Browsed by
Címke: vélemények

Hogyan találjuk meg a helyes válaszokat az internet adatrengetegében?

Hogyan találjuk meg a helyes válaszokat az internet adatrengetegében?

döntésBe kell, hogy valljam, engem az internet léte elvarázsol. Én már éltem akkor, amikor a “www” még nem létezett. Akkor voltam tizenéves, amikor még éppen hogy elkezdődött ez a digitális forradalom, így van összehasonlítási alapom a korábbi viszonyokkal. Régen, ha valami információhoz akartam jutni, meg kellett vennem egy könyvet, vagy el kellett mennem a könyvtárba órákig keresgélni, hogy végül vagy megtaláljam, amit kerestem. Vagy nem. Inkább nem. Végignyálaztam csomó könyvet, hogy hozzájussak egyetlen egy információhoz. Máskor meg megkérdezhettem ismerőseimet, tanáraimat, aztán vagy tudtak válaszolni, vagy nem.

Most  meg pillanatok kérdése, beütöm a keresőbe, és szinte azonnal megtudom, hogy hogyan ápoljam a filodendront, vagy hogy melyik macskaféle mekkora, netán mit tegyek, ha eltömődött a lefolyóm. A kétszavas információktól egészen akár egy komplett faház összerakásáig, mindent megtalálhatok. Imádom, hogy az internet segítségével, az állandó információéhségemet el tudom látni magyarázatokkal.

Csakhogy. Csakhogy ha valami számomra fontosat keresek, akkor nem mindegy, hogy amit találok, az helytálló-e. És a google felsorakoztat több ezer, százezer találatot, amik között egymásnak totálisan ellentmondó vélemények is vannak.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valamit sokan mondanak, akkor az minden bizonnyal igaz. Bármilyen kérdést is akarunk kibogozni, egészen biztos, hogy mind az egyik, mind a másik, (vagy harmadik, negyedik, sokadik) válasznak is van támogatója, aki bizonyítékokkal is alátámasztja az elméletét.  (Igyunk tejet, vagy sem? A zsírtól hízunk, vagy a szénhidráttól? Kardio, vagy HIIT? Vegetáriánus, vagy húsevő? ) Tele van az internet életmódváltoztató tanácsokkal, hogy hogyan legyél szebb, jobb, karcsúbb, sportosabb, elégedettebb, egészségesebb. Diéták, egészségpraktikák, sporttanácsok tömkelege. Nagy valószínűséggel mindegyikben van igazság, részigazság. Tévedések és hiányok is, mert senki sem tévedhetetlen, és még kevésbé mondható tökéletesnek. Ráadásul, ami valakinek beválik, egyáltalán nem biztos, hogy a másiknak is jó. Ezért aztán ezekből a megtalált apró részletekből kell összeraknunk a számunkra megfelelő valóságot.

A nagy kérdés elsősorban az, hogy ez a valóság jó-e, megfelel-e nekem? Azt rakom-e össze magamnak, ami az előnyömre fog szolgálni? Egészségesebb leszek tőle fizikailag, lelkileg, vagy sem?

Ugyanakkor ezeket a kérdéseket már eleve megelőzik azok, hogy egyáltalán megtalálom-e a szükséges információt? Aztán, hogy hogyan döntök arról a bizonyos megtalált tudásról? Elhiszem, vagy sem? Elfogadom, vagy elutasítom? A következő az, hogy átültetem-e a gyakorlatba azt, amit olvastam? Mennyi ideig? És talán itt eldőlhet, hogy jót választottam-e. Kicsit olyan, mintha nap, mint nap egy szerencsejátékot játszanánk, ahol a százezer lehetőségből random kiválasztva néhányat, eldöntjük, hogy az most valóban jó lesz-e nekünk. Gondoljunk csak arra, hogy évtizedekig abban a hitben éltünk, hogy a koleszterin káros, és bele fogunk halni, ha egy kicsit magasabb az érték. Most meg mára már kiderült, hogy az egész nem igaz, és a koleszterin magasabb szintje valójában nem jár emelkedett stroke kockázattal. Ellenben a koleszterincsökkentők hosszú távú szedése megnöveli a cukorbetegség kockázatát, meg még más problémákat is okoz. (Újabb kutatások szerint az alacsony koleszterinszint növeli a halál esélyét.) Így akik évekig, – mostanra már évtizedekig szedték – ezeket a gyógyszereket, azok nemcsak hogy közönséges szerencsejátékot játszottak az életükkel, hanem inkább egy halálos orosz rulettet. Mi a stressz, ha nem ez?

Mit hihetünk el? Hogyan dönthetjük el, hogy amit olvasunk, az előnyünkre fog vajon szolgálni, ha belevágunk? Sajnos nincs erre tuti válaszom. De persze nem is lehet, hiszen épp az előbb írtam, hogy valójában nehéz bíznunk bármelyik netre kirakott anyagban.  Amit én írok, abban sem kell feltétlenül megbízni. 😛 Bármilyen jó szándékú az ember, attól még tévedhet. A pokolba vezető út is… 🙂

Azt viszont le tudom írni, hogy mi az én módszerem arra, hogy eldöntsem, elhiszem, vagy sem, amit találok. Először is a legfontosabb a józan ész. Triviálisan hangzik, de olyan sokan bedőlnek mindenféle csodaszer hirdetésnek, hogy mégis kénytelen vagyok írni róla. Ami azonnali megoldást ígér, az nekem rögtön gyanús. 🙂 Nyilván vannak kivételek, de azok kivételek.

A következő szempontom az, hogy alá legyen támasztva az állítás. Legyenek hivatkozások, és ne csak egy másik pletykalapra. Ha mondjuk néhány tudományos cikk van mögötte, akkor lehet, hogy érdemes elolvasni. Ugyanakkor még ez sem feltétlenül jelenti azt, hogy az állítás helytálló, – lásd koleszterin kérdés. (Újabban a zsír vs. szénhidrát.)

A harmadik döntési elv lehet, ha elgondoljuk, hogy az állítás vajon hogyan illeszkedik bele az evolúcióba? Passzol hozzá, vagy ellene megy? Szeretjük azt hinni, hogy az ember valami egészen különleges teremtmény ezen a világon. Valóban, ami az észbeli képességünket illeti, az valóban különleges. De azon kívül minden más: amit eszünk, ahogy élünk, ahogy mozgunk, szaporodunk, azaz fizikailag éljük az életünket, az bizony mind nagyon, nagyon mélyen meghatározódik az evolúciós örökségünk által. Attól még, hogy az eszünkkel eldöntjük, hogy mondjuk városi életet élünk, és a nap 90%-ában különféle lakásnak és munkahelynek álcázott félhomályos barlangokban tartózkodunk, és előre csomagolt, ételnek látszó tárgyakat eszünk, attól még a testünknek kell(ene) a napfény, a szabad levegő, a mozgás, és a friss étel. Akárhogyan is akarjuk, nem írhatjuk felül ezeket következmények nélkül.

Negyedik elvként a saját személyiségemet, adottságaimat is hozzáveszem. Olyanokat például, hogy hány éves vagyok, milyen súlyú, mennyire fitt? Mennyire passzol az adott tanács az életstílusomhoz? Olvastam például több könyvet, cikket a hatékonyságról, halogatásról, időgazdálkodásól. Ezekben többen is ajánlották különböző listák készítését. Ami valószínűleg sokaknak hasznos, de én a magam részéről nem vagyok egy túl lelkes listaírogató, (max. bevásárló listák), vagy ha mégis próbálkoztam vele, pillanatok alatt elvesztettem, vagy csak simán nem tartottam magam hozzá. Úgyhogy ezek a tanácsok az én személyiségemhez nem illeszkedtek, akármennyire is jó gondolatok.

Ezeken kívül még szerintem érdemes az olyan tanácsokat is megfontolni, amelyek 50-100 éves tapasztalatokat összegeznek. Afféle, – “már a nagymamáinknál is bevált” módszereket, akár háztartásbeli, akár egészségi problémáról van szó. Hihetetlenül hasznos praktikákra bukkanhat az ember itt-ott. Persze ezek sem feltétlenül elfogadandók, itt is inkább csak a józan ész szűrőjén keresztül válogassunk. 🙂

Ja, és végül, de nem utoljára: Ne állj meg a keresésnél a google első-második oldalánál. (Hacsak nem valami nagyon egyszerű dologról van szó.) Lapozz tovább és tovább, olvass el minél többet. Ha valami fontos dologról van szó, akkor én időnként akár az 50+ oldalig is eljutok, mire meggyőződöm arról, hogy amit találtam, az helyes és igaz, és végül döntök valami mellett.

Kedves olvasó, te hogyan döntesz? Mi alapján hiszel el dolgokat és ha nem, akkor miért nem? Ha van olyan szempontod, ami szerint választasz, és úgy érzed érdemes hozzátenni ehhez a listához, szeretettel várom a kommentekben.

 

 

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

velemenyA múltkor arról írtam, hogy nem árt, ha észrevesszük saját vakfoltjainkat.  Ezt a gondolatot most egy kicsit tovább folytatnám. Az sem árt, ha különbséget tudunk tenni a tények és vélemények között.

Érdemes  elgondolkodni azon, hogy a véleményeink vajon mennyire helytállóak. Sokszor úgy tekintünk a világra, hogy a véleményt összekeverjük a tényekkel. Az például lehet egy tény, hogy valakin sok háj van. Mérhető, meghatározható.  (Bár hozzáteszem, a „sok-kevés” fogalom is csak egy viszonyrendszer, és nézőpont kérdése. Ugyanakkor létezik fiziológiai optimum, amihez viszonyulhatunk.) De a példa kedvéért tételezzük fel, hogy az illető tényleg kövér.  Az viszont, amikor azt halljuk, hogy „azét vagyok kövér, mert az anyám is, nagyanyám is kövér volt, és én kövér géneket örököltem”. Ez már csak egy vélemény.  Ráadásul könnyen lehet téves vélemény, mert ha feltételezzük is, hogy valóban kövér géneket örökölt az illető, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy valóban a gének miatt kövér. Egy éhínség idején azok, akik kövér géneket örököltek, ugyanúgy képesek soványak lenni, mint a nem kövér géneket öröklők. Azaz valószínűbb, hogy azért hájas az illető, mert teret engedett ennek a génnek, magyarán olyan étkezési kultúrát tanult otthon, és követi felnőttként is, ami kövérré tette. (És, ha tényleg igaz, hogy kövér géneket örökölt, akkor tudván ezt a tényt, valójában sajnos még inkább az ő felelőssége, hogy odafigyeljen arra, hogy mit eszik, vagy mit sportol. Ugyanúgy, ahogy például egy világos bőrt öröklő embernek jobban oda kell figyelnie arra, hogy ne égjen le.)

A világban egyébként elég kevés valódi tény van. Sokkal több a vélemény. Az a szokásunk, hogy a véleményünket szeretjük tényként beállítani, legyen bármiről is szó, biztonságérzetet ad. Sokkal jobb egy olyan világban élni, ahol azt gondoljuk, hogy tények vesznek körül, mint egy olyanban, ahol a vélemények bizonytalansága, folyton változó volta lenne a keret. Szeretjük úgy hinni, hogy a házunk falainak keménysége, szilárdsága tény.  Hiszen mérhető, kiszámolható. Valójában ez is csak vélemény, mert egy földrengés simán megmutathatja, hogy ez csak egy vélemény volt, ráadásul téves, ha az a ház összedőlt.

Ugyancsak szokásunk, hogy ezeket a kialakult véleményeinket nem szeretjük megváltoztatni. Nem szeretjük azt a gondolatot, hogy hibás feltételezéssel éltünk eddig. Sokszor foggal körömmel ragaszkodunk hozzá, még akkor is, amikor már réges-rég leeshetett volna a tantusz, hogy a véleményünk valahol hibádzik.  Ennek ellenére igazolásokat keresünk  arra, hogy a vélekedésünk jó volt és helyes. Akkor érezzük jól magunkat, ha a „na ugye, hogy nekem volt igazam” állapotában lehetünk. Az egónk azt akarja, hogy az ÉN véleményem kell, hogy helyes legyen. És ha valamiért a másik ember állítása lesz mégis az, ami az adott helyzetben jobban beválik, akkor rosszul érezzük magunkat.  Ez a ragaszkodás az egyes véleményeinkhez sokszor megakadályozza azt, hogy változhassunk. Ha tényként kezeljük azt a véleményt, hogy: „Én ilyen vagyok! Nem tudok/nem vagyok képes megváltozni”, akkor az valóban meg fogja nehezíteni a változást.  Esetenként annyira, hogy fel sem merül bennünk, hogy esetleg az a véleményünk, miszerint „én olyan vagyok, aki nem tudom abbahagyni, nem tudom elkezdeni, nem tudok változtatni az… akármin”, netán téves elgondolás lenne, és így persze bele sem fogok abba, hogy ezen módosítsak.

Ezért célszerű lenne, ha a magunkról – és időnként a világról is – alkotott véleményeinket ne kezeljük megdönthetetlen tényként.  Sokkal jobban járunk, ha a véleményeinket időnként átgondoljuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes ellenkező véleményt el kell fogadnunk. Az, aki állandóan változtatja a véleményét, pont annyira hibás megközelítésben él, mint az, aki mindenáron ragaszkodik a saját elképzeléséhez. Az igazság valahol középen van. Nem odaát.

Neked is vannak vakfoltjaid?

Neked is vannak vakfoltjaid?

Először is szeretném megköszönni a türelmedet kedves olvasó, ha még mindig kitartóan be-benézel hozzám. Az elmúlt hetekben azért nem írtam újabb posztot, mert egy e-bookot írok a meditációról, mint szokásról, és ez meglehetősen lefoglalja az életemet. Még messze nincs kész, és ráadásul angolul írom, ami külön kihívás, de azért igyekszem megint felvenni a fonalat, és ide is posztolni újra.

vakfoltokSzóval a kérdésem hozzád: hogyan döntöd el, hogy mit teszel? Mi az, amit helyesnek vélsz? 

Én általában azt gondolom magamról, hogy amit csinálok, az többnyire helyes, megfelelő, a helyzethez alkalmazkodó, az adott pillanatban épp szükséges dolog. Természetesen tudom, hogy messze nem vagyok tökéletes, csomó dolgot nem tudok, de amikor például teszek, vagy választok valamit, akkor azt általában a legjobb tudásom szerint teszem. Azonkívül azt is gondolom, hogy ahogy vélekedem dolgokról, a világról, az eseményekről, az is jó. Nekem. Pontosabban az a számomra legmegfelelőbb, legjobb vélemény.

Ugyanakkor ezek a vélemények nyilvánvalóan az én saját világlátásomból fakadnak, ezért érzem ezekben komfortosan magam.  Ha szelíd vagyok, akkor úgy érzem, az egész világnak szelídnek kellene lennie. Ha meg asszertív vagyok, akkor elvárom másoktól is, hogy legyenek önérvényesítők, és a szelíd emberek meg tanuljanak meg magukért hangosan kiállni, vagy ne csodálkozzanak, ha elsöpri őket a többség.

Szerintem te is azt  gondolod magadról, hogy a te világlátásod a legmegfelelőbb. De ha körülnézel, akkor láthatod, hogy  nemcsak te gondolod ezt, hanem a szomszéd is, meg a barátod, a párod, férjed, feleséged, osztálytársad, főnököd, tanárod. Meg mindenki. Csak épp ők valami mást gondolnak helyesnek, és megfelelőnek. Ez aztán sokszor összeütközéshez, konfliktushoz vezet. Lehet, hogy szerintük nem így, hanem amúgy kellene zajlania a dolgoknak. Másként kellene viselkedned, vagy mást kellene mondanod. Mást akar ő, és mást te. Nemcsak arról van szó, hogy mindenki mást gondol megfelelőnek, hanem arról is, hogy ennélfogva másra vágyik. Nem ugyanazok a céljaitok. Te meg ugyanezt gondolod őróla, mármint hogy neki kellene másként viselkednie, mást akarnia. Ez lehet, hogy most trivialitásként hangzik, de azért nem árt, ha néha emlékeztetjük magunkat erre. Én például sokszor megfeledkezem róla.

Egyébként Karinthy szavaival élve: “Férfi és nő … hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.”

A véleményünk azonban idővel változik. Amit egy ideig megfelelőnek tartottunk, az idővel helytelen lesz. Bár a többségünk nem változik abban, hogy férfit, vagy nőt akarunk. 🙂 Azonban olyasmikben például, amikor tinédzserként úgy vélekedünk az öregekről, hogy „hülye, lassú, ostoba vénemberek”, az a vélemény idősebb korunkra könnyen arra változhat, hogy: „kibírhatatlan, idegesítő fiatalok”.

Mindamellett nem árt, ha tisztában vagyunk a saját vakfoltjainkkal. Tipikus példája ennek az, amikor a gyerek mondjuk dühöng, és rácsap a tesójára. Erre az apuka odamegy, jól ráver a gyerek kezére azzal a szöveggel, hogy „Nem ütöd meg a másikat!” És fel sem merül benne,  hogy akkor ő most mit is csinált? Ha látná saját viselkedését kívülről, akkor észre kellene vennie saját magát is. És nagyon sok ehhez hasonló más vakfoltunk van. Amit nem látunk. Mily meglepő!

Valóban sokszor nem látjuk magunkat. Pedig érdemes néha rátekintenünk az életünkre, véleményeinkre idegen szemmel. Megkérdőjelezni azt, amit csinálunk.  Elgondolkodni azon, hogy a velünk szemben megfogalmazott kritikának néha lehet, hogy van létjogosultsága, még ha nem is esik jól. (Én a magam részéről eléggé utálom a kritikát, akkor is, ha jogos. Úgyhogy több alázatot, kedves szerző! 😛 )

Úgy vélem, meglehetősen nehéz rugalmasan tartani a gondolkodásunkat, viszont nagyon érdemes. Szerintem egy jó gyakorlat erre, ha megtanuljuk azt a szokást, hogy a lehető legtöbbször megpróbálunk belehelyezkedni a másik gondolatvilágába, és az ő szemszögéből rátekinteni a dolgokra, vitás kérdésekre. Mindezzel együtt azt is érdemes észben tartani, hogy az a másik ember NEM fog a mi szemszögünkből nézni. Ezt nekünk kell megtenni. De természetesen az, ha végiggondoljuk, hogy a másik vajon miért teszi ezt, vagy azt, az még nem jelenti azt, hogy el is kell fogadnunk az ő véleményét. Viszont könnyebben megértjük, hogy mit miért csinál. És ez azt is jelenti, hogy megbocsátóbbak, és elnézőbbek tudunk lenni a velünk élőkkel.  Ez nekünk is kellemesebb állapot, meg a környezetünknek is.

Hozzáteszem, hogy ez addig működik, amíg egy nem túlságosan idegen világnézet az, amivel szembekerülünk, amíg – a mi esetünkben – egy európai civilizáción felnőtt emberről van szó. Minél távolabb esik tőlünk a másik gondolkodása annál nehezebb megérteni, belehelyezkedni.