Browsed by
Címke: összpontosítás

Mi tesz boldoggá?

Mi tesz boldoggá?

Mindannyian arra vágyunk, hogy boldogok legyünk. (Meglepetés! Ja, nem.) Sokan kutatták, és kutatják most is, számtalan elmélet van, sok pszichológiai tanulmány sorol fel 5-7-9-10 stb. akárhány  összetevőt, kezdve a hála gyakorlásától a sportoláson át, egészen az önmegvalósításig. Én nem szeretnék ebben a kérdésben különböző pontokat felsorolni, megtették már sok százan előttem, inkább ajánlok egy-két könyvet a témában, illetve egy videót, ami igen szórakoztatóan beszél a boldogságról.

mi tesz boldogga

A témát egyébként azért hozom fel, mert számomra az elmúlt másfél év sokkal boldogabb volt, mint előtte sok akárhány. Nem arról van szó, mintha korábban boldogtalan lettem volna, hiszen van családom, gyönyörű gyerekem, szerető férjem, nem nyomorgunk, mondhatom, hogy rendezett körülmények között élek, mégis, ami változott, az az, hogy elkezdtem írni, és végre nem csak a blogjaimat, hanem szórakoztató könyvet. Érdekes módon, noha rengeteg stresszel, hullámheggyel, hullámvölggyel jár maga az írás, ennek ellenére élvezem. (Vagy talán épp ezért? Franc tudja.) Mindenesetre amióta rátaláltam erre, a számomra annyi örömmel járó elfoglaltságra, mindenkinek csak azt tudom ajánlani, keressen magának olyan hobbit, tevékenységet, akármit, amiben kiteljesítheti a (Maslow piramis csúcsán található) önmegvalósítási igényét, és sokkal közelebb lesz ahhoz az állapothoz, ami a boldogságot jelenti számára.

Nos, először álljon itt egy könyv, ami tudományos igénnyel elemzi, hogy hány féle boldogság létezik, és hogy soha nem késő elindulni azon az úton, ami a boldogsághoz vezet minket.


boldogsag

Szendi Gábor: Értelmes szenvedés a boldogság

Modern világunkban mindannyian a boldogságot kergetjük: fényesebb karrierért, jobb kocsiért, kellemesebb életkörülményekért, külföldi nyaralásért robotolunk – de vajon boldognak is érezzük magunkat, ha vágyaink teljesülnek? Igazat mondanak-e irigyelt ismerőseink családi fotói, ahol még a kutya is tökéletesnek látszik, vagy mindez csupán a látszat?
Szendi Gábor szerint az élvezetközpontú, anyagias boldogságeszmény elszakadt attól az evolúció során kialakult és mindannyiunkban meglévő, bonyolult és gazdag élménytől, amely az akadályokkal való megküzdés eredménye, a boldogság igazi kulcsa. A boldogság ugyanis nem tétlen pihenés, hanem folytonos úton lét: áldozatos munka, kétség és remény, elismertség és mellőzöttség, siker és kudarc váltakozása.
Az Értelmes szenvedés: a boldogság az agykutatás, a genetika és az antropológia eredményeire támaszkodva bizonyítja be, hogy a boldogságot a saját küldetésünk felismerése, a sorsunkban rejlő lehetőségek kibontakoztatásáért vállalt felelősség és a minket éltető közösséghez való hazatalálás jelenti. Szendi részletesen bemutatja a boldogság evolúcióját és pszichológiáját, de gyakorlati útmutatást is nyújt olvasójának. Ugyanis soha nem késő! A boldogság egy képesség, amely mindannyiunkban ott szunnyad – vegyük kezünkbe a sorsunkat, és tanuljunk meg élni vele!


A következő ajánlatom, nem tudományos alapokon nyugszik. A szerző egy év történetét meséli el, amikor minden hónapban megpróbált egy-egy szokást  kialakítani, ami boldogabbá tenné az életét.

boldogsagtervGretchen Rubin: Boldogságterv

“Egy esős délutánon Gretchen Rubin a föld legprózaibb helyén, egy belvárosi buszon megvilágosodik. Rádöbben, hogy vánszorog a nap, de rohannak az évek, múlik az idő, ő pedig nem koncentrál eléggé azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak. Ott, abban a szent pillanatban eldönti, hogy rászán egy évet a boldogságára. A Boldogságterv ennek az egy évnek a friss, lenyűgöző nyomon kísérése, humoros, bölcs krónikája. Annak a tizenkét hónapnak a kalandjait meséli el, amikor Rubin az ókori bölcsek, a modern tudomány, valamint a popkultúra tanácsait alkalmazva a boldogságot kereste.A tanulságos, mégis szórakoztató, gondolatébresztő, de lenyűgözően olvasmányos könyv nyomán mindannyian kedvet kapunk életünk megváltoztatásához. Azonnal hozzá akarunk látni, hogy kis lépésekkel nagy változást vigyünk véghez. ,,Ez a könyv már az ötödik oldalnál boldoggá tett. És minél tovább olvastam, annál boldogabb lettem. Csupa nagyszerű ötlet, életem minden területén változást hozott a szerelemtől a pénzig, a munkától a játékig, az írástól a diétás kóláig.”- A. J. Jacobs


És végül, de nem utoljára egy TED videó a boldogság tudományáról.  (A videó elindítás után a jobb alsó sarokban kiválaszthatjuk a magyar feliratot. )

Dan Gilbert: The suprising science of happyness

 

Meg kéne csinálnom, el kellene kezdenem, le kellene szoknom… – könyvet kéne írnom

Meg kéne csinálnom, el kellene kezdenem, le kellene szoknom… – könyvet kéne írnom

tort szarnyIsmerős az, amikor beszélgetések során azt mondjuk a másiknak, hogy „igen, igen, le kéne fogynom pár kilót”?  Vagy:  „bármikor abba tudom hagyni a dohányzást”.  Vagy: „Meg kéne tanulnom angolul.”

Ezek a kijelentések csak afféle gondolatkísérletek.  Igazából a csoportnyomás és közgondolkodás hatására mondjuk őket, nem azért, mert valóban meg is akarjuk csinálni. Ott lebegnek ugyan a gondolataink között, néha fel-fel bukkannak, amikor szóba kerül a téma, de valójában nem érdekel minket eléggé ahhoz, hogy tegyünk valamit érte.

Egy-egy ilyen gondolattal akkor tudunk érdemben előrelépni, ha a célokhoz nyomós ok is társul. Ez a nyomós ok lehet külső, vagy belső is. Külső ok lehet, ha például azért akarunk leszokni a dohányzásról, mert  a gyerekünk születik, és aggódunk érte. Vagy megkecsegtetnek egy külföldi állással, amihez elengedhetetlen a nyelvtudás. Belső ok lehet, ha olyan egészségi problémánk lett, ami miatt kénytelenek leszünk lefogyni.

Ilyenkor az addig csak szóban mondogatott változtatni való elkezd valódi formát ölteni.  Ugyanakkor nem kell megvárnunk, hogy a körülmények (akár a külső, akár a belső körülmények) változzanak ahhoz, hogy egy változást elindítsunk. Nem kell megvárni, hogy csak akkor kezdjünk fogyókúrába, amikor már az egészségünket veszélyezteti a hízás. Megtehetjük azt is, hogy egy üres óránkban leülünk, és végiggondoljuk ezeket a barátainknak gyakran mondogatott „kellene” állításainkat, és keresünk hozzá egy kellően nyomós indokot, amiért érdemes tenni is valamit. A „meg kéne tennem” kifejezést változtassuk „csinálom, mert…” gondolattá.

A „le kéne fogynom” váljon „lefogyok, mert…” és itt lehetőleg több, konkrét dolog álljon. Az általában nem elég, ha általánosságokat mondunk, mint pl. az, hogy akkor: szebb leszek, vagy egészségesebb leszek. Ezek is okok természetesen, de túl semmitmondóak.  Ezekkel nagyon nehéz azonosulni. Az sokkal jobb, ha tudok olyan konkrét célokat találni, ami nem általánosság, hanem nekem fontos. Mint pl. az, hogy nem fogom szégyellni a hasamat, és végre elmehetek strandra a barátaimmal.  Vagy: fel tudom venni a kedvenc nadrágomat. Vagy az, hogy ki akarok menni jövőre Londonba két hétre, és ehhez kell a nyelvtudás. Minél több konkrét céllal támogatod meg az elképzelésedet, annál könnyebb lesz azt aktív változásba fordítani. Amit valóban el akarsz érni, és jó okkal, az sikerülni fog. Nincs általános recept, de ha valamit tényleg szeretnél, akkor meg fogod találni hozzá a kellő indíttatást.

Hosszú-hosszú időn keresztül motoszkált bennem, hogy “könyvet kéne írnom”.  És nem nagyon tettem semmit, egészen tavaly nyárig. Akkor jött egy ötlet, és én elkezdtem bújni különféle írástechnikákról, sztori felépítésről, és egyéb írással kapcsolatos dolgokról az internetet. Fél éven keresztül mást se csináltam, csak előkészítettem magamat arra, hogy az ötletemet képes legyek formába önteni. Több hónapon keresztül olvastam különféle szakmai anyagokat, és közben egyetlen sort se írtam, de tudtam, hogy ezek az információk létfontosságúak ahhoz, hogy olyat alkossak majd, amivel – legalább én  – meg leszek elégedve. Aztán szeptemberben leültem és nekikezdtem írni. Mostanra befejeztem az első kötetet, és hamarosan kész leszek a másodikkal is. Menet közben legalább ötször átírtam, és még mindig, valahányszor belelapozok, újra, meg újra találok benne javítanivalót. Persze az, hogy körülbelül 240.000 szó a papíron van, az még csak a legelső lépés.  Innen jön, mondhatni a neheze, 😛 kiadót keresni, és ha akad rá, akkor újra, meg újra kijavítani.

A statisztikák szerint minden 100 beküldött kéziratból kb. 1-5% az, ami valóban megjelenik, szóval szurkoljatok nekem, légy szíves! 😀

(Az írás mellett még elszórakoztam a borító tervezésével is. Valami affélét képzelek el, mint a fenti kép.)

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

stonehenge-sunriseTételezzük fel, hogy van egy halom nagyobb és kisebb kövünk, kavicsunk. Ha ezt el kell hordanunk, mert építeni akarunk valamit belőle, és meg akarunk tölteni egy talicskát a kövekkel, akkor azt úgy tesszük, hogy előbb a nagyobb darabokat dobáljuk bele, aztán a kis kövekkel, kavicsokkal kitöltjük a köztük levő réseket.  Ez az értelmes megoldás, nem?

Ha az életünkben eljön egy olyan időszak, amikor fontos elhatározásra jutunk valamivel kapcsolatban, például bele akarunk kezdeni valamibe, (edzés, fogyókúra, felvételi, bármi…) akkor miért tesszük mégis azt, hogy a nagy építőkövek egymásra rakása helyett hagyjuk, hogy elmenjenek a napjaink, heteink, éveink apró-cseprő napi kavicsok, homok tologatásával? Amikor folyamatosan halasztgatjuk a „nagy álom” megvalósítását?  Amikor hagyjuk elmenni a napjainkat anélkül, hogy tettünk volna egy-egy (akár apró) lépést az álmunkért?  Vagy ha mégis, de aztán nagyon hamar feladjuk. Mert szó, ami szó, az a talicska nehéz lesz, ha benne vannak a nagy kövek is.

Az életünk végén vajon lesz egy olyan építmény, amire büszkék lehetünk, amiben benne lesznek a nagy darabok? Vagy ottmaradnak az út mellett, és csak egy halom szétszóródott kavics és homok lesz a birtokunkban, mert csak azokkal töltöttük a napjainkat?

Most akarom! Azonnal!

Most akarom! Azonnal!

csigaManapság mindenki azonnal akar mindent. Habár lehet, hogy nemcsak ma, hanem ez valami örök tulajdonságunk, bár van egy gyanúm, hogy régen talán nem voltunk ennyire türelmetlenek. Egy kódexíró-rajzoló esetleg évekig dolgozott ugyanazon a könyvön, egy barokk ruhakölteményt sem varrt meg a varrónő egy nap alatt. A festményekről nem is beszélve.  És most még csak a használati tárgyak közül választottam néhányat, nem is beszéltem a piramisokról. 🙂

Mostanság azt szeretnénk, hogy minden legyen instant, azonnal oldódó. Vegyél kávékapszulát, mert az mindössze két mozdulat, és már a kávéfőzőbe se kell belelapátolni a porkávét. Hm. Na, nem mintha én kivétel lennék, és nem szeretném, mostazonnalderögtön elérni a célomat. Ugyanakkor szeretem azt hinni magamról, hogy képes vagyok hosszú időn át koncentrálni dolgokra, hogy képes vagyok olyan célokat is bevállalni, és végigvinni, ami nem valósul meg egy nap alatt. Van a céljaim között olyan, amivel már több éve küzdök, de nem adtam fel, és van olyan is, amit tavaly kezdtem el, és most is dolgozom rajta. (Félreértés ne essék,  én sem valósítok meg mindent, amibe belefogok!)

Mindazonáltal nekem elég jól bevált, hogy valami nagyjából elképzelhető határidőt tűzök magam elé, és azt igyekszem tartani. Ha megvan az elhatározásom, és az elérendő célom, akkor a következő lépésem általában az, hogy megpróbálom kitalálni, milyen lépéseket kell tennem azért, hogy elérjem. Magyarán, apró darabokra szeletelem a nagy falatot.  Minél kisebb, annál jobb. Ha könyvet írok, akkor nem az lebeg a szemem előtt, hogy 300 oldalt akarok összerakni, hanem csak annyi, hogy egy-két oldal legyen meg naponta.

A határidő egyébként egy nagyon trükkös dolog tud lenni, akár felszeleteltem a nagy feladatot kicsikre, akár nem. Mert a nagy kérdés, vajon az a határidő mennyire reális? Lomb Kató néhány hónap alatt megtanult egy idegen nyelvet. (Aki esetleg nem ismerné a nevét: 16 nyelven tolmácsolt, fordított.) Nekünk vajon mennyi időnk fog a tervünkre rámenni? Valószínűbb a néhány év, mint a néhány hónap. Az egy dolog, hogy látjuk képzeletben magunkat, amint ékes angolsággal beszélünk, az viszont egy másik, hogy frusztrálóan, rohadt lassan fogunk haladni. Ott van a fejünkben az idea, a szuper önmagunkról, de ez csak egy fantázia arról, hogy amikor – egyszer, majd valamikor a jövőben – odaérünk, akkor az milyen szuper lesz.

Ez a kép, a csodálatos önmagunk, sajnos nem a jelen, nem a most, nem ez a pillanat, ami éppen zajlik. Nem arra kell várnunk, hogy majd, ha megvan a nyelvvizsga, az milyen jó lesz, és majd akkor boldogok leszünk. Arra kellene koncentrálnunk, hogy ebben a percben, amit éppen csinálunk, az legyen számunkra az öröm. A folyamat legyen az élvezet, ne a célhoz kössük a vágyunkat. Annak örüljünk, amit éppen most teszünk, azaz a pillanatnyi haladást kellene élvezni. Függetlenül attól, hogy valamikor majd letesszük a nyelvvizsgát, majd rend lesz a házban, vagy olyan izmaink lesznek mint egy body buildernek.

Magyarán, ha a mindennapi lépéseket nem értékeljük, akkor a végeredményt sem fogjuk. Mert mindig lesz olyan ember, aki jobban tudja nálunk, aki rendesebb, erősebb, jobb alakú, karcsúbb, okosabb, akármilyenebb. Soha nem lesz egy olyan pont, amikor hátradőlhetünk, és azt mondhatnánk, hogy nnna, kész. Innentől nem kell tennem semmit. És mivel ez a tökéletes pont a jövőben soha nem fog eljönni, ezért az a legjobb, ha minden nap úgy közelítünk az aznaphoz, ahhoz a tevékenységhez, mint egy kis győzelem. Amikor minden nap megveregethetjük a vállunkat: szépen csináltad! Megdicsérlek! Ha minden nap azzal a tudattal tesszük a dolgainkat, hogy ez a helyes, ez az egészséges, az  előrevivő, akkor az egész életünk helyes lesz, egészséges és előrevivő. 🙂

Én egyébként imádom az előtte-utána fotókat, ahol láthatom azt, honnan indult el az illető, és hová érkezett. Ez roppantmód inspiráló. Sajnos, általában, ami mögötte van, az már többnyire visszariasztja az embert. Lefogyott valaki negyven kilót? Hú! Ötvenet? Hatvanat? Még húúúbb! És aztán megtudjuk, hogy ezt több év alatt érte el, úgy, hogy közben semmi máson, csak csirkemell filén, salátán és rizsen élt, akkor már nem is annyira vonzó a dolog. Ebből következik az is, hogy ha például a karcsúsodás reményében olyan diétát választunk, mint például a káposztaleves, vagy hasonló agyament diéták, akkor annak az lesz a következménye, hogy egyrészt menet közben is rohadt pocsékul érezzük magunkat, hiszen ki akarna boldogan egész életében káposztán élni? Másrészt ha lefogytunk pár kilót, akkor persze visszatérünk ahhoz az étkezéshez, ami korábban már kövérré tett minket. Ennek meg a következményét nem is ecsetelem. Értelmetlen az egész. Ugyanez érvényes azokra, akik három hónap alatt akarnak body builder izmokat, ezért a gyúrás mellé tolják a szteroidos cuccot.  És  amint abbahagyják, leeresztenek, mint a kipukkadt lufi.

Ezerszer jobban jár az ember, ha a folyamatra koncentrál.  Akkor minden nap jól fogja érezni magát, nemcsak akkor, amikor feltette az i-re a pontot. A cél is kell persze, de nem az az elsődleges, hanem amit nap, mint nap megélünk. Az életet ma éljük, nem holnap, és holnapután, vagy jövőre.

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

velemenyA múltkor arról írtam, hogy nem árt, ha észrevesszük saját vakfoltjainkat.  Ezt a gondolatot most egy kicsit tovább folytatnám. Az sem árt, ha különbséget tudunk tenni a tények és vélemények között.

Érdemes  elgondolkodni azon, hogy a véleményeink vajon mennyire helytállóak. Sokszor úgy tekintünk a világra, hogy a véleményt összekeverjük a tényekkel. Az például lehet egy tény, hogy valakin sok háj van. Mérhető, meghatározható.  (Bár hozzáteszem, a „sok-kevés” fogalom is csak egy viszonyrendszer, és nézőpont kérdése. Ugyanakkor létezik fiziológiai optimum, amihez viszonyulhatunk.) De a példa kedvéért tételezzük fel, hogy az illető tényleg kövér.  Az viszont, amikor azt halljuk, hogy „azét vagyok kövér, mert az anyám is, nagyanyám is kövér volt, és én kövér géneket örököltem”. Ez már csak egy vélemény.  Ráadásul könnyen lehet téves vélemény, mert ha feltételezzük is, hogy valóban kövér géneket örökölt az illető, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy valóban a gének miatt kövér. Egy éhínség idején azok, akik kövér géneket örököltek, ugyanúgy képesek soványak lenni, mint a nem kövér géneket öröklők. Azaz valószínűbb, hogy azért hájas az illető, mert teret engedett ennek a génnek, magyarán olyan étkezési kultúrát tanult otthon, és követi felnőttként is, ami kövérré tette. (És, ha tényleg igaz, hogy kövér géneket örökölt, akkor tudván ezt a tényt, valójában sajnos még inkább az ő felelőssége, hogy odafigyeljen arra, hogy mit eszik, vagy mit sportol. Ugyanúgy, ahogy például egy világos bőrt öröklő embernek jobban oda kell figyelnie arra, hogy ne égjen le.)

A világban egyébként elég kevés valódi tény van. Sokkal több a vélemény. Az a szokásunk, hogy a véleményünket szeretjük tényként beállítani, legyen bármiről is szó, biztonságérzetet ad. Sokkal jobb egy olyan világban élni, ahol azt gondoljuk, hogy tények vesznek körül, mint egy olyanban, ahol a vélemények bizonytalansága, folyton változó volta lenne a keret. Szeretjük úgy hinni, hogy a házunk falainak keménysége, szilárdsága tény.  Hiszen mérhető, kiszámolható. Valójában ez is csak vélemény, mert egy földrengés simán megmutathatja, hogy ez csak egy vélemény volt, ráadásul téves, ha az a ház összedőlt.

Ugyancsak szokásunk, hogy ezeket a kialakult véleményeinket nem szeretjük megváltoztatni. Nem szeretjük azt a gondolatot, hogy hibás feltételezéssel éltünk eddig. Sokszor foggal körömmel ragaszkodunk hozzá, még akkor is, amikor már réges-rég leeshetett volna a tantusz, hogy a véleményünk valahol hibádzik.  Ennek ellenére igazolásokat keresünk  arra, hogy a vélekedésünk jó volt és helyes. Akkor érezzük jól magunkat, ha a „na ugye, hogy nekem volt igazam” állapotában lehetünk. Az egónk azt akarja, hogy az ÉN véleményem kell, hogy helyes legyen. És ha valamiért a másik ember állítása lesz mégis az, ami az adott helyzetben jobban beválik, akkor rosszul érezzük magunkat.  Ez a ragaszkodás az egyes véleményeinkhez sokszor megakadályozza azt, hogy változhassunk. Ha tényként kezeljük azt a véleményt, hogy: „Én ilyen vagyok! Nem tudok/nem vagyok képes megváltozni”, akkor az valóban meg fogja nehezíteni a változást.  Esetenként annyira, hogy fel sem merül bennünk, hogy esetleg az a véleményünk, miszerint „én olyan vagyok, aki nem tudom abbahagyni, nem tudom elkezdeni, nem tudok változtatni az… akármin”, netán téves elgondolás lenne, és így persze bele sem fogok abba, hogy ezen módosítsak.

Ezért célszerű lenne, ha a magunkról – és időnként a világról is – alkotott véleményeinket ne kezeljük megdönthetetlen tényként.  Sokkal jobban járunk, ha a véleményeinket időnként átgondoljuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes ellenkező véleményt el kell fogadnunk. Az, aki állandóan változtatja a véleményét, pont annyira hibás megközelítésben él, mint az, aki mindenáron ragaszkodik a saját elképzeléséhez. Az igazság valahol középen van. Nem odaát.

A meditációt el lehet rontani?

A meditációt el lehet rontani?

meditalasSzámtalan helyen olvashatunk a meditáció pozitív hatásairól, mint például tisztább elme, jobb fókusz, nagyobb nyugalom, boldogság, kevesebb stresszelés.  Ki ne akarna ilyesmit magának? Ez mind átkozottul vonzóan hangzik. Sokan ki is próbálják, aztán mégis hamar feladják, mert úgy érzik, hogy nem megy.  A gondolatok csak nem akarnak elcsitulni, a láb zsibbad, az ülés kényelmetlen, a becsukott szemmel való üldögélés unalmas, a koncentráció meg nem megy az istennek se. Még az is eszébe juthat az embernek, hogy addig, amíg nem ült le meditálni, addig semmi baja nem volt, most meg ülés közben tömegével jönnek a nemkívánatos gondolatok, ahelyett, hogy az elvárt zen békesség töltené el az embert. És aki kitart egy darabig, még azok is sokszor elvesztik a kitartásukat, mert nem látnak azonnali fejlődést.  Kétségtelenül szar helyzet.

Ezek után törvényszerűen jön a gondolat, hogy „Nem jól meditálok! Hiába ülök itt, béna vagyok, nem megy. Nem nekem való ezek szerint a meditáció. Képtelen vagyok lenyugodni, és kizárni a gondolataimat.”

Nos légy üdvözölve a klubban. 🙂 Megnyugtathatlak, hogy még a sok-sok éve meditálók sem tudják kizárni a gondolatokat a fejükből. Nekik is újra meg újra felbukkannak nemkívánatos gondolataik. Nekik is zsibbadhat a lábuk, viszkethet az orruk, és egy idő után nekik is kényelmetlenné válik a mozdulatlan ülés.

A gondolataink olyanok, mint a fákon ugráló majmok, egyik ágról a másikra, egyik gondolatról a másikra ugrálunk. Ez mindenkivel így van.  De mivel ez a tudat természete, ezért nem is várhatjuk el, hogy egyszerűen megszüntessük a gondolatokat.  Én már jó néhány éve meditálok rendszeresen,  de minden egyes alkalommal, amikor leülök meditálni, nekem is el-elkalandoznak a gondolataim.  És még azok is, akik 20-30 éve meditálnak, ők is megtapasztalják ezt. Így aztán mondhatnám azt, hogy minden alkalommal, amikor eltérül a figyelmem a meditációm választott tárgyáról, (mondjuk a légzésem figyeléséről) akkor ezek szerint elrontottam a dolgot. DE ez nem így van! A meditáció lényege nemcsak az, hogy figyeljük a légzésünket, hanem az is, hogy észrevegyük, ha a gondolataink elkalandoznak. Nem megszüntetni kell a gondolatokat, hanem felfigyelni arra, hogy mi történik az elménkben. Észrevenni azt, ahogy a gondolatok megjelennek. És amikor megjelentek, akkor el tudjuk engedni őket, és újra visszatérni a légzésfigyelésre. Azaz észrevenni a változást. Gyakorlatot szerezni abban, hogy úgy tekintsünk a dolgokra, ahogy azok vannak.

Gondolj arra, hogy mindenhez gyakorlat kell. Az eredmények soha nem jönnek egyik napról a másikra. Legyen az akár sport, akár tanulás, akár valamilyen zenei, vagy más készség elsajátítása,  abba időt, energiát kell beletenni. Én kamaszkoromban egy ideig tanultam zongorázni, és minden héten eljártam a zongoratanárhoz, aki házi feladatokat adott, amiket otthon  aztán gyakorolhattam. Talán egy év után abbahagytam, de őszintén szólva már nem emlékszem, hogy miért. Arra viszont emlékszem, hogy soha nem lebegett előttem semmilyen zenei karrier, nem gondoltam, hogy belőlem valaha is zongorista váljék, mindössze jó volt maga a zongorázás.  Élvezet volt a tevékenység, azzal együtt is, hogy időnként nagyon unalmas volt ugyanazokat a futamokat újra és újra lejátszani.

A meditálás ugyanilyen. A rendszeres meditáció nem arról szól, hogy egyszer csak valamit majd elérünk. Nem valószínű, hogy lesz belőlünk egy zen mester, és nem leszünk a meditáció bajnokai. Nem fognak megszűnni a zavaró gondolataink a fejünkben. Nem fogjuk tudni kiüresíteni az elménket. (De ezek nem is céljai a meditációnak.) Továbbra is előfordul, hogy zsibbadni fog a lábunk, vagy éppen lebukik a fejünk.  És időnként unalmasnak fogjuk érezni.

De mindezzel együtt mégis érdemes csinálni, mert a meditációt nem lehet elrontani. Ha megszabadulunk az irreális elvárásoktól, akkor pláne.  A gondolataink mindig el fognak kalandozni, bármit is teszünk. Azt viszont meg tudjuk tenni, hogy a figyelmünket újra és újra visszatereljük a meditációnk tárgyára. Ami lehet akár a légzésünk, akár valami más. És mindezek ellenére idővel fognak jönni változások.  Néhány hónap meditálás után, esetleg könnyebb lesz egy stresszes helyzet, vagy képesek leszünk nyugodtabban viszonyulni egyes olyan dolgokhoz, amik korábban felzaklattak. Vagy valami más dolog válik jobbá.

De ha csak azért kezdünk el meditálni, mert valahová el akarunk jutni, akkor valószínűleg csalódni fogunk. Ezek a pozitív változások nem olyanok, mint egy ház felépítése, amikor a ház egyszer csak elkészül, és akkor nincs mit tenni a továbbiakban. Olyan soha nem lesz, hogy egy (vagy kettő, vagy sok) év meditáció után „készek” leszünk vele. A meditációban maga a folyamat, maga szokás az, ami miatt érdemes csinálni. Ugyanúgy, ahogy egy évek óta kocogó ember sem azért kocog, mert el akar jutni A-ból B-e, hanem a futásért önmagáért teszi.  A meditáció nem a tökéletes élmény eléréséről szól, hanem a gyakorlásról. Amikor az út maga az ami a lényeges, és nem a végcél.

Egy perc meditáció

Szóval minden kezdőnek, és újrakezdőnek ajánlom a következő gyakorlatot. Állíts be valamilyen időmérő eszközön, telefonon, bármin egy-két percet. Aztán ülj le,  lehetőleg egyenesen, de nem túl feszesen, és nem is összeroskadva. Hunyd le a szemed, és figyeld meg a lélegzetvételedet. Keresd meg azt a pontot, ahol leginkább tudatában vagy annak, hogy veszed a levegőt. Ez lehet akár az orrod, az orrüreg, a tüdő, vagy a rekeszizom, has. Figyeld, ahogy ki-, és beáramlik a levegő. Ha jön egy gondolat, akkor tudatosítsd magadban, hogy ez egy gondolat, majd engedd el, és térj vissza a légzéshez. Ha újabb gondolat jön, azt is engedd el, és fordítsd megint a figyelmedet a légzésedre. És ezt ismételd újra és újra és újra, addig amíg az óra meg nem szólal. És ennyi.  Ezt nem lehet elrontani. Bárhogyan csinálod, jól csinálod. 🙂

 

Egy perc meditáció – animáció

Egy perc meditáció – animáció

Sokan vallják, hogy a meditáció csökkenti a stresszt, és ezt kutatások is igazolták. Azonban rengeteg féreértés él az emberekben a meditációval kapcsolatban. Egyrészt úgy gondolják, hogy sok időt vesz igénybe, (pedig nem) mások attól tartanak, hogy ki kell üresíteni az elmét (de nem), vagy úgy hiszik, hogy fura pózokba kell csavarodni hozzé (de ezt sem), vagy egyszerűen csak nincs elképzelésük arról, hogy mit, vagy hogyan is kellene csinálni. Esetleg ha tudják is, hogy mit kellene tenni, úgy gondolják, hogy ez nekik nem menne. Nekik ajánlom ezt a kis helyes videót, ami egy egyperces meditációt mutat be, amit bárki, bárhol, bármikor meg tud tenni.

Szerintem angolul nem tudók is fogják érteni. Ha ki akarod próbálni,  nem kell mást tenned, minthogy beállítod a telefonodon az időzítőt egy percre, majd – ha lehet – behunyod a szemét, és mindössze egy percen keresztül, addig, amíg meg nem szólal a jelzés nem teszel mást, csak a légzésedre figyelsz. Ez alatt az egy perc alatt, persze gondolatok is elő-előbukkannak, eszedbe fog jutni ez-az, de ez a tudat természetes működése. És ez teljesen rendjén van. Amikor ez történik, akkor mindössze annyi a teendő, hogy nyugtázzuk, például úgy, hogy “aha, gondolatok” vagy ahogy a videóban mondják “hmmm”, és újra visszatérünk a légzés figyelésére.

Amikor vége van az egy percnek, akkor  az emberek többsége kissé frissebbnek, élettelibbnek érzi magát. Csökken a feszültség, enyhül a stressz, jobb lesz a közérzet. A videó szerint akinek ez az egy perc nagyon bejön, azok hajlamosak arra, hogy azt gondolják, hogy ez olyan klassz volt, hogy nna, akkor holnap legyen már 5 perc! A készítő tanácsa azonban, hogy maradj inkább az egy percnél, – de ha nagyon jónak tartod, akkor akár sokszor 1 perc is lehet naponta.  🙂

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

"Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül." (Keith Ferrazi)
“Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

1953-ban  a Yale egyetemen  a hallgatóknak feltettek 3 kérdést.

– Vannak céljaid az életre?
– Leírtad őket?
– Van terved a végrehajtásukra?

A hallgatók 13 %-ának volt terve a jövőre nézve, de nem írta le. 84% azt mondta, hogy nincs terve, csak az, hogy jól érezze magát az életben. Mindössze 3% mondta azt, hogy terve is van, le is írta, és azt is, hogy hogyan fogja elérni. 1973-ban, 20 évvel később felkeresték újra őket, és azt találták, hogy akiknek volt terve, bár nem volt leírva, átlagban kétszer annyit kerestek, mint az a 84% hallgató, akiknek nem volt életterve. Viszont az a 3%, akiknek volt terve, és le is írta az oda vezető utat, azok átlagban tízszer annyit kerestek, mint a 97%  együttesen.

Ebből több fontos tanulság is következik. először is érdemes végiggondolnunk, hogy vajon mi az elképzelésünk az elkövetkező néhány évre. Nem kell iskolásnak lennünk, felnőttként, középkorúként is lehetnek még megvalósításra váró céljaink, álmaink.  A másik, hogy egy cél akkor jó cél, ha egyben az álmunk is. Ha csak tessék-lássék célokat tűzünk ki, akkor a végén valami olyan helyen, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amit nem is igazán akartunk.

Nemrég olvastam egy nagyon tömör, és nagyon igaz összefoglalását annak, hogy a cél valójában micsoda. Így hangzott: „A cél egy álom, határidővel.” És hozzátenném a fentebbi egyetemisták esetéből tanulva, hogy nemcsak határidővel, de cselekvési tervvel is. Addig, amíg nem tudjuk, hogyan, milyen lépésekkel érjük el a célunkat, addig az csak egy álom.  Akkor kezd céllá válni, amikor konkrét tevékenységgé tudjuk alakítani a szükséges lépéseket a cél irányába. Ha nem halogatjuk a tervünket, hanem valóban elkezdünk dolgozni azon, hogy el is érjük azt a célt. Nem árt, ha kiűzünk magunknak valami határidőt, mert különben előfordulhat, hogy csak húzódni fog, mint a rétestészta. Mindig lesznek fontosabb, azonnal megoldandó sürgősebb dolgaink, és beleesünk a halogatás csapdájába. A határidő azonban természetesen nem kell, hogy egy konkrét dátum legyen, de azért nem árt, ha körülbelül meghatározzuk.

Anyukám rendszeres kiállításlátogató volt, de ezen kívül nem sok köze volt a művészetekhez. Mégis, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, hogy festeni szeretne majd, nem akar unatkozó nyugdíjas lenni, cél kell az életébe. Úgyhogy azon a karácsonyon festőkészletet kapott ajándékba. Elkezdett festeni, először akvarellel, később olajjal. Utoljára azonban gimnáziumban volt a kezében ecset, úgyhogy az első művei még elég kezdetlegesek voltak. De nem vesztette el a kedvét, festett, festett, és egyre jobban. Méghozzá olyan jól, hogy a 15 év alatt, a haláláig végül is több, mint 20 kiállítása volt.  És számtalan jobbnál jobb képet készített, rettentő büszkék voltunk rá.

Az életcélt bármikor megtalálhatjuk, akár nyugdíjasként is. De persze fiatalon még jobb. 🙂 Mindenképpen olyan célokat érdemes keresnünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha van mondjuk hobbink, vagy kedvelt foglalatosságunk, akkor ki lehet indulni abból. Ha van olyan tevékenységünk, amit gyerekként szívesen csináltunk, és annyira bele tudtunk merülni, hogy megszűnt körülöttünk a világ, akkor lehet, hogy ott kell keresgélni.  Akármi is a végcél, az biztos, hogy kis lépésenként fogjuk elérni. A  kisebb célok állítása, ha szokásunkká válik, nagyban segítheti az életcél elérését. Ezeket a kis lépéseket kell célként megfogalmaznunk, szem előtt tartva a „nagy” célunkat.

Bár nem volt reprezentatív a Yale egyetemen végzett felmérés, de látszik belőle, hogy az emberek nagy többsége minden konkrét terv nélkül éli le az életét.  Márpedig ha csak hagyjuk, hogy vigyen az ár bennünket, akkor nem tudhatjuk, hogy hová fogunk a végén megérkezni.

És a poszt végére legyen még egy idézet: „Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

zen kert a stresszmentes nyugalom helye
Egy zen kert a stresszmentes nyugalom oázisa.

A mai modern városi élet állandóan zavarja az érzékeinket.  Pillanatról pillanatra vannak körülöttünk változó dolgok. A számítógépnél ülve ötpercenként úgy érezzük, hogy meg kell nézni a levelezésünket, – hátha valami fontos mail jött-, a tévében tízpercenként megszakítják a filmet a reklámok, az utcán az emberek, a tömeg, az autók bombázzák a figyelmünket.  De még a filmekben a vágások  is félelmetes sebességgel követik egymást. Egy 50 évvel ezelőtti film már olyan lassúnak tűnik, hogy alig bírjuk végignézni.  A számítógépnél ülve, honlapokat böngészve beleolvasunk egy-egy írásba, de ritkán olvasunk végig elejétől-végig mindent.  Vagy, ha mégis, akkor is már ugrunk is a következőre.  Számtalanszor érezzük azt a késztetést, egy cikk olvasása közben is (beleértve ezt is), hogy valami másra átváltsunk.  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként a Facebook  egyik sikere szerintem ebben rejlik. Rövid, pár soros, képekkel tűzdelt információáradatot tol az arcomba, nem kell végigolvasni semmit, mégis úgy érzem, hogy „képben vagyok”, tudok a barátaimról, és kielégíti a pletykaéhségemet. 🙂 De úgy vélem, ez nemcsak rám érvényes, mindannyian számtalanszor szétszórtak vagyunk, és egyre nehezebb koncentrálnunk,  egyre kevésbé tudunk egy feladatra összpontosítani. – Mély tiszteletem a kivételnek!- Nekem, a nap végére sokszor nem marad más érzésem, minthogy egész nap rohantam, és mégis alig csináltam valamit.

Pedig nagyon jó dolog, ha bele tudunk mélyedni egy-egy dologba.  Először is érdemes lenne megtanulni észrevenni azokat a késztetéseket, amik eltérítenének attól, amit éppen csinálunk.  Én például azt tapasztaltam, hogy amikor valamilyen feladatot csinálok éppen a számítógépen, és felmerül egy probléma, akkor persze elkezdek utánajárni, ami viszont többnyire egy lavinát indít el. Valamit megnézek, aztán abból újabb kérdés merül fel, annak is megpróbálok utánajárni, és így tovább, végül azt veszem észre, hogy az eredeti feladatomtól már kilométerekre járok, és eltelt vagy fél óra. A végén aztán az eredetileg tervezett negyed órás feladatból lesz másfél órás, és lehet, hogy mégcsak nem is fejeztem be.

Szóval lényeg a lényeg, észre kellene vennem, hogy hol van az a pillanat, amikor vissza kéne téríteni magam az eredeti célomhoz. Ezt akkor tudom észrevenni, ha arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Ha benne maradok a pillanatban. Arra, és csakis arra fordítom a figyelmemet, ami éppen el akarok érni. Nekem az vált be, hogy ha észreveszem a késztetést, hogy más felé eltérüljek, akkor szabok magamnak mondjuk 15 percet (de ez lehet bármennyi), amíg semmi szín alatt nem csinálok mást. És megígérem magamnak, hogy 15 perc múlva megnézhetem azt az akármit, ami épp korábban eszembe jutott.

Szóval az lenne az ideális, hogy amit csinálok, azt teljes odafigyeléssel csináljam. Legyen az akár a házimunka, akár a munkahelyen valami feladat, akár játék a gyerekkel. Ez persze nagyon nem könnyű, de az a tapasztalatom, hogy ha néha sikerül, akkor megéri. Ha egy nap képes vagyok egymás után több ilyen koncentrált odafigyelést megvalósítani , sokkal-sokkal hatékonyabb tudok lenni, mint a multitask tévesen hatékonynak hitt képzetével. Amikor pedig befejezem az adott tennivalót, egy pillanatra megpróbálok megállni, és örülni neki, mielőtt bármi mást csinálnék. Nem akarom rögtön kinyitni a levelezőt, a Facebookot, nem kell rögtön a következő feladatra ugranom. Élvezem a gondolatot, hogy ezt, – akármilyen apró feladatról is van szó –  most befejeztem.