Browsed by
Címke: szokások

Stresszkezelés introvertált vagy extrovertált módra

Stresszkezelés introvertált vagy extrovertált módra

audrey_hepburnSokan érezzük úgy, hogy túl stresszes az életünk. Mindannyian kezeljük is valahogy a minket érő stresszeket, de kérdés, hogy mennyire vagyunk hatékonyak ebben? És mi befolyásolja azt, hogy a stresszcsökkentő eljárásaink megfelelnek-e számunkra, vagy sem?

Sok stresszel foglalkozó cikk ad olyan tanácsokat, hogy menjünk el stresszkezelő csoportokba, ahol például szerepjáték révén megszabadulhatunk a stressztől, vegyünk egy forró fürdőt, esetleg kapcsolódjunk ki a barátainkkal, menjünk el velük mondjuk egy koncertre, szórakozóhelyre, hogy kieresszük a gőzt. Ezek jó tanácsok, de vajon egyformán jók az extrovertáltaknak, és  jók az introvertáltaknak is?  Azt hiszem az introvertáltak zsigerből érzik, hogy a fentebb felsoroltak között csak egy van, ami nekik megfelel, a többi közel sem annyira fényes javaslat számukra. De, hogy ne csak zsigerből mondjuk rá egy dologra, hogy ez jó, amaz meg nem, nézzük kicsit szisztematikusabban a kérdést.

Az alábbi táblázatban, (a teljesség igénye nélkül) az extrovertált és az introvertált személyiség néhány jellemzője látható:

Extrovertált Introvertált
A külvilág energizálja. A belső világa energizálja.
Kifelé forduló Befelé forduló
Beszédes Csöndesebb
Előbb cselekszik, aztán gondolkodik. Előbb gondolkodik, utána (talán) cselekszik.
A széles körű tapasztalatot értékeli. Az elmélyült ismereteket értékeli.

Ha így egymás mellé tettük a két személyiségtípust, akkor ebből kiindulva könnyebben meg tudjuk találni a megfelelő stresszkezelő módszert is mindkettő számára. Haladjunk végig a táblázat sorain:

Az extrovertáltak, akiket a külvilág doppingol, azoknak olyan stresszmentesítő programot érdemes keresnie, ahol a külső ingerek segítségére lesznek a mindennapi stressz leküzdésében, mint például egy vacsora a haverokkal, barátokkal, egy buli, vagy egy koncert. Az introvertáltaknak ezek a helyzetek nemhogy stresszcsökkentő hatásúak, hanem többnyire inkább növelik bennük  a stresszt. Gondolom nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy annak, aki introvertáltnak érzi magát, ennek az ellentétét kell keresnie, azaz inkább otthon leülni egy jó könyv társaságában, esetleg elmenni egy erdei sétára,  vagy venni egy forró fürdőt. Az introvertáltak akkor tudják a napi stresszt legjobban kezelni, akkor tudnak igazán feltöltődni, ha minden nap sikerül szakítani maguknak időt arra, hogy egy valamennyit egyedül lehessenek. (pl. Egy introvertált anyuka, otthon, két kicsi gyerekkel nagyságrendekkel nagyobb kihívás előtt áll, mint egy extrovertált  anyuka.)

Az extrovertáltak beszédesebbek lévén, szívesen beszélik ki mindenféle nyűgjüket, bajukat, megosztják másokkal a különböző problémáikat. Ez számukra nagyon felszabadító lehet. Az introvertáltak általában csöndesebbek, és bár ők is megbeszélnek a családdal, barátokkal dolgokat, de nehezükre eshet egy-egy kisebb-nagyobb, vagy akár komolyabb problémát megtárgyalni másokkal. Ha ezt a helyzetet érzi igaznak magára valaki, akkor számára az csökkentheti a stresszt, ha például elkezd naplót írni, amibe nyugodtan kiírhatja magadból a nehézségeket. Az introvertáltak amúgy is általában szívesebben kommunikálnak írásban, mint mondjuk telefonon, így a naplóírás különösen jó szolgálatot tud tenni. Pszichológusok ehhez még hozzá szokták tenni azt is, hogy érdemes a naplóbejegyzéseket egy-egy hálát adó gondolattal zárni.  Így nem eshetünk abba a hibába, hogy a napló csak egy panaszáradat lesz, hanem megteremtjük az egyensúlyt a pozitív és negatív gondolatok között.

Az extrovertáltak számára egy hirtelen jött javaslat, mint amikor például felhívja őket egy ismerős, és aznap estére ajánl valami programot, az nagyon jól jöhet. Szívesen ugranak bele olyan ad-hoc eseményekbe, amik egy kis pezsgésben való feltöltődést ígérnek nekik.  Introvertáltak számára ez a legtöbb esetben megint csak inkább stressz, mint pihenés. Nekik, még ha egy héttel korábban meg is kapták a meghívót, még akkor is bizonytalan, hogy el fognak-e menni, és nem választják-e inkább otthon egy film megnézését, mint a társaságot. Számukra általában könnyebb és stressz-mentesítőbb az, ha előre tudnak tervezni, és fel tudnak készülni az eseményekre.

A táblázatunk utolsó tétele, a széles körű, illetve a elmélyültebb ismeretek másféleképpen való értékelése volt. Ha például meghirdetik az edzőtermek éjszakáját, amikor egy jeggyel végi lehet látogatni  több edzőtermet is egy este, az egy egy sport iránt érdeklődő extrovertáltnak kiváló kikapcsolódás, stresszoldás lehet. Ugyanezt az introvertáltak sokkal kevésbé fogják izgalmasnak tartani. Mivel őket egy-egy téma mélyebb ismerete többnyire jobban izgat, érdemesebb olyan programokat keresniük, amik egy általuk kedvelt területről nyújthat újabb információkat. Teszem azt ha maradunk a sportnál, akkor nekik sokkal inkább feltöltődést ígér egy olyan előadás, vagy bemutató, amit például az általuk kedvelt sport egy elismert képviselője tart az őket érdeklő területről.

Összességében egy introvertáltnak a mindennapi stressz kezelésben az szokott bejönni, ha valami olyan tevékenységgel foglalkozhat, amit lehet egyedül csinálni,  pl. meditáció, jóga, könyv olvasás, filmnézés, zenehallgatás (mindezt otthon), vagy amikre lelkileg felkészülhet, előre megbeszélt programok, pl. kirándulás,  illetve olyan időszakok, amikor nem kell készültségben állnia, pl. kikapcsolt telefon, „kikapcsolt ”kommunikáció.

Introvertáltakat feltölti:

  • egyedül csinálható hobbi tevékenységek
  • programok, amire fel tud lelkileg készülni
  • olyan időszakok, amikor egymaga lehet, és ki tud kapcsolódni a mindennapi kommunikációból

Az extrovertáltaknak ahhoz, hogy a stresszt könnyebben kezeljék ugyanezeknek a tevékenységeknek a csoportos változata a megfelelő. Számukra is stresszcsökkentő lehet a meditáció, a jóga, egy film megnézése, ha mindezt barátokkal, csoportban teheti.  Az előre tervezett programok is, de az ad-hoc események is lehetnek jó stresszcsökkentők számukra.  A kikapcsolt kommunikáció talán kevéssé nekik való, hacsak nem egy nagyobb társasági kirándulás az, amikor félreteszik a mobiltelefont a társaság kedvéért.

Extrovertáltakat feltölti:

  • csoportos hobbi tevékenységek
  • ad-hoc események, tervezett programok
  • kommunikációt igénylő események, társasági szórakozások

Mindazonáltal akár introvertált, akár extrovertált valaki, a megfelelő stresszcsökkentő módszer megtalálásában az segíthet legjobban, ha tudatosítjuk, hogy mi az, ami erőt ad számunkra, és mi az, ami kimerít.  Ehhez legjobb módszer az önmegfigyelés,  amikor például este végiggondoljuk, hogy az adott nap eseményei milyen hatással voltak ránk.  Mivel az intro-extroverzió egy spektrum két végpontja, és a többség valahol ezen a skálán belül helyezkedik el, ki közelebb, ki távolabb a végpontoktól, ezért könnyen lehet, hogy egy kissé kevésbé extrovertáltnak a magányos, otthoni meditáció nagyon jó megoldás lehet a stressz kezelésében, míg egy, a társasági életet  jobban kedvelő introvertáltnak a barátokkal töltött idő is kiváló kikapcsolódás.

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

elegedett2Elégedett vagy most, ebben a pillanatban azzal, aki vagy? A testeddel, a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a tudásoddal? Hogyan nézel magadra, ha belenézel a tükörbe? Ez így most tökéletes úgy, ahogy van? És ha nem, akkor mikor leszel elégedett? „Ha a …. megtörténik, akkor elégedett leszek.” A pontok helyére helyettesítsd be, amire vágysz. Ha lediplomázom, ha lefogyok, ha izmosabb leszek, ha lesz csajom/pasim, ha megtanulok spanyolul, ha…ha….ha….

Én nem ismerek senkit, aki tökéletesen elégedett lenne magával. Mindenki talál magán olyan dolgokat, amikkel nincs kibékülve. Túl sovány, vagy kövér, vagy ha épp pont jó a súlyod, akkor nem elég izmos, vagy ha elég izmos, akkor lehetne szebben formált egy-egy izomcsoport, vagy ha az is minden jó, akkor nem tetszik az orrod, vékonyszálú a hajad, nem tudsz eleget valami témában, gyakorlatilag bármi lehet a vágy tárgya.  Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mikor lesz az a pont, amikor elégedettek leszünk magunkkal, akkor ez egy örökké görgethető ideál. Ha elérjük a …bármit…, akkor valami más kerül az elégedetlenségünk középpontjába.

Írtam már ezt-azt a szokásokról, (jelen pillanatban 8 poszt van jobb oldalt a Kategóriák alatt, amik valamilyen módon a szokásokhoz kötődnek) és arról is, hogy hogyan tudunk  egy-két dologban változást elérni.  Most viszont felteszem a kérdést, vajon mindenáron a tökéletességet kell hajszolnunk? Egy olyan tökéletességet, ami nem érhető el soha, mert mindig lesz valami, ami új és újabb elégedetlenségre ad okot magunkkal kapcsolatban. Azt hiszem az egyik legfontosabb szokás lenne az, hogy megtanuljuk azt, hogy elégedettek legyünk azzal, aki vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk meg lefogyni, ha kövérek vagyunk, ne tanuljunk tovább, vagy ne próbáljunk meg egészségesebben étkezni, sportolni. Csak azt jelenti, hogy ha valamilyen célunkat esetleg nem-, vagy csak részben érjük el, akkor attól még lehetünk elégedettek önmagunkkal.

A normál gondolkodásunk valahogy úgy néz ki, hogy: kitűzök egy célt, dolgozom érte, és ha elérem, akkor boldog leszek.  Elérem pl. az ideális súlyt, és boldogan fogok a tükörbe nézni. Ha sikerül megtartanom, akkor egy idő után az a testforma normává válik, és már nem lesz a kiapadhatatlan öröm forrása. Elértem, és kész. Elkezdek mással elégedetlen lenni. Akkor mondjuk az lesz a legfőbb bajom, hogy miért nem tudok felszabadultan viselkedni nagyobb társaságban? Miért szorongok, stresszelek, vagy épp miért hozok rosszabb jegyeket haza a suliból?

És persze azt remélem, hogy egyszer, majd valamikor, valamitől ezek egy csapásra elmúlnak, és én OK leszek. De a helyzet az, hogy nem, nem egyszer, majd történni fog valami, hanem most, ebben a pillanatban történik.

Most kellene, hogy jó legyen, és elégedett legyek. Nem majd, valamikor a jövőben. Ha arra törekszünk, hogy maga a gyakorlás legyen az elégedettségünk forrása, akkor az egész életünk lesz elégedett. Mert az életünk maga a folyamat. Ha csak a cél elérése tölt el elégedettséggel, akkor lesz ugyan az életünkben néhány pillanat, amikor valamivel elégedettek voltunk, de ez jóval kevesebb pillanat lesz, mint amennyi lehetne. Ha viszont magát az utat, a folyamatot élvezzük, akkor egyre többször lehetünk elégedettek magunkkal.  Ha minden egyes leckének tudunk örülni, amit megtanultuk, ha minden egyes nap megveregetjük a vállunkat és büszkék vagyunk magunkra, hogy sportoltunk valamit, (legyen az akár csak 5 fekvőtámasz) vagy minden olyan napot sikerként fogunk el, amikor kihagytuk a Fornettis pogácsát délután. Amikor nem kényszerként könyveljük el azt amit csinálunk, hanem büszkék vagyunk magunkra, mert úgy tekintünk a tevékenységeinkre, hogy egy “újabb lépést sikerült megtennem az utamon”.

Jó, tudom, a halálunk még nagyon messze van, de ha eljön, akkor hogyan fogunk visszatekinteni az életünkre? Küszködtem, elégedetlen voltam egész életemben, és soha nem értem el azt, amit szerettem volna? Vagy úgy, hogy többnyire elégedett voltam, azzal, aki vagyok, és az életem tele volt boldog pillanatokkal?

Az elégedettséget adó hozzáállást nem könnyű megtanulni, de nem is lehetetlen. A lényeg az, ha szokásunkká tesszük, és tudatosan úgy próbálunk rápillantani az életünk folyására, hogy hálásak legyünk a lehető legtöbb mindenért, az közelebb visz minket egy elégedett élethez. Ha az életünk pillanatnyi boldogságai felett nem siklunk el, hanem ráfigyelünk, és benne vagyunk a pillanatban. Ez lehet akár csak a napsütés, a jó idő, vagy az, hogy teáztunk, esetleg egy jót futottunk, vagy élvezzük, hogy megtanultunk, és most már tudunk egy szép verset. Öröm, hogy leülhetünk a barátainkkal beszélgetni. Lehet bármi. Sokszor úgy siklunk el a jó dolgok felett, mintha az nem is lenne említésre méltó.

Nyilván nem “öröm és bódottág ” az ember egész élete, még akkor sem, ha igyekszik hálás lenni a jó pillanatokért. Hiszen mindig jönnek nyomorúságos pillanatok, stressz és csalódás is. Eszembe sincs felhozni azt az elcsépelt smoncát, hogy “találjuk meg mindenben a jót”. Van, amiben nagyon nehéz jót találni, és van, amiben lehetetlen. De azt igenis mondom, hogy figyeljünk oda azokra a hétköznapi dolgokra, amiben meg tudjuk találni a pozitívumot, amiből profitálhatunk.

Egyszer anyukám azt mondta nekem, hogy ha meg akarok jegyezni egy boldog pillanatot, akkor mondjam ki, fogalmazzam meg magamban, hogy most, itt ebben a pillanatban mi az, aminek örülök. Ne hagyatkozzak csak az érzésre, hanem foglaljam mondatba. Nem kell hangosan kimondani, elég, ha csak gondolatban elmondom magamnak, hogy most mi az, ami épp boldoggá tesz. Azt kell mondjam, nagyon igaza volt. Több, mint húsz éve, hogy ezt hallottam tőle, de még mindig emlékszem arra, amikor ezt először kipróbáltam. Fel tudom idézni a helyet, az érzést, és a látványt is.
Minél több ilyet gyűjtünk, annál több boldogságot fogunk magunkénak tudni.

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

diderotDenis Diderot a nagy francia Enciklopédia főszerkesztője nem volt gazdag. Egészen 1765-ig, amikor a dolgok megváltoztak. Akkoriban már 52 éves volt, és annyira szegény volt, hogy amikor a lánya férjhez ment volna,  nem tudott számára hozományt adni. Ekkor úgy döntött, hogy eladja a könyvtárát, és abból telik talán majd a hozományra. Amikor Nagy Katalin orosz cárnő, – aki Diderot pártfogója volt –  ezt meghallotta, elküldött egy ügynököt Párizsba, hogy a szentpétervári udvar nevében vegye meg a könyvtárat. Azonban a könyveket nem vitette el, hanem továbbra is Diderot-nál hagyta, kinevezvén őt könyvtárosnak, és még ezen felül lakhatást és fizetést is biztosított számára.

Ekkor vett Diderot magának egy vörös öltözéket. Ezután azonban minden elromlott. Az öltözet gyönyörű volt. Annyira szép, hogy a hirtelen minden egyéb tulajdona kopottnak, és ócskának tűnt mellette.  Ő úgy írta ezt le, hogy nem volt „egység” a dolgai között. Úgyhogy vett egy damaszkuszi szőnyeget a régi helyett.  Aztán úgy érezte, ez sem elég, és vett szobrokat a lakásába, új tükröt, és a fonott széket is száműzte, helyére egy bőrfotel került.

Mint a dominó. Azaz a Diderot hatás azt jelenti, amikor egy új dolog birtoklása egy olyan vásárlási spirálba dönt, ami mindegyre újabb és újabb dolgok megszerzését vonja maga után. Olyan dolgokét, amik korábban soha nem hiányoztak a boldogságunkhoz, most azonban sürgető kényszert érzünk a megvásárlásukra.

Gondolom sokunknak ismerős ez a helyzet. Amikor veszek például egy új nadrágot, akkor jövök rá, hogy ehhez az új nadrághoz bizony jó lenne egy szép új cipő is, mert a régi nemcsak kopott, de még nem is illik hozzá. És ha már van új nadrág és cipő, akkor bizony kell egy új felső, vagy kardigán, póló.

Vagy ha beiratkozunk egy fitness klubba, ezzel az is jár, hogy úgy érezzük a széttaposott tornacipő nagyon gáz, és jönnek egyrészt a fitness ruhadarabok,  és/vagy térd- és csuklóvédők, másrészt meg elkezdik bevenni magukat az otthonunkba a különböző fitness kiegészítők. Először csak egy-két kézi súlyzó, súlyosabb esetben a futógép, vagy az öcsém által nemes egyszerűséggel csak „szobainas”-nak nevezett multifunkciós edzőgép, ami kitölti a szoba egynegyedét. (Rossz esetben néhány hét után már nem lesz más funkciója, csak annyi, hogy ráaggassuk az este levetett ruhánkat.)

Férfiemberek számára ilyen az, amikor végre lehetősége nyílik valami barkácsolásra. Ahhoz természetesen kell mindenféle szerszám. Eleinte elég lehet egy fúró, de aztán hamar kiderül, hogy kell az a csiszológép is, mert a kézicsiszolóval túl macerás megcsinálni, és kiderül, hogy pillanatszorító nélkül sem nagyon lehet élni. Ha van pillanatszorító, akkor kell sarokszorító is, és a satu is nagyon gyorsan létkérdéssé válik. No meg persze flex nélkül a férfi nem férfi.

Vajon hogyan lehet ezt visszaszorítani? Egyáltalán kell? Nos, amíg van pénzünk,  és van helyünk  is ahová tegyük a tárgyakat, addig megtehetjük, hogy engedünk a Diderot hatásnak. De egy idő után a sok cucc kinövi a lakást, és a pénzünk sem biztos, hogy lépést tart a vágyainkkal. De sokunkban fel sem merül, hogy nem azért vesszük meg a sokadik bármit, mert arra múlhatatlan szükségünk lenne, hanem azért, mert az éppen megvett új dolog mellett a régi cuccaink ósdinak, idejétmúltnak hatnak. Mert a legújabb IPhone-t nem tehetem a korábbi tokjába, tehát új tokot kell vennem, mert tok nélkül nem maradhat!  És új fülhallgatót. És ha új az IPhone-om, akkor meg milyen gáz már, hogy a laptopom közel három éves.  Nem futnak rajta a legújabb játékok. Pfűűű…

Nos ki-ki eldöntheti, hogy mennyire igazak rá a fentiek.  Mindenesetre álljon itt egy-két ötlet is, hogy hogyan tartsuk kordában a vásárlásainkat.

  • Ha veszünk egy valamit, akkor szabaduljunk meg egy másik tárgytól. Elajándékozhatjuk, vagy el is adhatjuk, és ha eladjuk, akkor talán még rá is jövünk arra, hogy a két éve még százezerért megvett akármit, ma csak tíz-húszezerért tudjuk eladni. Szóval ez talán nem a legjobb biznisz.
  • Kipróbálhatjuk például, hogy milyen egy hónapig vásárlás nélkül. (Természetesen az élelmiszerek, tisztító-tisztálkodó szerek kivételével.)  Milyen az, ha egy hónapig nem veszünk semmi új használati tárgyat?
  • Próbáljuk meg a sóvárgást elengedni.  (Ami nagggyon nehéz. 🙂 ) De azért feltehetjük magunknak a kérdést, vajon muszáj újat venni valamiből akkor is, ha a használatban levő még működik? Vagy ha probléma van vele, akkor esetleg még javítható?
  • Próbáljuk meg amennyire csak lehet kikerülni a reklámokat. Legalább otthon, ha már az utcán nem tudjuk. Mondjuk a tévéből vegyük fel a filmeket, amik érdekelnek, és nézzük meg őket úgy, hogy áttekerjük  benne a reklámokat. Dobjuk ki a reklámújságokat. Ömlenek ránk a reklámok és manipulálnak minket, beeszik magukat a tudattalanunkba. (Ha megveszed azt az új bármit…akkor nagyon menő leszel!)  Végiglapozunk egy Ikea, vagy más katalógust, és egyből úgy érezzük, hogy az, ahogy élünk, nem elég jó. Nem elég szép, nem elég otthonos, nem elég divatos.

Nyilván nem minden vásárlásunkat követi a Diderot hatást, sőt, idős korra áteshet az ember a másik végletbe is. Nagymamám nagyjából 70 éves kora körül mondta azt nekem egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem vesz egy új télikabátot a régi helyett, hogy „minek arra a kis időre”. És az a „kis idő” még 21 év lett, mert végül 91 éves volt amikor meghalt.

forrás: http://jamesclear.com/diderot-effect

A meditációt el lehet rontani?

A meditációt el lehet rontani?

meditalasSzámtalan helyen olvashatunk a meditáció pozitív hatásairól, mint például tisztább elme, jobb fókusz, nagyobb nyugalom, boldogság, kevesebb stresszelés.  Ki ne akarna ilyesmit magának? Ez mind átkozottul vonzóan hangzik. Sokan ki is próbálják, aztán mégis hamar feladják, mert úgy érzik, hogy nem megy.  A gondolatok csak nem akarnak elcsitulni, a láb zsibbad, az ülés kényelmetlen, a becsukott szemmel való üldögélés unalmas, a koncentráció meg nem megy az istennek se. Még az is eszébe juthat az embernek, hogy addig, amíg nem ült le meditálni, addig semmi baja nem volt, most meg ülés közben tömegével jönnek a nemkívánatos gondolatok, ahelyett, hogy az elvárt zen békesség töltené el az embert. És aki kitart egy darabig, még azok is sokszor elvesztik a kitartásukat, mert nem látnak azonnali fejlődést.  Kétségtelenül szar helyzet.

Ezek után törvényszerűen jön a gondolat, hogy „Nem jól meditálok! Hiába ülök itt, béna vagyok, nem megy. Nem nekem való ezek szerint a meditáció. Képtelen vagyok lenyugodni, és kizárni a gondolataimat.”

Nos légy üdvözölve a klubban. 🙂 Megnyugtathatlak, hogy még a sok-sok éve meditálók sem tudják kizárni a gondolatokat a fejükből. Nekik is újra meg újra felbukkannak nemkívánatos gondolataik. Nekik is zsibbadhat a lábuk, viszkethet az orruk, és egy idő után nekik is kényelmetlenné válik a mozdulatlan ülés.

A gondolataink olyanok, mint a fákon ugráló majmok, egyik ágról a másikra, egyik gondolatról a másikra ugrálunk. Ez mindenkivel így van.  De mivel ez a tudat természete, ezért nem is várhatjuk el, hogy egyszerűen megszüntessük a gondolatokat.  Én már jó néhány éve meditálok rendszeresen,  de minden egyes alkalommal, amikor leülök meditálni, nekem is el-elkalandoznak a gondolataim.  És még azok is, akik 20-30 éve meditálnak, ők is megtapasztalják ezt. Így aztán mondhatnám azt, hogy minden alkalommal, amikor eltérül a figyelmem a meditációm választott tárgyáról, (mondjuk a légzésem figyeléséről) akkor ezek szerint elrontottam a dolgot. DE ez nem így van! A meditáció lényege nemcsak az, hogy figyeljük a légzésünket, hanem az is, hogy észrevegyük, ha a gondolataink elkalandoznak. Nem megszüntetni kell a gondolatokat, hanem felfigyelni arra, hogy mi történik az elménkben. Észrevenni azt, ahogy a gondolatok megjelennek. És amikor megjelentek, akkor el tudjuk engedni őket, és újra visszatérni a légzésfigyelésre. Azaz észrevenni a változást. Gyakorlatot szerezni abban, hogy úgy tekintsünk a dolgokra, ahogy azok vannak.

Gondolj arra, hogy mindenhez gyakorlat kell. Az eredmények soha nem jönnek egyik napról a másikra. Legyen az akár sport, akár tanulás, akár valamilyen zenei, vagy más készség elsajátítása,  abba időt, energiát kell beletenni. Én kamaszkoromban egy ideig tanultam zongorázni, és minden héten eljártam a zongoratanárhoz, aki házi feladatokat adott, amiket otthon  aztán gyakorolhattam. Talán egy év után abbahagytam, de őszintén szólva már nem emlékszem, hogy miért. Arra viszont emlékszem, hogy soha nem lebegett előttem semmilyen zenei karrier, nem gondoltam, hogy belőlem valaha is zongorista váljék, mindössze jó volt maga a zongorázás.  Élvezet volt a tevékenység, azzal együtt is, hogy időnként nagyon unalmas volt ugyanazokat a futamokat újra és újra lejátszani.

A meditálás ugyanilyen. A rendszeres meditáció nem arról szól, hogy egyszer csak valamit majd elérünk. Nem valószínű, hogy lesz belőlünk egy zen mester, és nem leszünk a meditáció bajnokai. Nem fognak megszűnni a zavaró gondolataink a fejünkben. Nem fogjuk tudni kiüresíteni az elménket. (De ezek nem is céljai a meditációnak.) Továbbra is előfordul, hogy zsibbadni fog a lábunk, vagy éppen lebukik a fejünk.  És időnként unalmasnak fogjuk érezni.

De mindezzel együtt mégis érdemes csinálni, mert a meditációt nem lehet elrontani. Ha megszabadulunk az irreális elvárásoktól, akkor pláne.  A gondolataink mindig el fognak kalandozni, bármit is teszünk. Azt viszont meg tudjuk tenni, hogy a figyelmünket újra és újra visszatereljük a meditációnk tárgyára. Ami lehet akár a légzésünk, akár valami más. És mindezek ellenére idővel fognak jönni változások.  Néhány hónap meditálás után, esetleg könnyebb lesz egy stresszes helyzet, vagy képesek leszünk nyugodtabban viszonyulni egyes olyan dolgokhoz, amik korábban felzaklattak. Vagy valami más dolog válik jobbá.

De ha csak azért kezdünk el meditálni, mert valahová el akarunk jutni, akkor valószínűleg csalódni fogunk. Ezek a pozitív változások nem olyanok, mint egy ház felépítése, amikor a ház egyszer csak elkészül, és akkor nincs mit tenni a továbbiakban. Olyan soha nem lesz, hogy egy (vagy kettő, vagy sok) év meditáció után „készek” leszünk vele. A meditációban maga a folyamat, maga szokás az, ami miatt érdemes csinálni. Ugyanúgy, ahogy egy évek óta kocogó ember sem azért kocog, mert el akar jutni A-ból B-e, hanem a futásért önmagáért teszi.  A meditáció nem a tökéletes élmény eléréséről szól, hanem a gyakorlásról. Amikor az út maga az ami a lényeges, és nem a végcél.

Egy perc meditáció

Szóval minden kezdőnek, és újrakezdőnek ajánlom a következő gyakorlatot. Állíts be valamilyen időmérő eszközön, telefonon, bármin egy-két percet. Aztán ülj le,  lehetőleg egyenesen, de nem túl feszesen, és nem is összeroskadva. Hunyd le a szemed, és figyeld meg a lélegzetvételedet. Keresd meg azt a pontot, ahol leginkább tudatában vagy annak, hogy veszed a levegőt. Ez lehet akár az orrod, az orrüreg, a tüdő, vagy a rekeszizom, has. Figyeld, ahogy ki-, és beáramlik a levegő. Ha jön egy gondolat, akkor tudatosítsd magadban, hogy ez egy gondolat, majd engedd el, és térj vissza a légzéshez. Ha újabb gondolat jön, azt is engedd el, és fordítsd megint a figyelmedet a légzésedre. És ezt ismételd újra és újra és újra, addig amíg az óra meg nem szólal. És ennyi.  Ezt nem lehet elrontani. Bárhogyan csinálod, jól csinálod. 🙂

 

A döntés is stresszt okoz – Mi az a döntési fáradtság?

A döntés is stresszt okoz – Mi az a döntési fáradtság?

dontesA legtöbb ember akkor megy el az edzőterembe, amikor valamit változtatni akar, amikor valami különösképpen nem tetszik önmagán. Akár a fogyás a cél, akár az, hogy némi izmot magára pakoljon, – a cél az, hogy valami változzon. Ez azonban sok-sok RAM-ot igényel az agytól. A változáshoz nem elég annyi, hogy külsőleg történjen valami velünk, hanem , – ami tulajdonképpen még fontosabb, – hogy a változás belül történjen meg, a tudatunkban. (Ha belül nem változunk, akkor ez teljesen alá fogja ásni a terveinket. Ilyen az is, amikor nagy nyeremények sokszor nagyon hamar kifolynak a nyertesek kezéből, mert a gondolkodásukat nem tudták megváltoztatni.)

Rengeteg időt eltöltünk azzal, hogy keresgélünk: Mit együnk? Hogyan eddzünk? De  nem foglalkozunk azzal, hogy: Hogyan gondolkozzunk? Mindjárt megpróbálom megmagyarázni. Simán felszaladnak ránk a kilók, amikor például esténként chipset majszolunk. De itt nem a chips a lényeg, hanem az, ahogy gondolkozunk, ott van az eb elhantolva. Ha csak megszabadulnánk a chipstől, és helyette mondjuk mandulát rágcsálunk, az ideiglenesen persze működik, de csak rövid távon, és az nem elég. Amint kissé több stressz, szorongás, feszültség van bennünk, nagyon hamar visszajönnek az egészségtelen kaják a tányérra. Ugyanez érvényes a sportra is. Egy rövid ideig elmegyünk futni, edzeni, de amint valami nehézség adódik, annak is vége.

Azaz a gondolkodásunkban van valami, ami előbb-utóbb akadályt képez előttünk. A kérdés, hogy vajon mi ez?

Nos kutatók szerint naponta 3-4 órát is eltöltünk naponta azzal, hogy különböző dolgoknak ellenállunk.  Kezdve a reggeli felkeléssel, amikor szívünk szerint még ott heverésznénk az ágyban egy jó darabig, folytatva azzal, hogy szívesebben üldögélnénk a reggeli tea, kávé mellett, beszélgetve, de el kell indulni dolgozni. Ha már elindultam, akkor döntenem kell, hogy buszra, vagy villamosra szálljak? stb..stb… És ez így megy egész nap. És az, hogy állandóan döntenünk kell, és ellent kell állnunk valamiféle késztetésnek, ez bizony az agyat rettentően elfárasztja. A döntési készségünk szó szerint totálisan kimerül a nap folyamán, felemésztve minden akaraterőnket. Mindehhez még hozzájárul az is, hogy nem vagyunk egyformák.  Van, aki élete során olyan helyzetekbe került, hogy ez a készsége erősebbé vált, és vannak, akik jobban ki vannak szolgáltatva saját maguknak.

A kutatások szerint, minél alacsonyabban iskolázott valaki, és minél szegényebb körülmények között él, annál kevesebb az akaratereje, amikor például végigsétál egy szupermarket több ezer árut tartalmazó polcai előtt.  De aki magasabb végzettséggel rendelkezik, többnyire az is több dologgal jön ki, mint amit felírt a bevásárló listájára. És persze amíg vásároltunk, minden egyes tétel, ami a kosárba kerül egy-egy döntést jelent. Vegyem-e meg a drágább, de egészségesebb terméket, vagy az olcsóbb másikat?

És hogy mindezt még fokozzuk, azok, akik fogyókúráznak, azoknak különösen stresszes a döntés, ugyanis a kalóriahiány és a vércukor ingadozások számottevően csökkentik a döntési képességet. A Dartmouth Egyetem kutatása szerint a kalóriahiányban szenvedők rosszabbul teljesítettek az akaraterő teszten. Azok, akik szénhidrátot kaptak, azok  a teszt során 50%-al több akaraterőt mutattak. Sajnos ez a hatás mindössze 1-2 órán át tartott. Az a csoport pedig, akik fehérjét és némi glukózt kaptak, azoknál az akaraterő növekedése 3-4 órára nyúlt.

Kérdés, hogy mit is kezdjünk ezekkel az információkkal?
Talán, ha igyekszünk kevesebb döntéshelyzet elé állítani magunkat a nap folyamán, akkor nem fárad el túlságosan a döntéshozó énünk, és marad még annyi akaraterőnk délutánra, hogy elmenjünk futni. Magyarán pl. ne tervezzünk bevásárlást a kocogós napokra. És lehetőleg ne menjünk éhesen vásárolni, mert olyankor a rosszabb, egészségtelenebb kaják mellett döntünk. Az is segíthet, ha megpróbálunk jó szokásokat kialakítani, mert ha valamit megszokásból csinálunk, akkor annál a dolognál egyszerűen nincs szükség döntésre. Akkor visz minket az automatikus szokás, és ilyenkor talán nem terheljük túl a döntéshozó rendszerünket.

Rossz szokások

Rossz szokások

körömrágás
A stressz tuti jele például a körömrágás.

Van olyan rossz szokásod, amitől esetleg szeretnél megszabadulni? Nem a függőségekről beszélek, mint pl. a dohányzás, vagy alkohol-probléma. Ezekhez nem akarok hozzászólni, mert ez az addiktológusok dolga. Csak olyan hétköznapi rossz szokásainkról szólnék, mint például a körömrágás, orrturkálás, lábrázogatás, vagy akár a bazdmegezés és hasonlók. Amit napközben számtalanszor művelsz, szinte anélkül, hogy tudnál róla?

A múltkori bejegyzésben a jelen-levésől írtam, arról, hogy jó, ha tudatában vagyunk annak, hogy most éppen mit csinálunk.  Angolul „mindfulness” ennek a megfelelője, azaz „éber jelenlét”. Később még fogok erről több mindent is írni, most még csak a rossz szokásokra térnék ki először.

Szóval a szokások: ezekkel az a helyzet, hogy olyan automatikusan zajlanak, hogy gyakran nem is vesszük észre. Ezt fura így mondani, mert a külvilág persze látja, csak nekünk olyan, mintha egy rajtunk kívül levő dolog mozdítaná a kezünket, és sokszor észre sem vesszük.  Itt a probléma az, hogy nem igazán vagyunk tudatában annak, amit csinálunk.  Vagyis gyakorlatilag nem vagyunk jelen.  Az agyunk valami egész más helyen jár, nem ott, ahol a testünk van. Úgyhogy először is arra kell rávenni az agyat, hogy regisztrálja ezt a tevékenységet. Ezt elég egyszerű megtenni, például meg lehet próbálni azt, hogy néhány napon keresztül számolja az ember, hogy hányszor érez késztetést a rossz szokásra. Nem kell letenni róla, nem kell abbahagyni, csak egyszerűen számolni. Valószínűleg egy szép nagy szám fog kijönni.

Előfordulhat, hogy egyedül a számolástól egy idő után úgy érzi az ember  valahányadik számnál, hogy elindul a keze, de félúton mégis leteszi. Pompás! Ebben az esetben lehet, hogy nem is kell mást tenni, minthogy folytatni a számolást és igyekezni minden nap egyre kisebb számokat elérni, egészen addig, amíg napi nulla nem lesz.

Ha a szokás ennél makacsabb, akkor a következő feladat az, hogy néhány napig számolni a késztetéseket, majd utána megpróbálni arra figyelni, hogy mi váltja ki ezt a dolgot. Idegesség, szorongás, unalom, stressz?  Valószínűleg ha egy darabig figyelünk, akkor lesz valami benyomásunk arról, hogy mitől indul el a folyamat.

Azonban a feszültséget okozó stresszes helyzeteket sokszor nem tudjuk befolyásolni. Nem tudjuk az iskolában a tanárt lecserélni, a hektikus munkamenet sem mindig áll a befolyásunk alatt. Ha ilyen események váltják ki a rossz szokásunkat, – és a számolás nem volt elég az elhagyásához, – akkor megpróbálhatjuk egy kevésbé rongáló szokásra lecserélni a szokásunkat. Valószínűleg könnyebben fog menni, mint az illető szokás izomból történő elhagyása. Érdemes a rossz szokáshoz hasonló érzékleti dolgot kell keresni. Ha a körmünket rágjuk, akkor szintén a kezünkkel érdemes valami mást csinálni.  Olyan mozdulatot érdemes választani, ami csökkenti a feszültségünket, de nem esik áldozatul a körmünk. Körömrágás helyett például megpróbálhatjuk, hogy összedörzsöljük az ujjainkat. Vagy ha a bazdmegről lenne jó leszokni, akkor valami más kötőszót kell kitalálnunk, ami szintén levezeti azt az indulatot, ami miatt kimondjuk.  Az egyik tesóm autózás közben pl. a hülye köcsög és hasonlók helyett a „majom” kifejezést használja. Ez a kocsiban ülő gyerekek fülének is sokkal viccesebb.

A lényeg, hogy a számunkra kielégítő módosítást kell megtalálni. A módosított szokás lehetőleg valami olyan legyen, ami nem okoz kárt, és nem gusztustalan a többi ember számára, mert különben semmit nem nyertünk a szokás változtatásával.

Azért nem árt, ha tudjuk, hogy azzal, ha az egyik szokást lecseréltük egy kevésbé káros másikra, a stresszkezelésünk módszere ettől még nem igazán változott meg. Persze minden bizonnyal kellemesebb látvány másoknak, ha nem azt kell nézniük, ahogy mondjuk rágjuk a körmünket, vagy dobolunk a lábunkkal, de ettől még bennünk ugyanúgy megmaradhat az a feszültség, amit a körömrágással próbáltunk kezelni, csak épp most valami mást teszünk a kezünkkel, és nem a körmünk fog áldozatul esni a stressznek. Ez a megoldás igazából tüneti kezelésnek nevezhető, mert a lényegen még nem változtattunk. A stressz továbbra is ugyanúgy hat ránk, akár a körmünket rágjuk, akár az ujjainkat dörzsöljük össze.

Mindazonáltal egy lépéssel így is közelebb jutottunk a megoldáshoz, a jobb stresszkezeléshez, mivel jobban tudatába jövünk a dolgoknak azzal, hogy képesek lettünk éberen jelen lenni azokban a pillanatokban, amik eddig “szinte” a tudtunk nélkül zajlott.  A továbbiakban majd lesz még szó más praktikákról is, amik segíthetnek a stressz hatékonyabb kezelésében, úgyhogy folyt köv.

 

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

stressz a forgalomban
A dugóban araszolás kevés embernek jelent jó szórakozást.

Egyes kutatók szerint az életünk 45 %-át szokások, automatizmusok segítségével éljük. Bár szívesen gondoljuk azt magunkról, hogy szabad akaratunk van, és adott pillanatban tőlünk függ, hogyan döntünk, mit csinálunk, hova megyünk, hogyan reagálunk dolgokra, azért az, hogy az életünk majdnem fele automatizmusokból áll, az meglepő. Ha egy ideig megfigyeljük magunkat, vagy a környezetünkben élőket, akkor elég nagy pontossággal meg tudjuk jósolni, hogy egyes esetekben hogy fogunk mi magunk, vagy az illető reagálni, mit fog tenni, hogyan fog viselkedni. Mindezt csak azért, mert megismertük a saját, és mások szokásait. Mivel ennyire alapvető emberi tulajdonságról van szó, ezért az, hogy képesek legyünk átírni, módosítani a szokásainkat, egy nagyon fontos dolog.

Mindannyiunknak számtalan szokása van. Gondosan kidolgozzuk őket szép sorban, és ahogy telik az életünk, van amiket karbantartunk és van amiket elhagyunk. Kisbabaként szokásunk lehetett például az esti kakaó ivás, vagy az, hogy anyu-apu meséjét hallgatjuk a lefekvésnél. Később a fogmosás, önálló öltözés, iskolásként a leckeírás, és sorolhatjuk akármeddig. Ezek a szokások aztán később kiegészülnek egyre felnőttebb dolgokkal, és elhagyjuk azokat amiket kinövünk.

Felnőve felveszünk  jó és rossz szokásokat egyaránt. Lehet, hogy például büszkék vagyunk arra a szokásunkra, hogy rendszeresen eljárunk edzeni, de mellette azt a – nem annyira pozitív – szokást is megtaláljuk, hogy például rendszeresen nassolunk.

Mind a jó, mind a rossz szokásaink tőlünk függenek, mi hozzuk létre őket, és rajtunk múlik, hogy meg tudunk-e szabadulni a nekünk nem hasznosaktól. Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon mi mozgat bennünket, amikor az életünk során szokást akarunk változtatni akarunk, illetve hogyan történik a változás – a bennünk történő változásokra gondolok- azokra, amelyek szinte a tudtunkon kívül, alattomban, a mélyben zajlanak. Ha ezek a változások jó irányba visznek, az persze tök jó. Ki nem akarna sportosabb, ügyesebb, okosabb lenni?  Ugyanakkor rengeteg olyan változás van, ami kárunkra van, hízunk, betegek leszünk tőle, vagy esetleg csak mások számára idegesítőek. Ma egy sütivel vigasztaltuk magunkat? Esetleg két nap múlva is? Meg a következő héten? Észre se vesszük, és már szokásunkká vált a dolog.

Kérdés, hogy mindez milyen mértékben áll a befolyásunk alatt.  Nagyon sok mindenre hatással lehetünk, de szintén sok minden van, amire nem.  Ha olyan dolgok merülnek fel, amiken nem tudunk változtatni, akkor valószínűleg nem lehet mást tenni, minthogy megpróbáljuk a hozzáállásunkat igazítani a helyzethez úgy, hogy az ne a stresszt növelje az életünkben, hanem építő legyen. Amit nem lehet megváltoztatni, azt kénytelenek vagyunk elfogadni.  Nem nagyon érdemes folyton háborogni,  vagy újra meg újra dühösnek lenni ugyanazok a dolgok miatt, mert a pszichológusok – akik sokszor elég okos dolgokat is tudnak mondani – azt mondják, hogy ezek nagyon önsorsrontó stratégiák. Valószínűleg igazuk lehet.  Hiszen ha feltesszük a kérdést: hogy jó-e nekem ez? Jó-e elmerülni a dühben, szomorúságban, szenvedésben?  Akkor azonnal rá tudjuk vágni, hogy nem, hiszen ÉN érzem magam rosszul ettől az érzéstől!  Igazából nem a stressz miatti hirtelen jövő bosszúság, vagy máskor mondjuk a szomorúság érzésével van a baj, hanem azzal, ha egyre többször hagyjuk eluralkodni a negatív érzést. Tegyük fel, hogy minden nap csúcsforgalomban kell elindulnunk, és hazajönnünk is. Minden áldott nap vannak agresszív vezetők az úton és rendszeresen kell araszolnunk a dugóban. Ha ez egy kikerülhetetlen stressz-helyzet, akkor semmi jó nem sül ki abból, ha engedünk a dühnek, ami feltolul bennünk az 5-10km/órás totyorgás miatt. Ha engedjük szokásunkká válni a bosszúság érzését, akkor már a kocsiba – buszba beszálláskor görcsbe rándul a gyomrunk, és mire hazaérünk addigra kész is van a sárkány anya, vagy apa. A helyzeten – pl. a dugón- nem tudunk változtatni, és lehet, hogy nincs módunk korábban, vagy később elindulni, amikorra csökkenne a zsúfoltság az úton. Egyedül a saját hozzáállásunkat módosíthatjuk.

Amit sűrűn gyakorlunk, abban előbb utóbb nagyon profik leszünk. És itt nem arra gondolok, hogy a dugóban araszolva milyen választékosan tudunk megtanulni káromkodni, hanem arra, hogy nyugodtak tudunk-e maradni, vagy megengedjük másoknak, hogy idegessé tegyenek-e minket. Azaz ha a stresszre az a mindennapos válaszreakciónk, hogy mindig hagyjuk magunkat feldühíteni, akkor az rövid úton a természetünkké válik, és egyre könnyebben és gyorsabban fog menni.

Mindazonáltal amikor épp felidegesít minket valaki, vagy valami, olyankor nem nagyon tudunk arra gondolni, hogy “ajajj, most éppen egy rossz szokást alakítok ki.” 😛  Elönti az agyunkat a vér, felszalad a vezérhangya és mi meg dühöngünk. Nem gondolom, hogy ezeken a helyzeteken a legtöbbünk simán át tudna lépni. Bár biztos van egy-két szentember, akiknek könnyen megy, de nekünk többségnek – nem hiszem. Úgyhogy azt gondolom, nem árt, ha vannak a tarsolyunkban olyan készségek, amik ezeket a helyzeteket egy árnyalatnyival könnyebben kezelhetővé teszik.

A továbbiakban majd írok egy-két tippet, hogy hogyan tudunk nyugodtabbak maradni a stresszes körülmények ellenére is. Úgyhogy folyt köv. 🙂

Eszembe jut egy vicc is:  “Képzeld Apa! Ma, amikor anya vitt az iskolába, nem volt az úton egy köcsög, és hülye barom sem.” 🙂

http://web.archive.org/web/20120417115147/http://dornsife.usc.edu/wendywood/research/documents/Neal.Wood.Quinn.2006.pdf

Save

A boldogság = jelen lenni az adott pillanatban

A boldogság = jelen lenni az adott pillanatban

Micimackó kedvenc napja.
“Milyen nap van ma?” Kérdezte Mackó. “Ma van.” Sipította Malacka. “Kedvenc napom.” Jelentette ki Micimackó.

Szeretem az egyszerűséget, de eléggé bonyolult világban élünk, minden komplikált. Ráadásul nemcsak a körülöttünk levő világ őrületes, hanem még magunk is zilálttá tesszük a saját életünket, bár nyilvánvalóan többnyire nem szándékosan, de mégis… . Így az egyszerűségért is meg kell küzdeni. Számosszor hiába van meg bennünk az elképzelés arról, hogy hogyan is kellene történnie dolgoknak, a külvilág ritkán igazodik a mi terveinkhez. Így, – hacsak nem akarunk gyomorfekélyt, vagy infarktust beszerezni, akkor –  nem tudunk mást tenni, minthogy mi alkalmazkodunk a külvilághoz.

Ezen a blogon olyan témákról tervezek írni, amelyek az élhetőbb, stressz mentesebb élethez segítenek hozzá. Hiszek abban, hogy bármilyen változást szeretnénk az életünkben elérni, – különösen olyan változásokat, amik fontosak, és jelentőséggel bírnak – csak jó szokások elsajátításával tudjuk elérni. Ezek a szokások azonban nem jönnek egyik napról a másikra „maguktól”. Nem pattanunk ki egy reggel úgy az ágyból, hogy „Juhhé, mától én egy nemdohányzó, korán kelő, egészségesen étkező, minden nap sportoló fitt ember” vagyok, ha addig mindezek ellentéte volt az illető. Persze biztathatjuk magunkat, de a megvalósításhoz sokszor rögös út vezet.

Az út azonban szerencsére nem mindig annyira göröngyös, mégis sokszor sokszor elkél némi segítség. Korábban már rengeteg olyan hasznos dologra leltem az interneten, amiknek a segítségével sikerült változásokat elérnem az életemben. Kisebbeket és nagyobbakat is. Igyekszem majd megosztani ezeket a gondolatokat, írásokat, cikkeket, könyveket amiket a témában olvastam, hátha másoknak, így Neked is segítséget jelentenek.

Valójában ezt egy olyan blognak, pontosabban az eredeti jelentés értelmében web lognak, azaz webes naplónak szánom, ahol emlékeztethetem saját magamat arra, hogy a jelenben kell élnem, az itt és most az, amit meg tudunk élni. Ha nem a jelenre fókuszálunk, hanem a múlton rágódunk, vagy a jövőtől rettegünk, az mind csak a fejünkben van. A jelen pillanat az, amikor örülni tudunk, – vagy épp bánkódni, ha úgy hozza a sors. Valójában egyes egyedül a jelenben élünk, a múlt már rég tova lett, elmúlt, a jövő meg még csak előttünk áll. Amiért nemcsak magamnak írom mindezt, azaz nem csak az íróasztalfióknak, az az, hogy talán mások is hasznát vehetik annak, amit eddig összeszedtem és össze fogok még szedni a jövőben.