Browsed by
Címke: halogatás

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

bathroom-scale-shockA napokban az egyik hírlevélben, ami rendszeresen jár nekem,  a választás erejéről volt szó. Elég mélyen érintett. Ha jobban belegondolunk, egész életünk a saját választásaink, döntéseink eredménye.

Én döntöm el, hogy milyen vagyok, milyenné válok, ki vagyok, és kivé akarok válni. Én döntöm el, hogy hogyan látom magamat, vagy másokat. Minden alkalommal, amikor döntési helyzetbe kerülök, akkor rajtam áll, hogy mi lesz annak a döntésnek a végkimenete. A legapróbb választásainktól, az egészen nagyokig, valamennyi rajtunk múlik. Egészen onnan kezdve, hogy mit és hogyan válaszolok egy kérdésre, esetleg felkelek-e 5 perccel korábban, szóba állok-e, igyekszem- e barátkozni valakivel, vagy sem, egészen odáig, hogy hova jelentkezem egyetemre, vagy megházasodom-e, lesznek-e gyerekeim.

Nem kenhetem a felelősséget másra, hogy ezért-azért-amazért vagyok ilyen, mert Valaki ezt akarta tőlem. És nem mondhatom azt sem, hogy azért, mert ilyen a természetem, ezt örököltem. Nem. A természetem olyan lesz, amilyenné én magam teszem. Akár félős, akár agresszív, és akármilyen más vagyok, arra én edzettem magamat. Hosszú évek, kemény munkájával. Mindig, minden esetben az én felelősségem a döntés, én választok.

És igen, a választás sokszor rohadt nehéz. Szívesebben választom számtalanszor a könnyebb utat. Azt az utat, ami abban a pillanatban kevésbé ijesztő. Kevésbé szorongató. Kevésbé fárasztó. Amikor egyszerűbb bedugni a fejemet a takaró alá. Mert mi van, ha tévedek? Mi van, ha nem lesz jó? Mi van, ha rosszul fogom érezni magam? Mi van, ha nem leszek kitartó? Mi lesz, ha nem fog sikerülni?

És persze ilyenkor szorongok, stresszelek. Végül aztán úgy döntök, hogy inkább nem teszek semmit. Inkább  Facebookozom, vagy Pinterestet nézegetek, és alibi tevékenységeket csinálok. És szép lassan oda jutok, hogy egyre jobban becsapom magamat. Amikor egyre kényelmesebb leszek, ahogy hozzászokom a saját gyengeségeimhez.

Veled is van így? Te is gondolod időnként azt, hogy nem is vagy még „olyan” kövér, nem is vagy „annyira” beteg? Nem is “olyan rossz” még a helyzet, vagy nem is „lennél képes” jobban tanulni, nem is érdekel „annyira” az a tökmindegy micsoda, hogy nekikezdj, és valóban szembenézz a helyzettel, és komolyan foglalkozz a dologgal.

Belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy ahogy változom, az nem mindig tetszik.  És nem a ráncokra gondolok, hanem az eltékozolt lehetőségekre, az elpazarolt percekre, órákra, és gyáva döntésekre.  Olyan simán csapom be magamat, hogy fel sem merül bennem, hogy ezt én teszem. Eltelik egy-két év, és az, ami régebben csak egy egészen kicsit nem volt jó, az most már nagyon nem jó, ami csak egy picit fájt, ott majd nagyon fog fájni. Ahogy múlik az idő, már nem csak 3-4 kiló többlet lesz, hanem 15-20. Amikor olyan elpunnyadt leszek, hogy már egy félórás sétától is kidőlök.

És úgy érzem elfáradtam, és olyan szokások rabja vagyok, amiken nincs erőm változtatni. Sőt, valójában talán nem is akarok változtatni, mert ahhoz erő kellene és kitartás. És ráadásul még esetleg fáj is. És minél messzebb kerülök attól a korábbi énemtől, akinek mindez még könnyen ment, annál nehezebb lesz, annál több energiát kellene belefektetni, annál nehezebb bármit is tenni.

Azt hiszem nem akarom becsapni magamat, mégis naponta megteszem, amikor nem csinálom a fekvőtámaszokat, és nem megyek el futni, vagy úszni, vagy nem jelentkezem arra a tanfolyamra.

Hatvan-hetven-nyolcvan évesen vajon mennyire lesz erőm? Most még megtehetem, hogy odafigyelek magamra, és szembenézek azzal, hogy ez nem lesz mindig így.  Elég ránéznem az idősebb rokonaimra, és pengeélesen látom, hogy mi lesz velem harminc-negyven év múlva, ha MOST nem kezdek el változtatni valamin.

Veled mi lesz? Mit látsz magad előtt? Mire akarod az energiáidat fordítani?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

"Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül." (Keith Ferrazi)
“Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

1953-ban  a Yale egyetemen  a hallgatóknak feltettek 3 kérdést.

– Vannak céljaid az életre?
– Leírtad őket?
– Van terved a végrehajtásukra?

A hallgatók 13 %-ának volt terve a jövőre nézve, de nem írta le. 84% azt mondta, hogy nincs terve, csak az, hogy jól érezze magát az életben. Mindössze 3% mondta azt, hogy terve is van, le is írta, és azt is, hogy hogyan fogja elérni. 1973-ban, 20 évvel később felkeresték újra őket, és azt találták, hogy akiknek volt terve, bár nem volt leírva, átlagban kétszer annyit kerestek, mint az a 84% hallgató, akiknek nem volt életterve. Viszont az a 3%, akiknek volt terve, és le is írta az oda vezető utat, azok átlagban tízszer annyit kerestek, mint a 97%  együttesen.

Ebből több fontos tanulság is következik. először is érdemes végiggondolnunk, hogy vajon mi az elképzelésünk az elkövetkező néhány évre. Nem kell iskolásnak lennünk, felnőttként, középkorúként is lehetnek még megvalósításra váró céljaink, álmaink.  A másik, hogy egy cél akkor jó cél, ha egyben az álmunk is. Ha csak tessék-lássék célokat tűzünk ki, akkor a végén valami olyan helyen, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amit nem is igazán akartunk.

Nemrég olvastam egy nagyon tömör, és nagyon igaz összefoglalását annak, hogy a cél valójában micsoda. Így hangzott: „A cél egy álom, határidővel.” És hozzátenném a fentebbi egyetemisták esetéből tanulva, hogy nemcsak határidővel, de cselekvési tervvel is. Addig, amíg nem tudjuk, hogyan, milyen lépésekkel érjük el a célunkat, addig az csak egy álom.  Akkor kezd céllá válni, amikor konkrét tevékenységgé tudjuk alakítani a szükséges lépéseket a cél irányába. Ha nem halogatjuk a tervünket, hanem valóban elkezdünk dolgozni azon, hogy el is érjük azt a célt. Nem árt, ha kiűzünk magunknak valami határidőt, mert különben előfordulhat, hogy csak húzódni fog, mint a rétestészta. Mindig lesznek fontosabb, azonnal megoldandó sürgősebb dolgaink, és beleesünk a halogatás csapdájába. A határidő azonban természetesen nem kell, hogy egy konkrét dátum legyen, de azért nem árt, ha körülbelül meghatározzuk.

Anyukám rendszeres kiállításlátogató volt, de ezen kívül nem sok köze volt a művészetekhez. Mégis, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, hogy festeni szeretne majd, nem akar unatkozó nyugdíjas lenni, cél kell az életébe. Úgyhogy azon a karácsonyon festőkészletet kapott ajándékba. Elkezdett festeni, először akvarellel, később olajjal. Utoljára azonban gimnáziumban volt a kezében ecset, úgyhogy az első művei még elég kezdetlegesek voltak. De nem vesztette el a kedvét, festett, festett, és egyre jobban. Méghozzá olyan jól, hogy a 15 év alatt, a haláláig végül is több, mint 20 kiállítása volt.  És számtalan jobbnál jobb képet készített, rettentő büszkék voltunk rá.

Az életcélt bármikor megtalálhatjuk, akár nyugdíjasként is. De persze fiatalon még jobb. 🙂 Mindenképpen olyan célokat érdemes keresnünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha van mondjuk hobbink, vagy kedvelt foglalatosságunk, akkor ki lehet indulni abból. Ha van olyan tevékenységünk, amit gyerekként szívesen csináltunk, és annyira bele tudtunk merülni, hogy megszűnt körülöttünk a világ, akkor lehet, hogy ott kell keresgélni.  Akármi is a végcél, az biztos, hogy kis lépésenként fogjuk elérni. A  kisebb célok állítása, ha szokásunkká válik, nagyban segítheti az életcél elérését. Ezeket a kis lépéseket kell célként megfogalmaznunk, szem előtt tartva a „nagy” célunkat.

Bár nem volt reprezentatív a Yale egyetemen végzett felmérés, de látszik belőle, hogy az emberek nagy többsége minden konkrét terv nélkül éli le az életét.  Márpedig ha csak hagyjuk, hogy vigyen az ár bennünket, akkor nem tudhatjuk, hogy hová fogunk a végén megérkezni.

És a poszt végére legyen még egy idézet: „Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Pfűűű, ez most nagyon triviálisan hangik.  És hülyén. Pedig pont azért jutott eszembe, mert számtalanszor akartam már változtatni az életemen, de valahogy rengetegszer ugyanoda lyukadtam ki, hogy megvolt a vágy, megvolt az elképzelés, tudtam azt is, hogy mit szeretnék, csak épp mégsem tettem érte eleget. Végiggondoltam, hogy ha “ezt és ezt akarom elérni”, akkor “ezt és ezt kéne tennem”. Aztán nem tettem. Nem álltam fel a fotelból, nem léptem ki a komfortzónámból. Vagy, ha mégis megtettem, akkor nem elég komolyan, vagy nem elégszer ahhoz, hogy valóban történjen is valami mérhető változás. Épp csak kidugtam az orromat a csigaházból, de amint rákoppintott valaki, vagy valami, azonnal vissza is bújtam. És mindig rákoppint valami, mert ha más nem, akkor én magam, azzal, hogy folyton a tökéletességre törekszem. De mint közismert, olyan, hogy TÖKÉLETES, olyan nincs. Van jó, elég jó, sőt kiváló is, de tökéletes dolog nem létezik. (De rről, majd máskor…) Szóval szégyenszemre be kell ismernem, hogy bizony halogatok. (Hogy visszautaljak egy régebbi rövidke bejegyzésemre, bizony én sem rakosgatom mindig nagy elánnal a nagy köveket az építményemhez.)

Azt remélem azonban, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Pocsék érzés lenne, ha én lennék az egyetlen, aki halogat. Nyilván mások is vannak így. Azt gondolom, hogy az élet igenek és nemek sorozata. És az igenek és nemek között van a halogatás, amikor sem igent, sem nemet nem merünk, vagy nem akarunk mondani. Mert elképzeltük, hogy pl. milyen klassz lesz, amikor sportos, fitt valakik leszünk, még a tervünk is megvan hozzá, edőterem, futás, mittudomén mi, csak épp aztán mégsem emeljünk fel a hátsónkat, és mégsem megyünk el (elégszer). a halogatás kis zöld szörnyeA halogatás nekem egy kis zöld szörny, aki ott ül a vállunkon, és azt súgja a fülünkbe, hogy  “Ugyan már, ráér az később is!  Ne menj  le most futni, amikor olyan meleg/hideg/eső/szél  van odakint!  Nézd meg előbb a Facebookot! Csak öt percet ránézel, utána majd mész, ok? Nyugodtan megeheted azt a Fornettit, majd vacsorára eszel salátát! Ja, hogy nincs itthon saláta? Na, akkor majd holnap veszel.” És az öt percből egy óra lesz, és másnap persze szintén nem lesz saláta vacsorára.

És mi elfelejtünk igent mondani, de nemet sem merünk, mert az meg ellentétben áll a magunkról alkotott képpel. Azzal, hogy mi elkötelezett, határozott, és céltudatos emberek vagyunk. Mert azok vagyunk ez nem kétséges. Annyi mindennel sikerült már megbirkózni. Csak most éppen fáradtak vagyunk. Nincs időnk. Mást kell csinálni.  És a kifogások száma végtelen.

A halogatás szerintem az egyik legnagyobb nyűg, amit magunkra vehetünk.  Ráadásul ha elhatározok valamit, akkor tuti biztos, hogy mindenféle közbejön, ami megakadályoz abban, hogy megcsináljam azt, amit elterveztem. Közben pedig egyre rosszabul érzem magam, mert azért valahol szégyellem magam, hogy már megint elbuktam, hogy már megint lusta voltam, vagy féltem, vagy, vagy, vagy… A szégyen pedig nem jó érzés. Nyomaszt, és szeretném valahová mélyre elsüllyeszteni, hogy ne is jusson eszembe.

De nemrég olvastam egy kis trükköt, amit azóta igyekszem gyakorolni. A trükk két lépésből áll.

Két apró, de lényeges lépés a halogatás ellen:

  1. Vedd észre, ha halogatsz!
  2. Dönts. Akár igennel, akár nemmel, de az döntés legyen, nem pedig a feladat kikerülése, vagy időhúzás.

Először is vegyem észre azt, amikor épp halogatok. Őszintén szólva nem is mindig nyilvánvaló, hogy amit csinálok az valójában halogatás-e, vagy tényleg fontos tennivaló. Mert lehet pl. a mosogatás, vagy email megírása, vagy bármi más egy rettentően fontos feladat, de el kell ismernem, hogy igazából a futás után is meg tudnám tenni. Azaz amikor azért nem csinálok meg valamit, mert áltevékenységgel húzom az időt. Ha igyekszem ott lenni, abban, amit éppen csinálok, ha teljes figyelemmel fordulok afelé a dolog felé, amivel foglalkozom, akkor rájövök, hogy ez most valódi tevékenység, vagy csak időhúzás, és halogatás. Azaz, éber jelenléttel próbálok odafigyelni magamra.

A második lépés pedig, ha már rájöttem, hogy most valójában halogatok-e vagy tényleg azt teszem, amit tennem kell, akkor viszont el tudom dönteni, és állást is tudok foglalni, hogy valóban fontos-e számomra az a teendő. Azaz akár igennel, akár nemmel döntök, az már döntés lesz és nem halogatás, vagy időhúzás.

Ez a két lépés egyszerűnek hagzik, de mint az egyszerű dolgok többsége, egyáltalán nem könnyű. Először is az, hogy észrevegyük, hogy amit csinálunk, azt már megint épp magunk ellenében tesszük, – amit persze nem szeretünk beismerni magunknak, – eléggé rossz érzés. Másrészt a döntés ugyancsak nem könnyű, mert feltehetőleg valami olyat terveztünk magunkra venni, ami bizony kívül esik a kényelmünkön. Megtehetjük, hogy valóban fölállunk a fotelból, és megtesszük, amit kigondoltunk, és persze megtehetjük azt is, hogy beismerjük, ez bizony túl sok nekünk, és a halogatás helyett konkrét nemet mondunk.

DE! van még egy lehetőség. Ha NEM-et mondunk magunknak, az még nem jelenti feltétlenül a terv halálát. Mert mondhatjuk azt is, hogy ez a terv ugyan ebben a formában nehéz, vagy sok nekünk, viszont módosíthatunk rajta, és egy könnyített verzióval újra megpróbálkozhatunk. Lehet, hogy csak kisebb lépéseket fogunk tenni, de még mindig közelebb fogunk jutni a célunkhoz, mintha teljesen feladnánk, vagy megadnánk magunkat a folyamatos halogatásnak.