Browsed by
Címke: odafigyelés a pillanatra

Könyvek a mindfulness meditációról (és még két másik)

Könyvek a mindfulness meditációról (és még két másik)

Már többször is szó volt itt a blogon arról, hogy a stressz csökkentésére egy nagyon hatékony módszer a meditáció. Rengeteg féle meditáció létezik, és a legjobb megtanulni azokat, valamilyen tanfolyamon. Ha azonban nincs lehetőségünk tanfolyamra menni, mert olyan helyen lakunk, ahol ilyesmi nem elérhető, vagy egyszerűen csak időnk nincs rá, akkor érdemes a youtube-hoz, vagy könyvekhez fordulni. Most három könyveket ajánlok, amelyek bevezetnek a mindfulness meditációs technikába, illetve a hátteréről is információkat szerezhetünk.

Ezeken túl ajánlok még két másik könyvet is, egy átfogó, sokféle meditációt felvonultató gyüjteményt, illetve van még egy kakukktojás olvasnivaló ajánlatom is, ami nem kifejezetten meditációról szól, hanem annál többről, a boldogságról, és annak megtalálásáról. 🙂


kabat-zinnAz egyik kedvencem Jon Kabat-Zinn: Bárhová mész, ott vagy – Éberségmeditáció a mindennapi életben c. könyve. Ebben a könyvben az éber figyelem meditációról kapunk ismereteket. Elménk hajlamos a gépies működésre és arra, hogy elveszítse a kapcsolatot a “most”-tal, azzal az egyedüli idővel, amelyben élünk, növekedünk, érzünk, szeretünk. Többnyire nem vagyunk ébren a jelen pillanatban feltáruló különleges szépségek és lehetőségek számára. Az éber figyelem lényegében a felébredettségről szól, a meditáció pedig nem más, mint a jelen pillanat éberségének módszeres kifejlesztése. 

https://www.libri.hu/konyv/jon_kabat-zinn.barhova-mesz-ott-vagy.html


szondyUgyancsak az éberségmeditációról szól, vagy angol kifejezéssel, a mindfullnessről egy magyar pszichológus, Szondy Máté munkája. A címe:  Megélni a pillanatot – Mindfulness, a tudatos jelenlét pszichológiája. Kutatások szerint az átlagember ébren töltött idejének 47%-ban gondolatai elkalandoznak attól, amit tesz. Ennek azonban ára van: amikor elménk csapong, lényegesen kevésbé érezzük magunkat elégedettnek, mint amikor jelen vagyunk a pillanatban. A tudatos jelenlét nem más, mint figyelmünk irányításának különleges módja az “itt és most”-ra.

https://www.libri.hu/konyv/dr_szondy_mate.megelni-a-pillanatot-1.html


blackSzintén mindfulness téma Anna Black gyönyörű kiadású könyve: Tudatos jelenlét- Mindfulness a mindennapokban. Aki hagyja, hogy figyelme elkalandozzon attól, ami éppen megtörténik vele, az lemarad saját életének tekintélyes részéről. Elszalaszt sok apró, értékes pillanatot, legyen az egy szép épület látványa munkába menet, egy szerető gonddal elkészített étel íze, vagy a felismerés, hogy szeretteinknek szükségük van ránk. Aki tudatosság nélkül él, és nem ismeri saját hibáit és belső erejét, az elmulasztja személyiségfejlődésének lehetőségeit.

https://www.libri.hu/konyv/anna_black.tudatos-jelenlet.html


gaudingHa valami átfogóbbat keresnél esetleg, akkor ajánlom Madonna Gauding-tól a Meditáció bibliája könyvet. Ebben 140 meditáció van leírva, könnyen követhető „használati utasítással”. Ezek a meditációk nem kötődnek valláshoz, hanem a modern, rohanó életünkben a mindennapi sttresszoldást, megnyugvást segítik elő. A Libriben jelenleg nem kapható, de talán más könyvesboltokban, antikváriumban, vagy könyvtárban tudsz hozzájutni egy példányhoz.

https://www.libri.hu/konyv/madonna_gauding.a-meditacio-bibliaja.html

Illetve angolul megtalálhatod az Amazonon ezen a linken.


szendi_gaborSzendi Gábor: Értelmes szenvedés: Boldogság című könyve nem annyira a meditációról szól, hanem inkább arról, hogy minél inkább hajszoljuk a fogyasztói társadalom által mindenhonnan ránk zúduló hamis boldogságképet, annál kevésbé leszünk boldogok. A valódi boldogság ugyanis szinte mindig küzdelemmel, verejtékkel, nyugtalansággal jár: az érzést a remény és a kétség közti hányódás, a kudarcok és a sikerek, a meg nem értettség és az elismertség, a kitaszítottság és az elfogadottság váltakozása jellemzi. A boldogság valójában ott él mindannyiunkban – csak fel kell ismernünk, és meg kell tanulnunk élni vele.

https://www.libri.hu/konyv/szendi_gabor.az-ertelmes-szenvedes-a-boldogsag.html

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

velemenyA múltkor arról írtam, hogy nem árt, ha észrevesszük saját vakfoltjainkat.  Ezt a gondolatot most egy kicsit tovább folytatnám. Az sem árt, ha különbséget tudunk tenni a tények és vélemények között.

Érdemes  elgondolkodni azon, hogy a véleményeink vajon mennyire helytállóak. Sokszor úgy tekintünk a világra, hogy a véleményt összekeverjük a tényekkel. Az például lehet egy tény, hogy valakin sok háj van. Mérhető, meghatározható.  (Bár hozzáteszem, a „sok-kevés” fogalom is csak egy viszonyrendszer, és nézőpont kérdése. Ugyanakkor létezik fiziológiai optimum, amihez viszonyulhatunk.) De a példa kedvéért tételezzük fel, hogy az illető tényleg kövér.  Az viszont, amikor azt halljuk, hogy „azét vagyok kövér, mert az anyám is, nagyanyám is kövér volt, és én kövér géneket örököltem”. Ez már csak egy vélemény.  Ráadásul könnyen lehet téves vélemény, mert ha feltételezzük is, hogy valóban kövér géneket örökölt az illető, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy valóban a gének miatt kövér. Egy éhínség idején azok, akik kövér géneket örököltek, ugyanúgy képesek soványak lenni, mint a nem kövér géneket öröklők. Azaz valószínűbb, hogy azért hájas az illető, mert teret engedett ennek a génnek, magyarán olyan étkezési kultúrát tanult otthon, és követi felnőttként is, ami kövérré tette. (És, ha tényleg igaz, hogy kövér géneket örökölt, akkor tudván ezt a tényt, valójában sajnos még inkább az ő felelőssége, hogy odafigyeljen arra, hogy mit eszik, vagy mit sportol. Ugyanúgy, ahogy például egy világos bőrt öröklő embernek jobban oda kell figyelnie arra, hogy ne égjen le.)

A világban egyébként elég kevés valódi tény van. Sokkal több a vélemény. Az a szokásunk, hogy a véleményünket szeretjük tényként beállítani, legyen bármiről is szó, biztonságérzetet ad. Sokkal jobb egy olyan világban élni, ahol azt gondoljuk, hogy tények vesznek körül, mint egy olyanban, ahol a vélemények bizonytalansága, folyton változó volta lenne a keret. Szeretjük úgy hinni, hogy a házunk falainak keménysége, szilárdsága tény.  Hiszen mérhető, kiszámolható. Valójában ez is csak vélemény, mert egy földrengés simán megmutathatja, hogy ez csak egy vélemény volt, ráadásul téves, ha az a ház összedőlt.

Ugyancsak szokásunk, hogy ezeket a kialakult véleményeinket nem szeretjük megváltoztatni. Nem szeretjük azt a gondolatot, hogy hibás feltételezéssel éltünk eddig. Sokszor foggal körömmel ragaszkodunk hozzá, még akkor is, amikor már réges-rég leeshetett volna a tantusz, hogy a véleményünk valahol hibádzik.  Ennek ellenére igazolásokat keresünk  arra, hogy a vélekedésünk jó volt és helyes. Akkor érezzük jól magunkat, ha a „na ugye, hogy nekem volt igazam” állapotában lehetünk. Az egónk azt akarja, hogy az ÉN véleményem kell, hogy helyes legyen. És ha valamiért a másik ember állítása lesz mégis az, ami az adott helyzetben jobban beválik, akkor rosszul érezzük magunkat.  Ez a ragaszkodás az egyes véleményeinkhez sokszor megakadályozza azt, hogy változhassunk. Ha tényként kezeljük azt a véleményt, hogy: „Én ilyen vagyok! Nem tudok/nem vagyok képes megváltozni”, akkor az valóban meg fogja nehezíteni a változást.  Esetenként annyira, hogy fel sem merül bennünk, hogy esetleg az a véleményünk, miszerint „én olyan vagyok, aki nem tudom abbahagyni, nem tudom elkezdeni, nem tudok változtatni az… akármin”, netán téves elgondolás lenne, és így persze bele sem fogok abba, hogy ezen módosítsak.

Ezért célszerű lenne, ha a magunkról – és időnként a világról is – alkotott véleményeinket ne kezeljük megdönthetetlen tényként.  Sokkal jobban járunk, ha a véleményeinket időnként átgondoljuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes ellenkező véleményt el kell fogadnunk. Az, aki állandóan változtatja a véleményét, pont annyira hibás megközelítésben él, mint az, aki mindenáron ragaszkodik a saját elképzeléséhez. Az igazság valahol középen van. Nem odaát.

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

elegedett2Elégedett vagy most, ebben a pillanatban azzal, aki vagy? A testeddel, a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a tudásoddal? Hogyan nézel magadra, ha belenézel a tükörbe? Ez így most tökéletes úgy, ahogy van? És ha nem, akkor mikor leszel elégedett? „Ha a …. megtörténik, akkor elégedett leszek.” A pontok helyére helyettesítsd be, amire vágysz. Ha lediplomázom, ha lefogyok, ha izmosabb leszek, ha lesz csajom/pasim, ha megtanulok spanyolul, ha…ha….ha….

Én nem ismerek senkit, aki tökéletesen elégedett lenne magával. Mindenki talál magán olyan dolgokat, amikkel nincs kibékülve. Túl sovány, vagy kövér, vagy ha épp pont jó a súlyod, akkor nem elég izmos, vagy ha elég izmos, akkor lehetne szebben formált egy-egy izomcsoport, vagy ha az is minden jó, akkor nem tetszik az orrod, vékonyszálú a hajad, nem tudsz eleget valami témában, gyakorlatilag bármi lehet a vágy tárgya.  Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mikor lesz az a pont, amikor elégedettek leszünk magunkkal, akkor ez egy örökké görgethető ideál. Ha elérjük a …bármit…, akkor valami más kerül az elégedetlenségünk középpontjába.

Írtam már ezt-azt a szokásokról, (jelen pillanatban 8 poszt van jobb oldalt a Kategóriák alatt, amik valamilyen módon a szokásokhoz kötődnek) és arról is, hogy hogyan tudunk  egy-két dologban változást elérni.  Most viszont felteszem a kérdést, vajon mindenáron a tökéletességet kell hajszolnunk? Egy olyan tökéletességet, ami nem érhető el soha, mert mindig lesz valami, ami új és újabb elégedetlenségre ad okot magunkkal kapcsolatban. Azt hiszem az egyik legfontosabb szokás lenne az, hogy megtanuljuk azt, hogy elégedettek legyünk azzal, aki vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk meg lefogyni, ha kövérek vagyunk, ne tanuljunk tovább, vagy ne próbáljunk meg egészségesebben étkezni, sportolni. Csak azt jelenti, hogy ha valamilyen célunkat esetleg nem-, vagy csak részben érjük el, akkor attól még lehetünk elégedettek önmagunkkal.

A normál gondolkodásunk valahogy úgy néz ki, hogy: kitűzök egy célt, dolgozom érte, és ha elérem, akkor boldog leszek.  Elérem pl. az ideális súlyt, és boldogan fogok a tükörbe nézni. Ha sikerül megtartanom, akkor egy idő után az a testforma normává válik, és már nem lesz a kiapadhatatlan öröm forrása. Elértem, és kész. Elkezdek mással elégedetlen lenni. Akkor mondjuk az lesz a legfőbb bajom, hogy miért nem tudok felszabadultan viselkedni nagyobb társaságban? Miért szorongok, stresszelek, vagy épp miért hozok rosszabb jegyeket haza a suliból?

És persze azt remélem, hogy egyszer, majd valamikor, valamitől ezek egy csapásra elmúlnak, és én OK leszek. De a helyzet az, hogy nem, nem egyszer, majd történni fog valami, hanem most, ebben a pillanatban történik.

Most kellene, hogy jó legyen, és elégedett legyek. Nem majd, valamikor a jövőben. Ha arra törekszünk, hogy maga a gyakorlás legyen az elégedettségünk forrása, akkor az egész életünk lesz elégedett. Mert az életünk maga a folyamat. Ha csak a cél elérése tölt el elégedettséggel, akkor lesz ugyan az életünkben néhány pillanat, amikor valamivel elégedettek voltunk, de ez jóval kevesebb pillanat lesz, mint amennyi lehetne. Ha viszont magát az utat, a folyamatot élvezzük, akkor egyre többször lehetünk elégedettek magunkkal.  Ha minden egyes leckének tudunk örülni, amit megtanultuk, ha minden egyes nap megveregetjük a vállunkat és büszkék vagyunk magunkra, hogy sportoltunk valamit, (legyen az akár csak 5 fekvőtámasz) vagy minden olyan napot sikerként fogunk el, amikor kihagytuk a Fornettis pogácsát délután. Amikor nem kényszerként könyveljük el azt amit csinálunk, hanem büszkék vagyunk magunkra, mert úgy tekintünk a tevékenységeinkre, hogy egy “újabb lépést sikerült megtennem az utamon”.

Jó, tudom, a halálunk még nagyon messze van, de ha eljön, akkor hogyan fogunk visszatekinteni az életünkre? Küszködtem, elégedetlen voltam egész életemben, és soha nem értem el azt, amit szerettem volna? Vagy úgy, hogy többnyire elégedett voltam, azzal, aki vagyok, és az életem tele volt boldog pillanatokkal?

Az elégedettséget adó hozzáállást nem könnyű megtanulni, de nem is lehetetlen. A lényeg az, ha szokásunkká tesszük, és tudatosan úgy próbálunk rápillantani az életünk folyására, hogy hálásak legyünk a lehető legtöbb mindenért, az közelebb visz minket egy elégedett élethez. Ha az életünk pillanatnyi boldogságai felett nem siklunk el, hanem ráfigyelünk, és benne vagyunk a pillanatban. Ez lehet akár csak a napsütés, a jó idő, vagy az, hogy teáztunk, esetleg egy jót futottunk, vagy élvezzük, hogy megtanultunk, és most már tudunk egy szép verset. Öröm, hogy leülhetünk a barátainkkal beszélgetni. Lehet bármi. Sokszor úgy siklunk el a jó dolgok felett, mintha az nem is lenne említésre méltó.

Nyilván nem “öröm és bódottág ” az ember egész élete, még akkor sem, ha igyekszik hálás lenni a jó pillanatokért. Hiszen mindig jönnek nyomorúságos pillanatok, stressz és csalódás is. Eszembe sincs felhozni azt az elcsépelt smoncát, hogy “találjuk meg mindenben a jót”. Van, amiben nagyon nehéz jót találni, és van, amiben lehetetlen. De azt igenis mondom, hogy figyeljünk oda azokra a hétköznapi dolgokra, amiben meg tudjuk találni a pozitívumot, amiből profitálhatunk.

Egyszer anyukám azt mondta nekem, hogy ha meg akarok jegyezni egy boldog pillanatot, akkor mondjam ki, fogalmazzam meg magamban, hogy most, itt ebben a pillanatban mi az, aminek örülök. Ne hagyatkozzak csak az érzésre, hanem foglaljam mondatba. Nem kell hangosan kimondani, elég, ha csak gondolatban elmondom magamnak, hogy most mi az, ami épp boldoggá tesz. Azt kell mondjam, nagyon igaza volt. Több, mint húsz éve, hogy ezt hallottam tőle, de még mindig emlékszem arra, amikor ezt először kipróbáltam. Fel tudom idézni a helyet, az érzést, és a látványt is.
Minél több ilyet gyűjtünk, annál több boldogságot fogunk magunkénak tudni.

Fogadjunk, hogy nem vagy jelen

Fogadjunk, hogy nem vagy jelen

vizililiomokMiközben ezt olvasod, most éppen hol tartózkodsz? Nem arra gondolok, hogy Budapesten, vagy Győrben, vagy hogy otthon, esetleg épp egy kávézóban. Hanem arra, hogy a gondolataid, és a tested egy helyen van-e? Le mernék fogadni, hogy nincsenek együtt. Ajánlok egy fogadást. A tétje legyen az, hogy ha én nyerek, akkor egy percig próbálj meg csak magadra figyelni.
Szóval fogadjunk, hogy az elméd egész máshol járt az elmúlt néhány percben, mint ahol épp vagy, vagy amit épp csinálsz. Talán valami múltbéli eseményen gondolkodtál, netán valami eljövendő csinálnivalón, terven. Nos? Mi volt a figyelmed fókuszában? A közel, vagy régmúltban barangoltál? Vagy a jövőt tervezgetted? Ha azt mondod, hogy de, bizony a jelenben voltál, mert éppen az internetet böngészted, olvasgattál, egyik blogról, hírportálról, vagy közösségi oldalról a másikra ugrálva, az sajnos nem ér. Mert akkor sem a testedben tartózkodtál, hanem egy virtuális világban.
Ha a testedben lettél volna, akkor érezted volna azt, hogy most éppen, ebben a pillanatban hol van feszültség benne. Egy kissé szorosabb érzés a lábszáradban, némi nyomás a gyomornál, esetleg az állkapcsodat szorítod a kelleténél jobban. Az is lehet, hogy a válladban van kis merevség. Nézz egy pillanatra körül magadban, laza vagy mindenhol? Ugye nem?

Akkor bizony nyertem. De hozzá kell tennem, hogy igazából ez az átlag, ez az, amit túlnyomórészt mindannyian folyamatosan csinálunk. Nagyon ritkák azok a pillanatok, amikor valóban a testünkben vagyunk, és a pillanatot éljük át. Viszont a jelen pillanatban töltött röpke idő nagyon fontos. Ezek azok a percek, amikor észrevesszük, hogy testünk is van, és a testünknek igényei vannak, amiket nem hagyhatunk büntetlenül figyelmen kívül. Régen rossz, ha ezt már csak akkor vesszük észre, amikor mondjuk gyomorfekélyünk keletkezik, vagy ha rendszeresen fáj a nyakunk, hátunk a feszült izmoktól.

Szóval a következő percben próbálj meg magadra figyelni. Nem a gondolataidra, nem a jövőre, múltra, a vágyaidra, nem az érzelmeidre, hanem arra, ahogy a fizikai tested ül, áll, vagy fekszik, az milyen érzés. Milyen érzés a testedben lenni. Hol van benne feszültség? Ha érzed, lazítsd el!, Engedd meg magadnak az ellazulást. Valószínűleg nem a következő egy percben kell megoldanod a legnagyobb problémádat, – hiszen akkor nem ezt olvasgatnád- tehát nyugodtan kisérletezhetsz. Egy percet próbálj meg úgy eltölteni, (akár timert is beállíthatsz) hogy csak arra figyelsz, ami van, és a feszültségeket lazítsd el magadban. Megígérem, hogy nagyon pihentetően fog hatni! 🙂

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Pfűűű, ez most nagyon triviálisan hangik.  És hülyén. Pedig pont azért jutott eszembe, mert számtalanszor akartam már változtatni az életemen, de valahogy rengetegszer ugyanoda lyukadtam ki, hogy megvolt a vágy, megvolt az elképzelés, tudtam azt is, hogy mit szeretnék, csak épp mégsem tettem érte eleget. Végiggondoltam, hogy ha “ezt és ezt akarom elérni”, akkor “ezt és ezt kéne tennem”. Aztán nem tettem. Nem álltam fel a fotelból, nem léptem ki a komfortzónámból. Vagy, ha mégis megtettem, akkor nem elég komolyan, vagy nem elégszer ahhoz, hogy valóban történjen is valami mérhető változás. Épp csak kidugtam az orromat a csigaházból, de amint rákoppintott valaki, vagy valami, azonnal vissza is bújtam. És mindig rákoppint valami, mert ha más nem, akkor én magam, azzal, hogy folyton a tökéletességre törekszem. De mint közismert, olyan, hogy TÖKÉLETES, olyan nincs. Van jó, elég jó, sőt kiváló is, de tökéletes dolog nem létezik. (De rről, majd máskor…) Szóval szégyenszemre be kell ismernem, hogy bizony halogatok. (Hogy visszautaljak egy régebbi rövidke bejegyzésemre, bizony én sem rakosgatom mindig nagy elánnal a nagy köveket az építményemhez.)

Azt remélem azonban, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Pocsék érzés lenne, ha én lennék az egyetlen, aki halogat. Nyilván mások is vannak így. Azt gondolom, hogy az élet igenek és nemek sorozata. És az igenek és nemek között van a halogatás, amikor sem igent, sem nemet nem merünk, vagy nem akarunk mondani. Mert elképzeltük, hogy pl. milyen klassz lesz, amikor sportos, fitt valakik leszünk, még a tervünk is megvan hozzá, edőterem, futás, mittudomén mi, csak épp aztán mégsem emeljünk fel a hátsónkat, és mégsem megyünk el (elégszer). a halogatás kis zöld szörnyeA halogatás nekem egy kis zöld szörny, aki ott ül a vállunkon, és azt súgja a fülünkbe, hogy  “Ugyan már, ráér az később is!  Ne menj  le most futni, amikor olyan meleg/hideg/eső/szél  van odakint!  Nézd meg előbb a Facebookot! Csak öt percet ránézel, utána majd mész, ok? Nyugodtan megeheted azt a Fornettit, majd vacsorára eszel salátát! Ja, hogy nincs itthon saláta? Na, akkor majd holnap veszel.” És az öt percből egy óra lesz, és másnap persze szintén nem lesz saláta vacsorára.

És mi elfelejtünk igent mondani, de nemet sem merünk, mert az meg ellentétben áll a magunkról alkotott képpel. Azzal, hogy mi elkötelezett, határozott, és céltudatos emberek vagyunk. Mert azok vagyunk ez nem kétséges. Annyi mindennel sikerült már megbirkózni. Csak most éppen fáradtak vagyunk. Nincs időnk. Mást kell csinálni.  És a kifogások száma végtelen.

A halogatás szerintem az egyik legnagyobb nyűg, amit magunkra vehetünk.  Ráadásul ha elhatározok valamit, akkor tuti biztos, hogy mindenféle közbejön, ami megakadályoz abban, hogy megcsináljam azt, amit elterveztem. Közben pedig egyre rosszabul érzem magam, mert azért valahol szégyellem magam, hogy már megint elbuktam, hogy már megint lusta voltam, vagy féltem, vagy, vagy, vagy… A szégyen pedig nem jó érzés. Nyomaszt, és szeretném valahová mélyre elsüllyeszteni, hogy ne is jusson eszembe.

De nemrég olvastam egy kis trükköt, amit azóta igyekszem gyakorolni. A trükk két lépésből áll.

Két apró, de lényeges lépés a halogatás ellen:

  1. Vedd észre, ha halogatsz!
  2. Dönts. Akár igennel, akár nemmel, de az döntés legyen, nem pedig a feladat kikerülése, vagy időhúzás.

Először is vegyem észre azt, amikor épp halogatok. Őszintén szólva nem is mindig nyilvánvaló, hogy amit csinálok az valójában halogatás-e, vagy tényleg fontos tennivaló. Mert lehet pl. a mosogatás, vagy email megírása, vagy bármi más egy rettentően fontos feladat, de el kell ismernem, hogy igazából a futás után is meg tudnám tenni. Azaz amikor azért nem csinálok meg valamit, mert áltevékenységgel húzom az időt. Ha igyekszem ott lenni, abban, amit éppen csinálok, ha teljes figyelemmel fordulok afelé a dolog felé, amivel foglalkozom, akkor rájövök, hogy ez most valódi tevékenység, vagy csak időhúzás, és halogatás. Azaz, éber jelenléttel próbálok odafigyelni magamra.

A második lépés pedig, ha már rájöttem, hogy most valójában halogatok-e vagy tényleg azt teszem, amit tennem kell, akkor viszont el tudom dönteni, és állást is tudok foglalni, hogy valóban fontos-e számomra az a teendő. Azaz akár igennel, akár nemmel döntök, az már döntés lesz és nem halogatás, vagy időhúzás.

Ez a két lépés egyszerűnek hagzik, de mint az egyszerű dolgok többsége, egyáltalán nem könnyű. Először is az, hogy észrevegyük, hogy amit csinálunk, azt már megint épp magunk ellenében tesszük, – amit persze nem szeretünk beismerni magunknak, – eléggé rossz érzés. Másrészt a döntés ugyancsak nem könnyű, mert feltehetőleg valami olyat terveztünk magunkra venni, ami bizony kívül esik a kényelmünkön. Megtehetjük, hogy valóban fölállunk a fotelból, és megtesszük, amit kigondoltunk, és persze megtehetjük azt is, hogy beismerjük, ez bizony túl sok nekünk, és a halogatás helyett konkrét nemet mondunk.

DE! van még egy lehetőség. Ha NEM-et mondunk magunknak, az még nem jelenti feltétlenül a terv halálát. Mert mondhatjuk azt is, hogy ez a terv ugyan ebben a formában nehéz, vagy sok nekünk, viszont módosíthatunk rajta, és egy könnyített verzióval újra megpróbálkozhatunk. Lehet, hogy csak kisebb lépéseket fogunk tenni, de még mindig közelebb fogunk jutni a célunkhoz, mintha teljesen feladnánk, vagy megadnánk magunkat a folyamatos halogatásnak.

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

zen kert a stresszmentes nyugalom helye
Egy zen kert a stresszmentes nyugalom oázisa.

A mai modern városi élet állandóan zavarja az érzékeinket.  Pillanatról pillanatra vannak körülöttünk változó dolgok. A számítógépnél ülve ötpercenként úgy érezzük, hogy meg kell nézni a levelezésünket, – hátha valami fontos mail jött-, a tévében tízpercenként megszakítják a filmet a reklámok, az utcán az emberek, a tömeg, az autók bombázzák a figyelmünket.  De még a filmekben a vágások  is félelmetes sebességgel követik egymást. Egy 50 évvel ezelőtti film már olyan lassúnak tűnik, hogy alig bírjuk végignézni.  A számítógépnél ülve, honlapokat böngészve beleolvasunk egy-egy írásba, de ritkán olvasunk végig elejétől-végig mindent.  Vagy, ha mégis, akkor is már ugrunk is a következőre.  Számtalanszor érezzük azt a késztetést, egy cikk olvasása közben is (beleértve ezt is), hogy valami másra átváltsunk.  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként a Facebook  egyik sikere szerintem ebben rejlik. Rövid, pár soros, képekkel tűzdelt információáradatot tol az arcomba, nem kell végigolvasni semmit, mégis úgy érzem, hogy „képben vagyok”, tudok a barátaimról, és kielégíti a pletykaéhségemet. 🙂 De úgy vélem, ez nemcsak rám érvényes, mindannyian számtalanszor szétszórtak vagyunk, és egyre nehezebb koncentrálnunk,  egyre kevésbé tudunk egy feladatra összpontosítani. – Mély tiszteletem a kivételnek!- Nekem, a nap végére sokszor nem marad más érzésem, minthogy egész nap rohantam, és mégis alig csináltam valamit.

Pedig nagyon jó dolog, ha bele tudunk mélyedni egy-egy dologba.  Először is érdemes lenne megtanulni észrevenni azokat a késztetéseket, amik eltérítenének attól, amit éppen csinálunk.  Én például azt tapasztaltam, hogy amikor valamilyen feladatot csinálok éppen a számítógépen, és felmerül egy probléma, akkor persze elkezdek utánajárni, ami viszont többnyire egy lavinát indít el. Valamit megnézek, aztán abból újabb kérdés merül fel, annak is megpróbálok utánajárni, és így tovább, végül azt veszem észre, hogy az eredeti feladatomtól már kilométerekre járok, és eltelt vagy fél óra. A végén aztán az eredetileg tervezett negyed órás feladatból lesz másfél órás, és lehet, hogy mégcsak nem is fejeztem be.

Szóval lényeg a lényeg, észre kellene vennem, hogy hol van az a pillanat, amikor vissza kéne téríteni magam az eredeti célomhoz. Ezt akkor tudom észrevenni, ha arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Ha benne maradok a pillanatban. Arra, és csakis arra fordítom a figyelmemet, ami éppen el akarok érni. Nekem az vált be, hogy ha észreveszem a késztetést, hogy más felé eltérüljek, akkor szabok magamnak mondjuk 15 percet (de ez lehet bármennyi), amíg semmi szín alatt nem csinálok mást. És megígérem magamnak, hogy 15 perc múlva megnézhetem azt az akármit, ami épp korábban eszembe jutott.

Szóval az lenne az ideális, hogy amit csinálok, azt teljes odafigyeléssel csináljam. Legyen az akár a házimunka, akár a munkahelyen valami feladat, akár játék a gyerekkel. Ez persze nagyon nem könnyű, de az a tapasztalatom, hogy ha néha sikerül, akkor megéri. Ha egy nap képes vagyok egymás után több ilyen koncentrált odafigyelést megvalósítani , sokkal-sokkal hatékonyabb tudok lenni, mint a multitask tévesen hatékonynak hitt képzetével. Amikor pedig befejezem az adott tennivalót, egy pillanatra megpróbálok megállni, és örülni neki, mielőtt bármi mást csinálnék. Nem akarom rögtön kinyitni a levelezőt, a Facebookot, nem kell rögtön a következő feladatra ugranom. Élvezem a gondolatot, hogy ezt, – akármilyen apró feladatról is van szó –  most befejeztem.