Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

Megosztom:

bathroom-scale-shockA napokban az egyik hírlevélben, ami rendszeresen jár nekem,  a választás erejéről volt szó. Elég mélyen érintett. Ha jobban belegondolunk, egész életünk a saját választásaink, döntéseink eredménye.

Én döntöm el, hogy milyen vagyok, milyenné válok, ki vagyok, és kivé akarok válni. Én döntöm el, hogy hogyan látom magamat, vagy másokat. Minden alkalommal, amikor döntési helyzetbe kerülök, akkor rajtam áll, hogy mi lesz annak a döntésnek a végkimenete. A legapróbb választásainktól, az egészen nagyokig, valamennyi rajtunk múlik. Egészen onnan kezdve, hogy mit és hogyan válaszolok egy kérdésre, esetleg felkelek-e 5 perccel korábban, szóba állok-e, igyekszem- e barátkozni valakivel, vagy sem, egészen odáig, hogy hova jelentkezem egyetemre, vagy megházasodom-e, lesznek-e gyerekeim.

Nem kenhetem a felelősséget másra, hogy ezért-azért-amazért vagyok ilyen, mert Valaki ezt akarta tőlem. És nem mondhatom azt sem, hogy azért, mert ilyen a természetem, ezt örököltem. Nem. A természetem olyan lesz, amilyenné én magam teszem. Akár félős, akár agresszív, és akármilyen más vagyok, arra én edzettem magamat. Hosszú évek, kemény munkájával. Mindig, minden esetben az én felelősségem a döntés, én választok.

És igen, a választás sokszor rohadt nehéz. Szívesebben választom számtalanszor a könnyebb utat. Azt az utat, ami abban a pillanatban kevésbé ijesztő. Kevésbé szorongató. Kevésbé fárasztó. Amikor egyszerűbb bedugni a fejemet a takaró alá. Mert mi van, ha tévedek? Mi van, ha nem lesz jó? Mi van, ha rosszul fogom érezni magam? Mi van, ha nem leszek kitartó? Mi lesz, ha nem fog sikerülni?

És persze ilyenkor szorongok, stresszelek. Végül aztán úgy döntök, hogy inkább nem teszek semmit. Inkább  Facebookozom, vagy Pinterestet nézegetek, és alibi tevékenységeket csinálok. És szép lassan oda jutok, hogy egyre jobban becsapom magamat. Amikor egyre kényelmesebb leszek, ahogy hozzászokom a saját gyengeségeimhez.

Veled is van így? Te is gondolod időnként azt, hogy nem is vagy még „olyan” kövér, nem is vagy „annyira” beteg? Nem is “olyan rossz” még a helyzet, vagy nem is „lennél képes” jobban tanulni, nem is érdekel „annyira” az a tökmindegy micsoda, hogy nekikezdj, és valóban szembenézz a helyzettel, és komolyan foglalkozz a dologgal.

Belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy ahogy változom, az nem mindig tetszik.  És nem a ráncokra gondolok, hanem az eltékozolt lehetőségekre, az elpazarolt percekre, órákra, és gyáva döntésekre.  Olyan simán csapom be magamat, hogy fel sem merül bennem, hogy ezt én teszem. Eltelik egy-két év, és az, ami régebben csak egy egészen kicsit nem volt jó, az most már nagyon nem jó, ami csak egy picit fájt, ott majd nagyon fog fájni. Ahogy múlik az idő, már nem csak 3-4 kiló többlet lesz, hanem 15-20. Amikor olyan elpunnyadt leszek, hogy már egy félórás sétától is kidőlök.

És úgy érzem elfáradtam, és olyan szokások rabja vagyok, amiken nincs erőm változtatni. Sőt, valójában talán nem is akarok változtatni, mert ahhoz erő kellene és kitartás. És ráadásul még esetleg fáj is. És minél messzebb kerülök attól a korábbi énemtől, akinek mindez még könnyen ment, annál nehezebb lesz, annál több energiát kellene belefektetni, annál nehezebb bármit is tenni.

Azt hiszem nem akarom becsapni magamat, mégis naponta megteszem, amikor nem csinálom a fekvőtámaszokat, és nem megyek el futni, vagy úszni, vagy nem jelentkezem arra a tanfolyamra.

Hatvan-hetven-nyolcvan évesen vajon mennyire lesz erőm? Most még megtehetem, hogy odafigyelek magamra, és szembenézek azzal, hogy ez nem lesz mindig így.  Elég ránéznem az idősebb rokonaimra, és pengeélesen látom, hogy mi lesz velem harminc-negyven év múlva, ha MOST nem kezdek el változtatni valamin.

Veled mi lesz? Mit látsz magad előtt? Mire akarod az energiáidat fordítani?

Megosztom:
Comments are closed.