Browsed by
Címke: prioritás

Hogyan találjuk meg a helyes válaszokat az internet adatrengetegében?

Hogyan találjuk meg a helyes válaszokat az internet adatrengetegében?

döntésBe kell, hogy valljam, engem az internet léte elvarázsol. Én már éltem akkor, amikor a “www” még nem létezett. Akkor voltam tizenéves, amikor még éppen hogy elkezdődött ez a digitális forradalom, így van összehasonlítási alapom a korábbi viszonyokkal. Régen, ha valami információhoz akartam jutni, meg kellett vennem egy könyvet, vagy el kellett mennem a könyvtárba órákig keresgélni, hogy végül vagy megtaláljam, amit kerestem. Vagy nem. Inkább nem. Végignyálaztam csomó könyvet, hogy hozzájussak egyetlen egy információhoz. Máskor meg megkérdezhettem ismerőseimet, tanáraimat, aztán vagy tudtak válaszolni, vagy nem.

Most  meg pillanatok kérdése, beütöm a keresőbe, és szinte azonnal megtudom, hogy hogyan ápoljam a filodendront, vagy hogy melyik macskaféle mekkora, netán mit tegyek, ha eltömődött a lefolyóm. A kétszavas információktól egészen akár egy komplett faház összerakásáig, mindent megtalálhatok. Imádom, hogy az internet segítségével, az állandó információéhségemet el tudom látni magyarázatokkal.

Csakhogy. Csakhogy ha valami számomra fontosat keresek, akkor nem mindegy, hogy amit találok, az helytálló-e. És a google felsorakoztat több ezer, százezer találatot, amik között egymásnak totálisan ellentmondó vélemények is vannak.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valamit sokan mondanak, akkor az minden bizonnyal igaz. Bármilyen kérdést is akarunk kibogozni, egészen biztos, hogy mind az egyik, mind a másik, (vagy harmadik, negyedik, sokadik) válasznak is van támogatója, aki bizonyítékokkal is alátámasztja az elméletét.  (Igyunk tejet, vagy sem? A zsírtól hízunk, vagy a szénhidráttól? Kardio, vagy HIIT? Vegetáriánus, vagy húsevő? ) Tele van az internet életmódváltoztató tanácsokkal, hogy hogyan legyél szebb, jobb, karcsúbb, sportosabb, elégedettebb, egészségesebb. Diéták, egészségpraktikák, sporttanácsok tömkelege. Nagy valószínűséggel mindegyikben van igazság, részigazság. Tévedések és hiányok is, mert senki sem tévedhetetlen, és még kevésbé mondható tökéletesnek. Ráadásul, ami valakinek beválik, egyáltalán nem biztos, hogy a másiknak is jó. Ezért aztán ezekből a megtalált apró részletekből kell összeraknunk a számunkra megfelelő valóságot.

A nagy kérdés elsősorban az, hogy ez a valóság jó-e, megfelel-e nekem? Azt rakom-e össze magamnak, ami az előnyömre fog szolgálni? Egészségesebb leszek tőle fizikailag, lelkileg, vagy sem?

Ugyanakkor ezeket a kérdéseket már eleve megelőzik azok, hogy egyáltalán megtalálom-e a szükséges információt? Aztán, hogy hogyan döntök arról a bizonyos megtalált tudásról? Elhiszem, vagy sem? Elfogadom, vagy elutasítom? A következő az, hogy átültetem-e a gyakorlatba azt, amit olvastam? Mennyi ideig? És talán itt eldőlhet, hogy jót választottam-e. Kicsit olyan, mintha nap, mint nap egy szerencsejátékot játszanánk, ahol a százezer lehetőségből random kiválasztva néhányat, eldöntjük, hogy az most valóban jó lesz-e nekünk. Gondoljunk csak arra, hogy évtizedekig abban a hitben éltünk, hogy a koleszterin káros, és bele fogunk halni, ha egy kicsit magasabb az érték. Most meg mára már kiderült, hogy az egész nem igaz, és a koleszterin magasabb szintje valójában nem jár emelkedett stroke kockázattal. Ellenben a koleszterincsökkentők hosszú távú szedése megnöveli a cukorbetegség kockázatát, meg még más problémákat is okoz. (Újabb kutatások szerint az alacsony koleszterinszint növeli a halál esélyét.) Így akik évekig, – mostanra már évtizedekig szedték – ezeket a gyógyszereket, azok nemcsak hogy közönséges szerencsejátékot játszottak az életükkel, hanem inkább egy halálos orosz rulettet. Mi a stressz, ha nem ez?

Mit hihetünk el? Hogyan dönthetjük el, hogy amit olvasunk, az előnyünkre fog vajon szolgálni, ha belevágunk? Sajnos nincs erre tuti válaszom. De persze nem is lehet, hiszen épp az előbb írtam, hogy valójában nehéz bíznunk bármelyik netre kirakott anyagban.  Amit én írok, abban sem kell feltétlenül megbízni. 😛 Bármilyen jó szándékú az ember, attól még tévedhet. A pokolba vezető út is… 🙂

Azt viszont le tudom írni, hogy mi az én módszerem arra, hogy eldöntsem, elhiszem, vagy sem, amit találok. Először is a legfontosabb a józan ész. Triviálisan hangzik, de olyan sokan bedőlnek mindenféle csodaszer hirdetésnek, hogy mégis kénytelen vagyok írni róla. Ami azonnali megoldást ígér, az nekem rögtön gyanús. 🙂 Nyilván vannak kivételek, de azok kivételek.

A következő szempontom az, hogy alá legyen támasztva az állítás. Legyenek hivatkozások, és ne csak egy másik pletykalapra. Ha mondjuk néhány tudományos cikk van mögötte, akkor lehet, hogy érdemes elolvasni. Ugyanakkor még ez sem feltétlenül jelenti azt, hogy az állítás helytálló, – lásd koleszterin kérdés. (Újabban a zsír vs. szénhidrát.)

A harmadik döntési elv lehet, ha elgondoljuk, hogy az állítás vajon hogyan illeszkedik bele az evolúcióba? Passzol hozzá, vagy ellene megy? Szeretjük azt hinni, hogy az ember valami egészen különleges teremtmény ezen a világon. Valóban, ami az észbeli képességünket illeti, az valóban különleges. De azon kívül minden más: amit eszünk, ahogy élünk, ahogy mozgunk, szaporodunk, azaz fizikailag éljük az életünket, az bizony mind nagyon, nagyon mélyen meghatározódik az evolúciós örökségünk által. Attól még, hogy az eszünkkel eldöntjük, hogy mondjuk városi életet élünk, és a nap 90%-ában különféle lakásnak és munkahelynek álcázott félhomályos barlangokban tartózkodunk, és előre csomagolt, ételnek látszó tárgyakat eszünk, attól még a testünknek kell(ene) a napfény, a szabad levegő, a mozgás, és a friss étel. Akárhogyan is akarjuk, nem írhatjuk felül ezeket következmények nélkül.

Negyedik elvként a saját személyiségemet, adottságaimat is hozzáveszem. Olyanokat például, hogy hány éves vagyok, milyen súlyú, mennyire fitt? Mennyire passzol az adott tanács az életstílusomhoz? Olvastam például több könyvet, cikket a hatékonyságról, halogatásról, időgazdálkodásól. Ezekben többen is ajánlották különböző listák készítését. Ami valószínűleg sokaknak hasznos, de én a magam részéről nem vagyok egy túl lelkes listaírogató, (max. bevásárló listák), vagy ha mégis próbálkoztam vele, pillanatok alatt elvesztettem, vagy csak simán nem tartottam magam hozzá. Úgyhogy ezek a tanácsok az én személyiségemhez nem illeszkedtek, akármennyire is jó gondolatok.

Ezeken kívül még szerintem érdemes az olyan tanácsokat is megfontolni, amelyek 50-100 éves tapasztalatokat összegeznek. Afféle, – “már a nagymamáinknál is bevált” módszereket, akár háztartásbeli, akár egészségi problémáról van szó. Hihetetlenül hasznos praktikákra bukkanhat az ember itt-ott. Persze ezek sem feltétlenül elfogadandók, itt is inkább csak a józan ész szűrőjén keresztül válogassunk. 🙂

Ja, és végül, de nem utoljára: Ne állj meg a keresésnél a google első-második oldalánál. (Hacsak nem valami nagyon egyszerű dologról van szó.) Lapozz tovább és tovább, olvass el minél többet. Ha valami fontos dologról van szó, akkor én időnként akár az 50+ oldalig is eljutok, mire meggyőződöm arról, hogy amit találtam, az helyes és igaz, és végül döntök valami mellett.

Kedves olvasó, te hogyan döntesz? Mi alapján hiszel el dolgokat és ha nem, akkor miért nem? Ha van olyan szempontod, ami szerint választasz, és úgy érzed érdemes hozzátenni ehhez a listához, szeretettel várom a kommentekben.

 

 

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

diderotDenis Diderot a nagy francia Enciklopédia főszerkesztője nem volt gazdag. Egészen 1765-ig, amikor a dolgok megváltoztak. Akkoriban már 52 éves volt, és annyira szegény volt, hogy amikor a lánya férjhez ment volna,  nem tudott számára hozományt adni. Ekkor úgy döntött, hogy eladja a könyvtárát, és abból telik talán majd a hozományra. Amikor Nagy Katalin orosz cárnő, – aki Diderot pártfogója volt –  ezt meghallotta, elküldött egy ügynököt Párizsba, hogy a szentpétervári udvar nevében vegye meg a könyvtárat. Azonban a könyveket nem vitette el, hanem továbbra is Diderot-nál hagyta, kinevezvén őt könyvtárosnak, és még ezen felül lakhatást és fizetést is biztosított számára.

Ekkor vett Diderot magának egy vörös öltözéket. Ezután azonban minden elromlott. Az öltözet gyönyörű volt. Annyira szép, hogy a hirtelen minden egyéb tulajdona kopottnak, és ócskának tűnt mellette.  Ő úgy írta ezt le, hogy nem volt „egység” a dolgai között. Úgyhogy vett egy damaszkuszi szőnyeget a régi helyett.  Aztán úgy érezte, ez sem elég, és vett szobrokat a lakásába, új tükröt, és a fonott széket is száműzte, helyére egy bőrfotel került.

Mint a dominó. Azaz a Diderot hatás azt jelenti, amikor egy új dolog birtoklása egy olyan vásárlási spirálba dönt, ami mindegyre újabb és újabb dolgok megszerzését vonja maga után. Olyan dolgokét, amik korábban soha nem hiányoztak a boldogságunkhoz, most azonban sürgető kényszert érzünk a megvásárlásukra.

Gondolom sokunknak ismerős ez a helyzet. Amikor veszek például egy új nadrágot, akkor jövök rá, hogy ehhez az új nadrághoz bizony jó lenne egy szép új cipő is, mert a régi nemcsak kopott, de még nem is illik hozzá. És ha már van új nadrág és cipő, akkor bizony kell egy új felső, vagy kardigán, póló.

Vagy ha beiratkozunk egy fitness klubba, ezzel az is jár, hogy úgy érezzük a széttaposott tornacipő nagyon gáz, és jönnek egyrészt a fitness ruhadarabok,  és/vagy térd- és csuklóvédők, másrészt meg elkezdik bevenni magukat az otthonunkba a különböző fitness kiegészítők. Először csak egy-két kézi súlyzó, súlyosabb esetben a futógép, vagy az öcsém által nemes egyszerűséggel csak „szobainas”-nak nevezett multifunkciós edzőgép, ami kitölti a szoba egynegyedét. (Rossz esetben néhány hét után már nem lesz más funkciója, csak annyi, hogy ráaggassuk az este levetett ruhánkat.)

Férfiemberek számára ilyen az, amikor végre lehetősége nyílik valami barkácsolásra. Ahhoz természetesen kell mindenféle szerszám. Eleinte elég lehet egy fúró, de aztán hamar kiderül, hogy kell az a csiszológép is, mert a kézicsiszolóval túl macerás megcsinálni, és kiderül, hogy pillanatszorító nélkül sem nagyon lehet élni. Ha van pillanatszorító, akkor kell sarokszorító is, és a satu is nagyon gyorsan létkérdéssé válik. No meg persze flex nélkül a férfi nem férfi.

Vajon hogyan lehet ezt visszaszorítani? Egyáltalán kell? Nos, amíg van pénzünk,  és van helyünk  is ahová tegyük a tárgyakat, addig megtehetjük, hogy engedünk a Diderot hatásnak. De egy idő után a sok cucc kinövi a lakást, és a pénzünk sem biztos, hogy lépést tart a vágyainkkal. De sokunkban fel sem merül, hogy nem azért vesszük meg a sokadik bármit, mert arra múlhatatlan szükségünk lenne, hanem azért, mert az éppen megvett új dolog mellett a régi cuccaink ósdinak, idejétmúltnak hatnak. Mert a legújabb IPhone-t nem tehetem a korábbi tokjába, tehát új tokot kell vennem, mert tok nélkül nem maradhat!  És új fülhallgatót. És ha új az IPhone-om, akkor meg milyen gáz már, hogy a laptopom közel három éves.  Nem futnak rajta a legújabb játékok. Pfűűű…

Nos ki-ki eldöntheti, hogy mennyire igazak rá a fentiek.  Mindenesetre álljon itt egy-két ötlet is, hogy hogyan tartsuk kordában a vásárlásainkat.

  • Ha veszünk egy valamit, akkor szabaduljunk meg egy másik tárgytól. Elajándékozhatjuk, vagy el is adhatjuk, és ha eladjuk, akkor talán még rá is jövünk arra, hogy a két éve még százezerért megvett akármit, ma csak tíz-húszezerért tudjuk eladni. Szóval ez talán nem a legjobb biznisz.
  • Kipróbálhatjuk például, hogy milyen egy hónapig vásárlás nélkül. (Természetesen az élelmiszerek, tisztító-tisztálkodó szerek kivételével.)  Milyen az, ha egy hónapig nem veszünk semmi új használati tárgyat?
  • Próbáljuk meg a sóvárgást elengedni.  (Ami nagggyon nehéz. 🙂 ) De azért feltehetjük magunknak a kérdést, vajon muszáj újat venni valamiből akkor is, ha a használatban levő még működik? Vagy ha probléma van vele, akkor esetleg még javítható?
  • Próbáljuk meg amennyire csak lehet kikerülni a reklámokat. Legalább otthon, ha már az utcán nem tudjuk. Mondjuk a tévéből vegyük fel a filmeket, amik érdekelnek, és nézzük meg őket úgy, hogy áttekerjük  benne a reklámokat. Dobjuk ki a reklámújságokat. Ömlenek ránk a reklámok és manipulálnak minket, beeszik magukat a tudattalanunkba. (Ha megveszed azt az új bármit…akkor nagyon menő leszel!)  Végiglapozunk egy Ikea, vagy más katalógust, és egyből úgy érezzük, hogy az, ahogy élünk, nem elég jó. Nem elég szép, nem elég otthonos, nem elég divatos.

Nyilván nem minden vásárlásunkat követi a Diderot hatást, sőt, idős korra áteshet az ember a másik végletbe is. Nagymamám nagyjából 70 éves kora körül mondta azt nekem egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem vesz egy új télikabátot a régi helyett, hogy „minek arra a kis időre”. És az a „kis idő” még 21 év lett, mert végül 91 éves volt amikor meghalt.

forrás: http://jamesclear.com/diderot-effect

A választás szabadsága?

A választás szabadsága?

oraEgy nap elég időm lesz. Elég időm lesz megtenni azt, amit szeretnék. Elég időm lesz felkészülni karácsonyra, és nem az utolsó pillanatban a tömegben vásárolni. Elég időm lesz a arra, hogy elmenjek újra futni, elég időm lesz arra, hogy egészséges kajákat főzzek vacsorára. Elég időm lesz felkészülni a nyelvvizsgára, vagy elég időm lesz elolvasni a könyveket, amiket kinéztem magamnak.  Elég időm lesz kipihenni magamat, és annyit aludni, amennyire szükségem lenne.

Nem tudom, hogy elérhető-e ez az állapot egyáltalán. Valószínűleg nem. Mindig újabb és újabb vágyak, ötletek, tennivalók gyűlnek össze, és egyszerűen a nap nem áll annyi órából, ahányra szükségem lenne. Gyakorlatilag annyi tevékenységet szeretnék bezsúfolni az életembe, amennyit fizikai képtelenség lenne elvégezni. Ezért aztán csalódom. Csalódom magamban, mert a nyelvvizsga be nem látható távolságba kúszik, mert a futás ma is elmarad, pedig szép idő van.

A matek pedig elég egyszerű:

adott a rendelkezésre álló idő, (T) és az az idő, amit a valamire szeretnénk fordítani (V)

Ha T ugyanannyi, vagy nagyobb, mint V, akkor minden rendben, de ha T kisebb, mint V, akkor baj van.  Akkor egyenes út vezet a csalódáshoz, amikor nem végzünk a teendőinkkel, amikor úgy érezzük, hogy állandóan rohanunk, de soha nem érünk a dolgunk végére. Amikor állandó időhiányban szenvedünk.

Az antropológusok szerint úgy 100 ezer évvel ezelőtt az őseinknek sokkal több szabadideje volt. Heti 15-20 órát töltöttek vadászattal, gyűjtögetéssel, és a fennmaradó időben olyan dolgokkal foglalkoztak, ami nem tartozott szorosan az életfenntartáshoz.  Pihenés, játék, gyerekekkel  foglalkozás.  stb.  Ahogy egyre komplexebbé vált az élet, a mezőgazdaság kialakulásával úgy vált egyre hosszabbá a munkaidő, annyira, hogy mostanra már a napi 10 óra munka sem ritkaság, hanem mondhatni  elvárás a munkáltató részéről. És a munkaidő után még otthon is vannak tennivalók.

Mondhatjuk, hogy „nincs ingyen ebéd” hiszen ahhoz, hogy azt az életszínvonalat el tudjuk érni, amire vágyunk, ahhoz sok pénzt kell keresni, ergo: sokat kell dolgozni. Egzisztenciális dilemmába botlunk, amikor ezt a kérdést megpróbáljuk  felfejteni. Kell a pénz, hogy megvegyük a laptévét, gyümölcscentrifugát, vagy bármit, de az időnket viszont feláldozzuk a civilizáció oltárán. Ha viszont nem keresünk annyit, akkor persze nemcsak a nagy lakásra, házra, de a nyelvtanfolyamra, vagy karate tanfolyamra sem lesz lehetőségünk, mert nem lesz rá pénzünk.

Körbe vagyunk véve lehetőségekkel, amik mind vonzóak számunkra.  Azonban minél több választási lehetőségünk van, annál elégedetlenebbek leszünk.  Ha 50 dolog közül lehet választani,  vagy kettő közül, akkor az ötvenből sokkal kevésbé valószínű, hogy a legjobbat ki tudjuk szúrni.  Egyszerűen nincs időnk, energiánk arra, hogy minden szempontot figyelembe vegyünk.  A legegyszerűbb dolgunk akkor van, ha nincs választási lehetőség, csak egy adott kimenetel létezik.  Ha már választani kell, akkor az feszültséget jelent, és elégedetlenséget is, mert a választásunkat később megbánhatjuk.

Egy kísérletben diákoknak fotótanfolyamot hirdettek, ahol azt mondták, hogy a tanfolyam ingyenes, de az egyik csoporttól azt kérték, hogy a végén a legjobb képet, amit csináltak, fel kell ajánlani a tanfolyam számára.  A másik csoport számára viszont hagytak választási lehetőséget, hogy felajánlhattak egy képet, de egy héten belül még módosíthatták a választásukat.  Később letesztelték, hogy mennyire voltak elégedettek, és azok, akik választhattak, sokkal kevésbé érezték magukat elégedettnek a fotó kiválasztásában, mint azok, akiknek nem volt lehetősége választani.

Szóval azon mélázom most, vajon a napi választásainkban, amikor eldöntjük, hogy mire szakítunk idő, mibe fektetünk energiát, és mennyit, vajon mennyire tudunk elégedettek lenni? Tudunk-e úgy lavírozni a vágyaink, kötelességeink, és lehetőségeink között, hogy a döntéseinket később ne bánjuk meg túlságosan?

A rendelkezésünkre álló idő minden nap 86.400 másodperc.  Minden nap. Ennyiből gazdálkodhatunk. Mi fér ebbe bele? Nem akarunk néha túl sokat?

Mi a különbség a fontos, sürgős és lényegtelen között?

Mi a különbség a fontos, sürgős és lényegtelen között?

tűzoltásVolt már veled is olyan, hogy valaki megkérdezte tőled: „Milyen volt a napod?” És van,  hogy egyszerűen az ember úgy érzi, hogy „nem tudom”. Hogy fogalmam sincs. Egész nap csináltam mindenfélét, intézkedtem, tettem a dolgomat, dolgoztam, vagy suliban voltam, el voltam foglalva ezer dologgal, de valójában elszaladt az egész nap, és nem érzem azt, hogy hasznos lettem volna. Hogy valóban értelmes dolgokat csináltam volna. Valahogy viszi azt embert a tehetetlenség, mint akit reggel meglódítottak, és csak gurul-gurul az egyik kötelező tennivalótól a másikig. Estére meg totálisan kimerülve leül és úgy érzi, hogy bár szüntelenül tevékenykedett, mégsem csinált semmi „igazán értelmeset”.

Ilyenkor kapunk észbe, – én legalábbis, de gondolom talán mások is – hogy ma megint kihagytam egy napot, amikor a céljaimért dolgozhattam volna. És lelkiismeret furdalásom támad, amit aztán gyorsan elhessegetek azzal, hogy de hiszen muszáj volt azt a sok mindent megtennem, mert a kötelességeimet se hanyagolhatom el.  És mégis. Azért a kisördög ott sutyorog a fülembe, hogy „nem létezik, hogy ne tudtál volna fél órát szakítani,”  de én meg ehelyett elolvastam a Facebookot, a Pinterestet, Twittert, meg  böngésztem a netet, és egyébként is csomó olyan dolgot is csináltam, amit nyugodtan hátrébb sorolhattam volna.  És most persze érzem a stresszt, a feszültséget, amikor ráébredek arra, hogy már megint nem tettem különbséget a sürgős, fontos és lényegtelen dolgok között, csak hagytam, hogy vigyenek az események magukkal, anélkül, hogy valóban átgondoltam volna őket. Sőt, ha jobban belegondolok, valójában halogatással és zombizással telt el az egész napom.

Egyébként Eisenhower mátrixnak hívják azt az elvet, ami mentén érdemes végiggondolnunk, hogy hogyan határozzuk meg a dolgok prioritását. A mátrix elemei a következők:

Sürgős és fontos Nem sürgős, de fontos
Sürgős, de nem fontos Nem sürgős és nem fontos

 

A Sürgős és fontos tennivalók azok, amelyeket – ha jót akarunk magunknak, akkor – előre kell vennünk a tennivalóink sorában. Ezek azok, amik a legnagyobb prioritásúak kellene, hogy legyenek. A Nem sürgős, de fontos feladatok azok, amelyek időzíthetők, tervezhetőek, hogy mikor is fogunk velük foglalkozni. Amelyek most még csak fontosak, de sürgőssé is válhatnak majd idővel. A Sürgős, de nem fontos feladatok alacsonyabb prioritásúak,  olyanok, amiket beszoríthatunk a tennivalóink közé ha van rá szabad kapacitásunk, vagy delegálhatjuk őket.  A Nem sürgős, nem fontos tennivalók valójában akár a kukában is végezhetik, vagy jó esetben egyszer, valamikor, ha úgy hozza a sors, akkor elvégezhetők.

Azokon a napokon, amikor képes vagyok ezek a pontok mentén eltervezni a napomat, és nagyjából meg is tudom valósítani azt, amit elterveztem, olyankor az általános stressz szintem is alacsonyabb, és a nap végén is úgy érzem, hogy hasznos voltam.  Ha meghatározzuk a prioritásainkat, és képesek vagyunk úgy tölteni a napunkat, hogy be is tudjuk tartani őket, akkor egyrészt hatékonyabbak is leszünk, másrészt egy lépéssel közelebb  is kerülünk a céljainkhoz.

Azokon a napokon, amikor csak hagyom magam sodortatni az árral, olyankor estére feszült leszek, és azzal a rossz érzéssel fejezem be a napot, hogy már megint elvesztegettem az időt.  Ebbe a mátrixba egyébként akár az is belefér, hogy magunk számára is biztosítsunk időt. Nem csak az a fontos és sürgős, ami munka. Az is lehet Fontos és sürgős, hogy kipihenjük magunkat, hogy feltöltődjünk. Az is Fontos és sürgős, hogy sportoljunk, pihenjünk, relaxáljunk, meditáljunk, különben előbb-utóbb képtelenek leszünk elvégezni a munkánkat, betegek leszünk és kidőlünk. Mondhatjuk akár azt is, hogy a feltöltődés ugyanolyan fontos és sürgős feladat kellene, hogy legyen, mint az élet minden más tennivalója. Mégis hajlamosak vagyunk ezeket hátrébb sorolni. Ugyanakkor tény, ha éppen valami megmérettetésre készülünk, munkahelyi prezentáció, egyetemi vizsga, vagy bármi más nagyobb horderejű dolog, olyankor persze vannak időszakok, amikor ezek prioritása a legfontosabb. Mindazonáltal ha a pihenést is a fontos kategóriába tesszük, sőt be is tervezzük az életünkbe, az sokkal jobb érzést fog okozni.  Ha a lazulás nem a mindennapi halogatásaink részeként kerül az életünkbe, – mint amikor üres, zombi tekintettel lapozgatjuk a közösségi médiát, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy elment az egész szombat, vasárnap, vagy akár a hétköznapok is anélkül, hogy értelmes, hasznos, pozitív dolgot csináltunk volna.