Tudjuk-e stressz mentesen nézni a dolgokat, úgy, ahogy vannak?

Tudjuk-e stressz mentesen nézni a dolgokat, úgy, ahogy vannak?

Megosztom:
Ki szeret mosogatni egy buli után?
Ki szeret mosogatni egy buli után?

Mi is a valóság valójában? Létezik objektív valóság?  Talán, ami itt körülöttem van, a tárgyak, emberek, növények, a város?  Első pillantásra mind úgy néz ki, mint tőlem független, önálló létezők. Feltételezem, hogy amikor nem nézek oda, akkor is minden ott marad. Ugyanakkor mindezt a valóságot saját szemüvegemen keresztül nézem. Bármi, amire rápillantok, az a korábbi emléknyomaim szűrőjén keresztül jut el az hozzám. Azokat az embereket, akik itt jönnek-mennek a lakásban nem tudom úgy nézni, mintha ismeretlenek lennének, hiszen sok éve együtt élünk. Bár önálló létezők, de az én „világomban” léteznek, és a velük kapcsolatos tapasztalataim teljesen más színben tüntetik fel őket számomra, mint mondjuk a kollegák,  egy bolti pénztáros, vagy a buszon velük együtt utazó idegen  számára.  Nekem ők a legfontosabbak, míg egy idegen számára esetleg teljesen érdektelenek.

Ha rápillantok valamilyen tárgyamra, pl. az íróasztalra, amit örököltem, a lámpára, amit a múlt hónapban vettem, mind valamit közvetít számomra. Nemcsak azt, hogy mire való, hanem azt is,  amilyen emlékeket ébreszt. Mint Proust híres madeleine süteménye, az Eltűnt idő nyomában című regényében, ahol hosszú-hosszú oldalakon keresztül a süti ébresztette emlékeket idézi. Pedig csak egy édességről volt szó!

Az előző posztban arról volt szó, hogy hajlamosak vagyunk olyan szokásokat is felvenni, amik nem előnyösek számunkra, mint például  ha hagyjuk rendszeresen magunkat felidegesíteni, akkor valóban egyre könnyebben fog menni. Az agyunk megtanulja, hogy ha „ez és ez” történik, akkor a gazdám, azaz Én, így fogok reagálni.  És egy idő után már automatikusan bekapcsolja a „megfelelő” reakciót, már a legkisebb jelre is. Azt mondja a tudatunk: „Ha ezt várod, akkor ezt fogod kapni.” Vagy konkrétabban: „ha dugó van az utakon, akkor te most ideges kell, hogy legyél. Jó sokat gyakoroltad, úgyhogy itt van, tessék!”

Érdekes kísérlet lehet, ha megpróbálunk friss szemmel nézni a körülöttünk levő dolgokra. Úgy, mintha először látnánk. Ha megpróbáljuk lefejteni a tárgyról a hozzá kapcsolt tapasztalatainkat, vajon képesek vagyunk-e rá? Valószínűleg a számunkra kevéssé fontos dolgoknál ez többé-kevésbé sikerülhet. De azok az emberek, tárgyak, akik/amik töményen hordozzák a velük kapcsolatos emlékeinket, élményeinket, azokra nem igazán tudunk úgy tekinteni, mintha még sose láttuk volna.  Minden pillanatban valamilyen színű a szemüveg, amin át nézzük őket és persze az egész világot. Ha jókedvű, optimista hangulatban vagyok, akkor rájuk is így nézek. Ha  meg épp rossz passzban, fáradt, nyűgös,  stresszes, hajszolt állapotomban, akkor még egy  kisebb probléma is felnagyítódik,  az olyan is, amin rendes körülmények között simán túllépek.

És rengetegszer vagyunk úgy, szerintem nem csak én, hanem mindannyian, hogy nem vagyunk képesek úgy fogadni a dolgokat, ahogy azok vannak. A buli után az asztalon hagyott poharak, tányérok önmagukban nem hordoznak semmilyen értékítéletet. Egyszerűen csak koszos tányérok és kész.  Nem pozitív, nem negatív dolog. Attól lesz negatív, hogy én annak látom. Amikor ránézek, és azt gondolom, hogy nna tessék, már megint ki kell vinnem mindent a konyhába, és ezt a rengeteg dolgot mind el kell mosogatnom. Ingerült leszek, és egy „miért kell ezt nekem csinálnom” érzés fog el. Pedig így van. A tányérok ott vannak. És koszosak. És vagy ott maradnak, vagy kiviszem és elmosogatom őket, vagy megvárom, amíg a családból valaki más megteszi. Mégsem tudom érzelemmentesen szemlélni a dolgot.  Érzem a stresszt, pedig egy kb. mindössze 20 perces tennivalóról van szó.

Ha sikerülne átkereteznem a gondolatot például arra, hogy milyen jó buli volt tegnap, és milyen jól éreztük magunkat, és ez a számos pohár és tányér bizonyítéka annak, hogy ilyen sok barátunk van, kicsit jobban érezném magam. Vagy ha úgy tekintenék ezekre az edényekre, mint semleges tárgyakra, amiket egyszerűen csak el akarok mosogatni, mert jó érzés a tiszta, rendezett konyhában lenni, az is egy jó megoldás lehet. Ugyanígy megtalálhatjuk más esetekre is azt a nézőpontot, ami nem zaklat fel minket. Akár a reggeli dugóról van szó, akár bármi másról.

Egy szóval se mondom, hogy ez könnyű. Sőt… Lehet, ugyan, hogy van pár ember, akiknek az, de nekünk többieknek iszonyú nehéz. Ugyanakkor óriási lépés lenne egy stressz mentesebb élet felé.

Megosztom:
Comments are closed.