Browsed by
Címke: életmódváltás

Stresszkezelés introvertált vagy extrovertált módra

Stresszkezelés introvertált vagy extrovertált módra

audrey_hepburnSokan érezzük úgy, hogy túl stresszes az életünk. Mindannyian kezeljük is valahogy a minket érő stresszeket, de kérdés, hogy mennyire vagyunk hatékonyak ebben? És mi befolyásolja azt, hogy a stresszcsökkentő eljárásaink megfelelnek-e számunkra, vagy sem?

Sok stresszel foglalkozó cikk ad olyan tanácsokat, hogy menjünk el stresszkezelő csoportokba, ahol például szerepjáték révén megszabadulhatunk a stressztől, vegyünk egy forró fürdőt, esetleg kapcsolódjunk ki a barátainkkal, menjünk el velük mondjuk egy koncertre, szórakozóhelyre, hogy kieresszük a gőzt. Ezek jó tanácsok, de vajon egyformán jók az extrovertáltaknak, és  jók az introvertáltaknak is?  Azt hiszem az introvertáltak zsigerből érzik, hogy a fentebb felsoroltak között csak egy van, ami nekik megfelel, a többi közel sem annyira fényes javaslat számukra. De, hogy ne csak zsigerből mondjuk rá egy dologra, hogy ez jó, amaz meg nem, nézzük kicsit szisztematikusabban a kérdést.

Az alábbi táblázatban, (a teljesség igénye nélkül) az extrovertált és az introvertált személyiség néhány jellemzője látható:

Extrovertált Introvertált
A külvilág energizálja. A belső világa energizálja.
Kifelé forduló Befelé forduló
Beszédes Csöndesebb
Előbb cselekszik, aztán gondolkodik. Előbb gondolkodik, utána (talán) cselekszik.
A széles körű tapasztalatot értékeli. Az elmélyült ismereteket értékeli.

Ha így egymás mellé tettük a két személyiségtípust, akkor ebből kiindulva könnyebben meg tudjuk találni a megfelelő stresszkezelő módszert is mindkettő számára. Haladjunk végig a táblázat sorain:

Az extrovertáltak, akiket a külvilág doppingol, azoknak olyan stresszmentesítő programot érdemes keresnie, ahol a külső ingerek segítségére lesznek a mindennapi stressz leküzdésében, mint például egy vacsora a haverokkal, barátokkal, egy buli, vagy egy koncert. Az introvertáltaknak ezek a helyzetek nemhogy stresszcsökkentő hatásúak, hanem többnyire inkább növelik bennük  a stresszt. Gondolom nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy annak, aki introvertáltnak érzi magát, ennek az ellentétét kell keresnie, azaz inkább otthon leülni egy jó könyv társaságában, esetleg elmenni egy erdei sétára,  vagy venni egy forró fürdőt. Az introvertáltak akkor tudják a napi stresszt legjobban kezelni, akkor tudnak igazán feltöltődni, ha minden nap sikerül szakítani maguknak időt arra, hogy egy valamennyit egyedül lehessenek. (pl. Egy introvertált anyuka, otthon, két kicsi gyerekkel nagyságrendekkel nagyobb kihívás előtt áll, mint egy extrovertált  anyuka.)

Az extrovertáltak beszédesebbek lévén, szívesen beszélik ki mindenféle nyűgjüket, bajukat, megosztják másokkal a különböző problémáikat. Ez számukra nagyon felszabadító lehet. Az introvertáltak általában csöndesebbek, és bár ők is megbeszélnek a családdal, barátokkal dolgokat, de nehezükre eshet egy-egy kisebb-nagyobb, vagy akár komolyabb problémát megtárgyalni másokkal. Ha ezt a helyzetet érzi igaznak magára valaki, akkor számára az csökkentheti a stresszt, ha például elkezd naplót írni, amibe nyugodtan kiírhatja magadból a nehézségeket. Az introvertáltak amúgy is általában szívesebben kommunikálnak írásban, mint mondjuk telefonon, így a naplóírás különösen jó szolgálatot tud tenni. Pszichológusok ehhez még hozzá szokták tenni azt is, hogy érdemes a naplóbejegyzéseket egy-egy hálát adó gondolattal zárni.  Így nem eshetünk abba a hibába, hogy a napló csak egy panaszáradat lesz, hanem megteremtjük az egyensúlyt a pozitív és negatív gondolatok között.

Az extrovertáltak számára egy hirtelen jött javaslat, mint amikor például felhívja őket egy ismerős, és aznap estére ajánl valami programot, az nagyon jól jöhet. Szívesen ugranak bele olyan ad-hoc eseményekbe, amik egy kis pezsgésben való feltöltődést ígérnek nekik.  Introvertáltak számára ez a legtöbb esetben megint csak inkább stressz, mint pihenés. Nekik, még ha egy héttel korábban meg is kapták a meghívót, még akkor is bizonytalan, hogy el fognak-e menni, és nem választják-e inkább otthon egy film megnézését, mint a társaságot. Számukra általában könnyebb és stressz-mentesítőbb az, ha előre tudnak tervezni, és fel tudnak készülni az eseményekre.

A táblázatunk utolsó tétele, a széles körű, illetve a elmélyültebb ismeretek másféleképpen való értékelése volt. Ha például meghirdetik az edzőtermek éjszakáját, amikor egy jeggyel végi lehet látogatni  több edzőtermet is egy este, az egy egy sport iránt érdeklődő extrovertáltnak kiváló kikapcsolódás, stresszoldás lehet. Ugyanezt az introvertáltak sokkal kevésbé fogják izgalmasnak tartani. Mivel őket egy-egy téma mélyebb ismerete többnyire jobban izgat, érdemesebb olyan programokat keresniük, amik egy általuk kedvelt területről nyújthat újabb információkat. Teszem azt ha maradunk a sportnál, akkor nekik sokkal inkább feltöltődést ígér egy olyan előadás, vagy bemutató, amit például az általuk kedvelt sport egy elismert képviselője tart az őket érdeklő területről.

Összességében egy introvertáltnak a mindennapi stressz kezelésben az szokott bejönni, ha valami olyan tevékenységgel foglalkozhat, amit lehet egyedül csinálni,  pl. meditáció, jóga, könyv olvasás, filmnézés, zenehallgatás (mindezt otthon), vagy amikre lelkileg felkészülhet, előre megbeszélt programok, pl. kirándulás,  illetve olyan időszakok, amikor nem kell készültségben állnia, pl. kikapcsolt telefon, „kikapcsolt ”kommunikáció.

Introvertáltakat feltölti:

  • egyedül csinálható hobbi tevékenységek
  • programok, amire fel tud lelkileg készülni
  • olyan időszakok, amikor egymaga lehet, és ki tud kapcsolódni a mindennapi kommunikációból

Az extrovertáltaknak ahhoz, hogy a stresszt könnyebben kezeljék ugyanezeknek a tevékenységeknek a csoportos változata a megfelelő. Számukra is stresszcsökkentő lehet a meditáció, a jóga, egy film megnézése, ha mindezt barátokkal, csoportban teheti.  Az előre tervezett programok is, de az ad-hoc események is lehetnek jó stresszcsökkentők számukra.  A kikapcsolt kommunikáció talán kevéssé nekik való, hacsak nem egy nagyobb társasági kirándulás az, amikor félreteszik a mobiltelefont a társaság kedvéért.

Extrovertáltakat feltölti:

  • csoportos hobbi tevékenységek
  • ad-hoc események, tervezett programok
  • kommunikációt igénylő események, társasági szórakozások

Mindazonáltal akár introvertált, akár extrovertált valaki, a megfelelő stresszcsökkentő módszer megtalálásában az segíthet legjobban, ha tudatosítjuk, hogy mi az, ami erőt ad számunkra, és mi az, ami kimerít.  Ehhez legjobb módszer az önmegfigyelés,  amikor például este végiggondoljuk, hogy az adott nap eseményei milyen hatással voltak ránk.  Mivel az intro-extroverzió egy spektrum két végpontja, és a többség valahol ezen a skálán belül helyezkedik el, ki közelebb, ki távolabb a végpontoktól, ezért könnyen lehet, hogy egy kissé kevésbé extrovertáltnak a magányos, otthoni meditáció nagyon jó megoldás lehet a stressz kezelésében, míg egy, a társasági életet  jobban kedvelő introvertáltnak a barátokkal töltött idő is kiváló kikapcsolódás.

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

bathroom-scale-shockA napokban az egyik hírlevélben, ami rendszeresen jár nekem,  a választás erejéről volt szó. Elég mélyen érintett. Ha jobban belegondolunk, egész életünk a saját választásaink, döntéseink eredménye.

Én döntöm el, hogy milyen vagyok, milyenné válok, ki vagyok, és kivé akarok válni. Én döntöm el, hogy hogyan látom magamat, vagy másokat. Minden alkalommal, amikor döntési helyzetbe kerülök, akkor rajtam áll, hogy mi lesz annak a döntésnek a végkimenete. A legapróbb választásainktól, az egészen nagyokig, valamennyi rajtunk múlik. Egészen onnan kezdve, hogy mit és hogyan válaszolok egy kérdésre, esetleg felkelek-e 5 perccel korábban, szóba állok-e, igyekszem- e barátkozni valakivel, vagy sem, egészen odáig, hogy hova jelentkezem egyetemre, vagy megházasodom-e, lesznek-e gyerekeim.

Nem kenhetem a felelősséget másra, hogy ezért-azért-amazért vagyok ilyen, mert Valaki ezt akarta tőlem. És nem mondhatom azt sem, hogy azért, mert ilyen a természetem, ezt örököltem. Nem. A természetem olyan lesz, amilyenné én magam teszem. Akár félős, akár agresszív, és akármilyen más vagyok, arra én edzettem magamat. Hosszú évek, kemény munkájával. Mindig, minden esetben az én felelősségem a döntés, én választok.

És igen, a választás sokszor rohadt nehéz. Szívesebben választom számtalanszor a könnyebb utat. Azt az utat, ami abban a pillanatban kevésbé ijesztő. Kevésbé szorongató. Kevésbé fárasztó. Amikor egyszerűbb bedugni a fejemet a takaró alá. Mert mi van, ha tévedek? Mi van, ha nem lesz jó? Mi van, ha rosszul fogom érezni magam? Mi van, ha nem leszek kitartó? Mi lesz, ha nem fog sikerülni?

És persze ilyenkor szorongok, stresszelek. Végül aztán úgy döntök, hogy inkább nem teszek semmit. Inkább  Facebookozom, vagy Pinterestet nézegetek, és alibi tevékenységeket csinálok. És szép lassan oda jutok, hogy egyre jobban becsapom magamat. Amikor egyre kényelmesebb leszek, ahogy hozzászokom a saját gyengeségeimhez.

Veled is van így? Te is gondolod időnként azt, hogy nem is vagy még „olyan” kövér, nem is vagy „annyira” beteg? Nem is “olyan rossz” még a helyzet, vagy nem is „lennél képes” jobban tanulni, nem is érdekel „annyira” az a tökmindegy micsoda, hogy nekikezdj, és valóban szembenézz a helyzettel, és komolyan foglalkozz a dologgal.

Belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy ahogy változom, az nem mindig tetszik.  És nem a ráncokra gondolok, hanem az eltékozolt lehetőségekre, az elpazarolt percekre, órákra, és gyáva döntésekre.  Olyan simán csapom be magamat, hogy fel sem merül bennem, hogy ezt én teszem. Eltelik egy-két év, és az, ami régebben csak egy egészen kicsit nem volt jó, az most már nagyon nem jó, ami csak egy picit fájt, ott majd nagyon fog fájni. Ahogy múlik az idő, már nem csak 3-4 kiló többlet lesz, hanem 15-20. Amikor olyan elpunnyadt leszek, hogy már egy félórás sétától is kidőlök.

És úgy érzem elfáradtam, és olyan szokások rabja vagyok, amiken nincs erőm változtatni. Sőt, valójában talán nem is akarok változtatni, mert ahhoz erő kellene és kitartás. És ráadásul még esetleg fáj is. És minél messzebb kerülök attól a korábbi énemtől, akinek mindez még könnyen ment, annál nehezebb lesz, annál több energiát kellene belefektetni, annál nehezebb bármit is tenni.

Azt hiszem nem akarom becsapni magamat, mégis naponta megteszem, amikor nem csinálom a fekvőtámaszokat, és nem megyek el futni, vagy úszni, vagy nem jelentkezem arra a tanfolyamra.

Hatvan-hetven-nyolcvan évesen vajon mennyire lesz erőm? Most még megtehetem, hogy odafigyelek magamra, és szembenézek azzal, hogy ez nem lesz mindig így.  Elég ránéznem az idősebb rokonaimra, és pengeélesen látom, hogy mi lesz velem harminc-negyven év múlva, ha MOST nem kezdek el változtatni valamin.

Veled mi lesz? Mit látsz magad előtt? Mire akarod az energiáidat fordítani?

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

velemenyA múltkor arról írtam, hogy nem árt, ha észrevesszük saját vakfoltjainkat.  Ezt a gondolatot most egy kicsit tovább folytatnám. Az sem árt, ha különbséget tudunk tenni a tények és vélemények között.

Érdemes  elgondolkodni azon, hogy a véleményeink vajon mennyire helytállóak. Sokszor úgy tekintünk a világra, hogy a véleményt összekeverjük a tényekkel. Az például lehet egy tény, hogy valakin sok háj van. Mérhető, meghatározható.  (Bár hozzáteszem, a „sok-kevés” fogalom is csak egy viszonyrendszer, és nézőpont kérdése. Ugyanakkor létezik fiziológiai optimum, amihez viszonyulhatunk.) De a példa kedvéért tételezzük fel, hogy az illető tényleg kövér.  Az viszont, amikor azt halljuk, hogy „azét vagyok kövér, mert az anyám is, nagyanyám is kövér volt, és én kövér géneket örököltem”. Ez már csak egy vélemény.  Ráadásul könnyen lehet téves vélemény, mert ha feltételezzük is, hogy valóban kövér géneket örökölt az illető, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy valóban a gének miatt kövér. Egy éhínség idején azok, akik kövér géneket örököltek, ugyanúgy képesek soványak lenni, mint a nem kövér géneket öröklők. Azaz valószínűbb, hogy azért hájas az illető, mert teret engedett ennek a génnek, magyarán olyan étkezési kultúrát tanult otthon, és követi felnőttként is, ami kövérré tette. (És, ha tényleg igaz, hogy kövér géneket örökölt, akkor tudván ezt a tényt, valójában sajnos még inkább az ő felelőssége, hogy odafigyeljen arra, hogy mit eszik, vagy mit sportol. Ugyanúgy, ahogy például egy világos bőrt öröklő embernek jobban oda kell figyelnie arra, hogy ne égjen le.)

A világban egyébként elég kevés valódi tény van. Sokkal több a vélemény. Az a szokásunk, hogy a véleményünket szeretjük tényként beállítani, legyen bármiről is szó, biztonságérzetet ad. Sokkal jobb egy olyan világban élni, ahol azt gondoljuk, hogy tények vesznek körül, mint egy olyanban, ahol a vélemények bizonytalansága, folyton változó volta lenne a keret. Szeretjük úgy hinni, hogy a házunk falainak keménysége, szilárdsága tény.  Hiszen mérhető, kiszámolható. Valójában ez is csak vélemény, mert egy földrengés simán megmutathatja, hogy ez csak egy vélemény volt, ráadásul téves, ha az a ház összedőlt.

Ugyancsak szokásunk, hogy ezeket a kialakult véleményeinket nem szeretjük megváltoztatni. Nem szeretjük azt a gondolatot, hogy hibás feltételezéssel éltünk eddig. Sokszor foggal körömmel ragaszkodunk hozzá, még akkor is, amikor már réges-rég leeshetett volna a tantusz, hogy a véleményünk valahol hibádzik.  Ennek ellenére igazolásokat keresünk  arra, hogy a vélekedésünk jó volt és helyes. Akkor érezzük jól magunkat, ha a „na ugye, hogy nekem volt igazam” állapotában lehetünk. Az egónk azt akarja, hogy az ÉN véleményem kell, hogy helyes legyen. És ha valamiért a másik ember állítása lesz mégis az, ami az adott helyzetben jobban beválik, akkor rosszul érezzük magunkat.  Ez a ragaszkodás az egyes véleményeinkhez sokszor megakadályozza azt, hogy változhassunk. Ha tényként kezeljük azt a véleményt, hogy: „Én ilyen vagyok! Nem tudok/nem vagyok képes megváltozni”, akkor az valóban meg fogja nehezíteni a változást.  Esetenként annyira, hogy fel sem merül bennünk, hogy esetleg az a véleményünk, miszerint „én olyan vagyok, aki nem tudom abbahagyni, nem tudom elkezdeni, nem tudok változtatni az… akármin”, netán téves elgondolás lenne, és így persze bele sem fogok abba, hogy ezen módosítsak.

Ezért célszerű lenne, ha a magunkról – és időnként a világról is – alkotott véleményeinket ne kezeljük megdönthetetlen tényként.  Sokkal jobban járunk, ha a véleményeinket időnként átgondoljuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes ellenkező véleményt el kell fogadnunk. Az, aki állandóan változtatja a véleményét, pont annyira hibás megközelítésben él, mint az, aki mindenáron ragaszkodik a saját elképzeléséhez. Az igazság valahol középen van. Nem odaát.

Neked is vannak vakfoltjaid?

Neked is vannak vakfoltjaid?

Először is szeretném megköszönni a türelmedet kedves olvasó, ha még mindig kitartóan be-benézel hozzám. Az elmúlt hetekben azért nem írtam újabb posztot, mert egy e-bookot írok a meditációról, mint szokásról, és ez meglehetősen lefoglalja az életemet. Még messze nincs kész, és ráadásul angolul írom, ami külön kihívás, de azért igyekszem megint felvenni a fonalat, és ide is posztolni újra.

vakfoltokSzóval a kérdésem hozzád: hogyan döntöd el, hogy mit teszel? Mi az, amit helyesnek vélsz? 

Én általában azt gondolom magamról, hogy amit csinálok, az többnyire helyes, megfelelő, a helyzethez alkalmazkodó, az adott pillanatban épp szükséges dolog. Természetesen tudom, hogy messze nem vagyok tökéletes, csomó dolgot nem tudok, de amikor például teszek, vagy választok valamit, akkor azt általában a legjobb tudásom szerint teszem. Azonkívül azt is gondolom, hogy ahogy vélekedem dolgokról, a világról, az eseményekről, az is jó. Nekem. Pontosabban az a számomra legmegfelelőbb, legjobb vélemény.

Ugyanakkor ezek a vélemények nyilvánvalóan az én saját világlátásomból fakadnak, ezért érzem ezekben komfortosan magam.  Ha szelíd vagyok, akkor úgy érzem, az egész világnak szelídnek kellene lennie. Ha meg asszertív vagyok, akkor elvárom másoktól is, hogy legyenek önérvényesítők, és a szelíd emberek meg tanuljanak meg magukért hangosan kiállni, vagy ne csodálkozzanak, ha elsöpri őket a többség.

Szerintem te is azt  gondolod magadról, hogy a te világlátásod a legmegfelelőbb. De ha körülnézel, akkor láthatod, hogy  nemcsak te gondolod ezt, hanem a szomszéd is, meg a barátod, a párod, férjed, feleséged, osztálytársad, főnököd, tanárod. Meg mindenki. Csak épp ők valami mást gondolnak helyesnek, és megfelelőnek. Ez aztán sokszor összeütközéshez, konfliktushoz vezet. Lehet, hogy szerintük nem így, hanem amúgy kellene zajlania a dolgoknak. Másként kellene viselkedned, vagy mást kellene mondanod. Mást akar ő, és mást te. Nemcsak arról van szó, hogy mindenki mást gondol megfelelőnek, hanem arról is, hogy ennélfogva másra vágyik. Nem ugyanazok a céljaitok. Te meg ugyanezt gondolod őróla, mármint hogy neki kellene másként viselkednie, mást akarnia. Ez lehet, hogy most trivialitásként hangzik, de azért nem árt, ha néha emlékeztetjük magunkat erre. Én például sokszor megfeledkezem róla.

Egyébként Karinthy szavaival élve: “Férfi és nő … hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.”

A véleményünk azonban idővel változik. Amit egy ideig megfelelőnek tartottunk, az idővel helytelen lesz. Bár a többségünk nem változik abban, hogy férfit, vagy nőt akarunk. 🙂 Azonban olyasmikben például, amikor tinédzserként úgy vélekedünk az öregekről, hogy „hülye, lassú, ostoba vénemberek”, az a vélemény idősebb korunkra könnyen arra változhat, hogy: „kibírhatatlan, idegesítő fiatalok”.

Mindamellett nem árt, ha tisztában vagyunk a saját vakfoltjainkkal. Tipikus példája ennek az, amikor a gyerek mondjuk dühöng, és rácsap a tesójára. Erre az apuka odamegy, jól ráver a gyerek kezére azzal a szöveggel, hogy „Nem ütöd meg a másikat!” És fel sem merül benne,  hogy akkor ő most mit is csinált? Ha látná saját viselkedését kívülről, akkor észre kellene vennie saját magát is. És nagyon sok ehhez hasonló más vakfoltunk van. Amit nem látunk. Mily meglepő!

Valóban sokszor nem látjuk magunkat. Pedig érdemes néha rátekintenünk az életünkre, véleményeinkre idegen szemmel. Megkérdőjelezni azt, amit csinálunk.  Elgondolkodni azon, hogy a velünk szemben megfogalmazott kritikának néha lehet, hogy van létjogosultsága, még ha nem is esik jól. (Én a magam részéről eléggé utálom a kritikát, akkor is, ha jogos. Úgyhogy több alázatot, kedves szerző! 😛 )

Úgy vélem, meglehetősen nehéz rugalmasan tartani a gondolkodásunkat, viszont nagyon érdemes. Szerintem egy jó gyakorlat erre, ha megtanuljuk azt a szokást, hogy a lehető legtöbbször megpróbálunk belehelyezkedni a másik gondolatvilágába, és az ő szemszögéből rátekinteni a dolgokra, vitás kérdésekre. Mindezzel együtt azt is érdemes észben tartani, hogy az a másik ember NEM fog a mi szemszögünkből nézni. Ezt nekünk kell megtenni. De természetesen az, ha végiggondoljuk, hogy a másik vajon miért teszi ezt, vagy azt, az még nem jelenti azt, hogy el is kell fogadnunk az ő véleményét. Viszont könnyebben megértjük, hogy mit miért csinál. És ez azt is jelenti, hogy megbocsátóbbak, és elnézőbbek tudunk lenni a velünk élőkkel.  Ez nekünk is kellemesebb állapot, meg a környezetünknek is.

Hozzáteszem, hogy ez addig működik, amíg egy nem túlságosan idegen világnézet az, amivel szembekerülünk, amíg – a mi esetünkben – egy európai civilizáción felnőtt emberről van szó. Minél távolabb esik tőlünk a másik gondolkodása annál nehezebb megérteni, belehelyezkedni.

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

diderotDenis Diderot a nagy francia Enciklopédia főszerkesztője nem volt gazdag. Egészen 1765-ig, amikor a dolgok megváltoztak. Akkoriban már 52 éves volt, és annyira szegény volt, hogy amikor a lánya férjhez ment volna,  nem tudott számára hozományt adni. Ekkor úgy döntött, hogy eladja a könyvtárát, és abból telik talán majd a hozományra. Amikor Nagy Katalin orosz cárnő, – aki Diderot pártfogója volt –  ezt meghallotta, elküldött egy ügynököt Párizsba, hogy a szentpétervári udvar nevében vegye meg a könyvtárat. Azonban a könyveket nem vitette el, hanem továbbra is Diderot-nál hagyta, kinevezvén őt könyvtárosnak, és még ezen felül lakhatást és fizetést is biztosított számára.

Ekkor vett Diderot magának egy vörös öltözéket. Ezután azonban minden elromlott. Az öltözet gyönyörű volt. Annyira szép, hogy a hirtelen minden egyéb tulajdona kopottnak, és ócskának tűnt mellette.  Ő úgy írta ezt le, hogy nem volt „egység” a dolgai között. Úgyhogy vett egy damaszkuszi szőnyeget a régi helyett.  Aztán úgy érezte, ez sem elég, és vett szobrokat a lakásába, új tükröt, és a fonott széket is száműzte, helyére egy bőrfotel került.

Mint a dominó. Azaz a Diderot hatás azt jelenti, amikor egy új dolog birtoklása egy olyan vásárlási spirálba dönt, ami mindegyre újabb és újabb dolgok megszerzését vonja maga után. Olyan dolgokét, amik korábban soha nem hiányoztak a boldogságunkhoz, most azonban sürgető kényszert érzünk a megvásárlásukra.

Gondolom sokunknak ismerős ez a helyzet. Amikor veszek például egy új nadrágot, akkor jövök rá, hogy ehhez az új nadrághoz bizony jó lenne egy szép új cipő is, mert a régi nemcsak kopott, de még nem is illik hozzá. És ha már van új nadrág és cipő, akkor bizony kell egy új felső, vagy kardigán, póló.

Vagy ha beiratkozunk egy fitness klubba, ezzel az is jár, hogy úgy érezzük a széttaposott tornacipő nagyon gáz, és jönnek egyrészt a fitness ruhadarabok,  és/vagy térd- és csuklóvédők, másrészt meg elkezdik bevenni magukat az otthonunkba a különböző fitness kiegészítők. Először csak egy-két kézi súlyzó, súlyosabb esetben a futógép, vagy az öcsém által nemes egyszerűséggel csak „szobainas”-nak nevezett multifunkciós edzőgép, ami kitölti a szoba egynegyedét. (Rossz esetben néhány hét után már nem lesz más funkciója, csak annyi, hogy ráaggassuk az este levetett ruhánkat.)

Férfiemberek számára ilyen az, amikor végre lehetősége nyílik valami barkácsolásra. Ahhoz természetesen kell mindenféle szerszám. Eleinte elég lehet egy fúró, de aztán hamar kiderül, hogy kell az a csiszológép is, mert a kézicsiszolóval túl macerás megcsinálni, és kiderül, hogy pillanatszorító nélkül sem nagyon lehet élni. Ha van pillanatszorító, akkor kell sarokszorító is, és a satu is nagyon gyorsan létkérdéssé válik. No meg persze flex nélkül a férfi nem férfi.

Vajon hogyan lehet ezt visszaszorítani? Egyáltalán kell? Nos, amíg van pénzünk,  és van helyünk  is ahová tegyük a tárgyakat, addig megtehetjük, hogy engedünk a Diderot hatásnak. De egy idő után a sok cucc kinövi a lakást, és a pénzünk sem biztos, hogy lépést tart a vágyainkkal. De sokunkban fel sem merül, hogy nem azért vesszük meg a sokadik bármit, mert arra múlhatatlan szükségünk lenne, hanem azért, mert az éppen megvett új dolog mellett a régi cuccaink ósdinak, idejétmúltnak hatnak. Mert a legújabb IPhone-t nem tehetem a korábbi tokjába, tehát új tokot kell vennem, mert tok nélkül nem maradhat!  És új fülhallgatót. És ha új az IPhone-om, akkor meg milyen gáz már, hogy a laptopom közel három éves.  Nem futnak rajta a legújabb játékok. Pfűűű…

Nos ki-ki eldöntheti, hogy mennyire igazak rá a fentiek.  Mindenesetre álljon itt egy-két ötlet is, hogy hogyan tartsuk kordában a vásárlásainkat.

  • Ha veszünk egy valamit, akkor szabaduljunk meg egy másik tárgytól. Elajándékozhatjuk, vagy el is adhatjuk, és ha eladjuk, akkor talán még rá is jövünk arra, hogy a két éve még százezerért megvett akármit, ma csak tíz-húszezerért tudjuk eladni. Szóval ez talán nem a legjobb biznisz.
  • Kipróbálhatjuk például, hogy milyen egy hónapig vásárlás nélkül. (Természetesen az élelmiszerek, tisztító-tisztálkodó szerek kivételével.)  Milyen az, ha egy hónapig nem veszünk semmi új használati tárgyat?
  • Próbáljuk meg a sóvárgást elengedni.  (Ami nagggyon nehéz. 🙂 ) De azért feltehetjük magunknak a kérdést, vajon muszáj újat venni valamiből akkor is, ha a használatban levő még működik? Vagy ha probléma van vele, akkor esetleg még javítható?
  • Próbáljuk meg amennyire csak lehet kikerülni a reklámokat. Legalább otthon, ha már az utcán nem tudjuk. Mondjuk a tévéből vegyük fel a filmeket, amik érdekelnek, és nézzük meg őket úgy, hogy áttekerjük  benne a reklámokat. Dobjuk ki a reklámújságokat. Ömlenek ránk a reklámok és manipulálnak minket, beeszik magukat a tudattalanunkba. (Ha megveszed azt az új bármit…akkor nagyon menő leszel!)  Végiglapozunk egy Ikea, vagy más katalógust, és egyből úgy érezzük, hogy az, ahogy élünk, nem elég jó. Nem elég szép, nem elég otthonos, nem elég divatos.

Nyilván nem minden vásárlásunkat követi a Diderot hatást, sőt, idős korra áteshet az ember a másik végletbe is. Nagymamám nagyjából 70 éves kora körül mondta azt nekem egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem vesz egy új télikabátot a régi helyett, hogy „minek arra a kis időre”. És az a „kis idő” még 21 év lett, mert végül 91 éves volt amikor meghalt.

forrás: http://jamesclear.com/diderot-effect

A stresszelés valójában egy szokás

A stresszelés valójában egy szokás

babaMindannyian zsigerből tudjuk, hogy, hogy mi az, hogy szokás. Ha valaki megkérdezné, azt válaszolnánk, hogy valami olyasmi, amit nap, mint nap csinálunk, folyamatosan szerepel a mindennapjainkban. De van egy olyan megfogalmazása is, hogy: Egy szokás akkor nevezhető szokásnak, ha a dolog nem megtétele nehezebb, rosszabbul érezzük magunkat nélküle, mint ha megtennénk. Az is egy jó definíció, hogy akkor nevezhetünk valamit szokásnak, ha nem kell dönteni ahhoz, hogy megtegyünk-e valamit, hanem szinte automatikusan zajlik.

A stresszelés is valójában egy szokás. Nem a tudatos döntésünkön múlik, hogy stresszesek leszünk-e valamitől vagy sem, hanem beindul egy automatizmus. De valahol mégis valójában rajtunk múlik, hogy valami felidegesít-e bennünket.  Van ami valakire a frászt hozza, és van hogy ugyanaz a dolog másnak teljesen rendjén van. Például egy nagy pók a fürdőszobában kikergetheti az embert a világból, míg egy biológia iránt érdeklődőnek akár klassz dolog is lehet, mert mondjuk ilyen szép nagy példányt még nem látott. De ez más dolgokra is igaz. Ahogy a klasszikus vicc szól: Amikor nem apa, hanem anya viszi a gyereket az oviba kocsival, és este a gyerek vacsoránál megjegyzi, hogy „milyen érdekes, ma egy köcsög és hülye buzi sem volt az utakon.”  Ha egyik ember nyugodt marad, míg a másik ideges lesz ugyanabban a helyzetben, akkor nem a körülmények azok, amiket okolhatunk, hanem mégiscsak „az ön készülékében van a hiba”. 🙂

Ha minden nap ugyanazokon a dolgokon felhúzzuk magunkat, akkor ebben komoly gyakorlatot szerzünk, és ezért aztán nyugodtan nevezhetjük szokásnak az idegeskedéseinket, bosszúságainkat, szorongásainkat, és stresszeléseinket. És minél többször vagyunk benne, annál könnyebben fog jönni. Sajnos. Viszont ha szokásról beszélünk, akkor arról le is tudunk szokni. Ami már közel sem annyira könnyű, mert a szokások ugyanis nagyon ragaszkodó dolgok. Nyilvánvalóan azért alakulnak ki, mert az valamiért jó nekünk. Most persze feltehetjük a kérdést, hogy mi a fene jó van abban, ha minden nap sikerül felhúznom magam valamin? Mi a nyavalyáért aggódom állandóan? Az a helyzet, hogy ezekről a stresszválaszokról alapvetően nem a tudatunk felel.  Amikor valami stressz ér bennünket, olyankor mindenféle testi fiziológiai reakciók indulnak be, és ezek nagyon mélyen belénk vannak kódolva. A vérnyomás megemelkedik, a szív gyorsabban ver, és az adrenalin, kortizol elárasztja a szervezetet. Harcolj, vagy menekülj!  Ezek ősi, és nem tudatos reakciók, ami a kardfogú tigris támadásának kivédésére voltak hivatottak. Azonban a mai stresszeink (nagyobbrészt) nem élet-halál kérdései. A mindennapi problémáink nem kellene, hogy ilyen reakciót váltsanak ki belőlünk. De kiváltanak. Nyeh…

Így aztán ha nem akarunk gyomorfekélyt, agyvérzést, vagy egyéb finomságot kapni, akkor érdemes tenni valamit, ami a nyugodtabb élethez segít hozzá minket. Mivel tudjuk, hogy stresszelés is egy szokás, akkor a válasz pofonegyszerű. Szokjunk le róla! 🙂

Azonban a pofonegyszerű válaszok megvalósítása szinte soha nem egyszerű. Lehet ugyanis valami egyszerű, de elérni ugyanakkor rohadt nehéz. Kockás hasat akarunk? A válasz: több edzés. Meghúztak a vizsgán? Tanuljunk többet! De hiába egyszerű a válasz, ha mégis akármilyen erősen is próbálkozunk, a dolog esetleg mégsem megy.  Egy-egy szokás kialakítása, módosítása sajnos időigényes folyamat. Most itt van az új év, alig telt el belőle egy hónap, úgyhogy akár ki is tűzhetjük ezévi célunkat: szokjunk le a stresszelésről.

Általában szeretünk célokat kitűzni, mert az valahogy jó érzés. Kisebb, nagyobb célokkal van tele az életünk. Vannak álmaink, vannak vágyaink, elképzeléseink, fogadkozásaink.  De vajon hogy dől el az, hogy mi valósul meg, és mi nem? Mi az, amiből valóban lesz valami, más célok meg eltűnnek a süllyesztőben. Minden nap vannak apró célkitűzéseink, amiket megvalósítunk, legyen az akár csak annyi, hogy megfőzzük,  amit elterveztünk, vagy készülünk egy témazáróra az iskolában. Nagyobb, távolabbi céljaink már nem ennyire egyértelműek. Például elképzeljük, hogy szeretnénk lefogyni, vagy arra vágyunk, hogy vegyenek fel az egyetemre,  esetleg akár az, hogy saját vállalkozást indítsunk. Van olyan cél, amire azt gondoljuk, hogy  egyszerű, tudom rá a választ, hogy mit kell tennem, hogy elérjem. Le akarok fogyni? Tehát ezentúl így és így fogok enni, és még eljárok majd futni is. Le akarok szigorlatozni? Egyszerű, minden nap megtanulok ennyit és ennyit, és kész.

És hatalmas lendülettel nekiállunk, és marhára megy is minden, – jó esetben néhány hétig. De aztán elhívnak egy buliba, ahol persze nem tudjuk tartani a diétát, amikor ott vannak a sütik, pizzák, hajnalig fenn vagyunk, és másnap persze futni sincs erőnk, (vagy tanulni) csak egész nap heverünk az elsötétített szobában a fejfájással. A következő nap is kissé lazábbra sikerül, aztán szép lassan feladjuk. És ha nagy nehezen sikerült leadni pár kilót, biztos, hogy több fog visszajönni.

Ugyanakkor vannak, akik képesek végigvinni az elképzeléseiket. Látjuk a fotókat a médiában: ilyen volt-ilyen lett. Küszködött fiatalkorában, rossz tanuló volt, aztán mégis Nobel díjas lett. Ők miért tudták megcsinálni, és mi miért nem? Miért nem tudunk leszokni a dohányzásról? Miért nem készültünk eleget az érettségire/felvételire? Talán nem vagyunk elég elkötelezettek? Lehet, hogy a célunk valójában nem cél, csak egy vágyálom. Ahogy az okos pszichológusok mondják, egy vágyálom akkor válik céllá, ha elköteleződünk mellette, és ha elköteleződtünk, akkor mindent megteszünk érte, és nem érjük be azzal, hogy csak álmodozzunk.  És persze nem adjuk fel a nehézségek szembe jöttekor.  (Idéztem már egyszer, de megint ide illik: “Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül .” Keith Ferrazzi)

Nézzük meg, hogy jut el például meg egy kisbaba oda, hogy egy éves korára járni tud. Először az oldalára fordul, aztán néhány hónaposan a hasára, hátára. Szorgalmasan gyakorolja. Később felül, kúszik, mászik, hónapokon keresztül, míg végül egyszer csak diadalmasan feláll. Minden nap csak egy-egy apró dolgot gyakorol. Nem azzal kezdi, hogy azonnal járni akar. Érdemes itt megállnunk egy pillanatra, és elgondolkodni ezen. Amikor a baba először a hasára fordul, akkor az egy kicsi diadal. Ezt a kis diadalt gyakorolja, és ha már jól megy, ez lesz a norma. Ehhez képest kezdi el a következő mozgást. Amikor már könnyen megy a megfordulás, és a kúszás, akkor az lesz a norma.

Akkor most nézzük meg a mi esetünket. Mit szeretnénk elérni? És mi a jelenlegi normánk? Ha a norma a nulla mozgás, akkor ettől a normától nagyon messze van egy sportos, salátaevő normára átállni. De ha mindig csak egy kicsit változtatunk, csak annyit, ami még nem nagyon különbözik az eddigiektől, és azt addig gyakoroljuk, amíg normává válik, akkor az beépül az életünkbe. És amikor már normává vált, akkor lehet továbblépni a következő változtatásra. Mindig csak egy kicsit, de folyamatosan. Ha megrekedünk egy szinten, akkor jusson eszünkbe a kisbaba. Ő sem hagyja abba a gyakorlást. Nem mondja azt, hogy ó, de jó, már tudok ülni, ez így nekem elég is. Újabb és újabb céljai vannak.

Honnan tudjuk, hogy az új szokásunk már a normánk? Akkor válik valami normává, amikor már nem okoz nehézséget a megtétele. Amikor annyira beépült az életünkbe, mint a reggeli fogmosás. Vagyis nem okoz problémát, nem  érezzük azt, hogy jajj, már megint…, hanem inkább hiányzik, ha valamiért kimarad.

Nos hogyan működik mindez a stresszelés szokásával kapcsolatban?

Először is feltehetjük magunknak a kérdést, hogy jó-e ez nekem? Jó-e az, hogy idegeskedem, szorongok, minden apróságon felbosszantom magam? Ha a válasz az, hogy „én ilyen vagyok és kész! Ez nekem jó, tessék engem így elfogadni!” Akkor nincs értelme tovább ragozni a kérdést.

Ha a válasz azonban az, hogy „Nem, az nekem nem annyira jó!” Akkor viszont érdemes kicsit elgondolkodni a hogyan továbbon. Sajnos  instant válasz nincs a kérdésre. A stressz nem egy olyan dolog, mint mondjuk a bokaficam. (Tessék befáslizni és pihentetni!)  A stresszel való megküzdésre mindenkinek magának kell megtalálnia a neki megfelelő választ. Az is egyéni, hogy mit tegyünk, hogy a stresszelés szokásáról le tudjunk szokni. De a következőkben azért majd fogom még boncolgatni egy kicsit ezeket kérdéseket, keresek tippeket, hogy hogyan tudjuk a stresszel kapcsolatos szokásainkat módosítani.

Ki felelős az életedért?

Ki felelős az életedért?

tabletták
Elviszem a testemet az orvoshoz, mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet.

Jelen világunkban van egy tendencia arra, hogy átadjuk a testünk (és a szellemünk) fölötti rendelkezést valaki másnak.  Szokás lett az, hogy elviszem a testemet az orvoshoz,  mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet. (Lehetőleg minél gyorsabban.)  Elviszem a lelki bajaimat a pszichiáterhez, hogy adjon egy pirulát, és oldja meg a rossz kedvemet.  Elviszem a fejemet a fodrászhoz, hogy szépítse meg a hajamat. Fizetek az egészséggurunak, hogy csináljon valamit velem, amitől fitt leszek. Még az iskolában is azt szeretnénk, hogy a tanár beletöltse a katedráról  a fejünkbe a tudást.  Ha egészséggel kapcsolatos fórumokat olvasok, ott is számtalanszor jönnek szembe velem olyan kommentek, hogy „valaki írja már meg nekem legyen szíves, hogy abban a könyvben mi áll? Nincs időm elolvasni.”  És azt reméli, hogy majd valaki pontokba szedi neki a lényeget, hogy: „ igyál meg egy ilyen-olyan gyógyteát, és  egyél naponta egy karalábét, és két tonhalat.” És ettől meg fog gyógyulni az akármilyen bajod. Állandóan arra várunk, hogy valaki más oldja meg az éppen aktuális problémánkat. Nekünk lehetőleg ne kelljen tenni semmit, és ne kelljen még utánanézni sem.

Úgy vélem azonban, hogy ha észrevesszük magunkban ezt a tendenciát, akkor mégiscsak érdemes időt szakítani az adott problémával kapcsolatos információk megkeresésére, és lehet, hogy jobb megoldást is fogunk találni.  Mert nem mindig az a legjobb megoldás, hogy beveszek egy-két-három pirulát.  Érdemes észben tartani, hogy a gyógyszergyáraknak nem az az érdeke, hogy minden ember tökéletesen egészséges legyen.  Hanem az, hogy lehetőleg minél hosszabban –lehetőleg élethossziglan- szedj valamilyen gyógyszert. Ha meggyógyulnál egy-két tablettától, abban nekik mi lenne a biznisz? Semmi.  Rövid úton csődbe mennének. Természetesen nem arról van szó, hogy a vegyészek a gyógyszeriparban azon dolgoznának, hogy az emberek betegek legyenek. Szó sincs róla! Igen rendes, tisztességes kutatók dolgoznak ott. Minden erejükkel azon vannak, hogy neked ne fájjon, hogy valamilyen betegségedet kezeljék, hogy az életminőséged jobb legyen.  Sajnos a rendszer jellegéből következik, hogy nem az a cél, hogy te teljesen egészséges legyél.  Persze, legyél minél jobban, éljél minél tovább, – de lehetőleg a tabletták segítségével. És eszembe sincs azt mondani, hogy ne lenne szükség az orvosi segítségre. Az orvos kiváló szolgálatot tehet mindenféle akut esetben, például lábtörés,  tüdőgyulladás, meg a többi hasonló bajnál,  és a krónikus betegségeknél is nagyon jó, ha megkapjuk a diagnózist, ha tudjuk, hogy pl. a fejfájásunk hátterében a magas vérnyomás áll.

A krónikus betegségek, – pl. a 2.típusú cukorbetegség, magas vérnyomás stb. idősebb korban szoktak jelentkezni, úgyhogy lehet, hogy jó sok éved van még addig. Nyilván úgy gondolod, – mint ahogy mindannyian – , hogy jól csinálod a dolgaidat. Egészségesen táplálkozol, sportolsz, pihensz. Vagy, ha nem is annyira tökéletes minden, de nagyjából az.  Lehet, hogy nem pihensz annyit, amennyit kellene, vagy nem sportolsz annyit, amennyi jó lenne. Esetleg több stressz van az életedben, mint azt szeretnéd. Hiszen a nap csak 24 órából áll mindenkinek, nem lehet mindent belezsúfolni. Mégis, remélheted, hogy egészséges maradsz jó sokáig.

Viszont, ha már ott vagy, hogy van valami ilyen problémád, akkor a legjobb tanács az, hogy műveld ki magad benne. Olvass el a témában minden hozzáférhető irodalmat.  Nem a Brit tudósok rovatot, és nem is csak feltétlenül a hagyományos orvosi könyveket.  Tudtad például, hogy az orvosi egyetemen nincs olyan kurzus, ami az étrend hatásairól szólna részletesen? Az orvosok alig tanulnak a táplálkozás élettani következményeiről.  Ők a betegségekről tanulnak, és arról, hogy azt milyen gyógyszerekkel lehet kezelni, vagy karban tartani. Ezért aztán könnyen lehetséges, hogy ha úgy 40-50 évesen a rendelőben azt hallod, „és ezt a tablettát élete végéig szednie kell”, az nem feltétlenül igaz. Sok olyan betegség van, amelyek életmódváltással, étrendmódosítással helyrehozhatóak. Jellegzetesen ilyenek például a stresszbetegségek. Az úgynevezett civilizációs – krónikus – betegségekre adott gyógyszerek meg, az esetek döntő többségében, csak a tüneteket tüntetik el, és sajnos nemritkán mellékhatásokkal is járnak. Hiszen ha valóban meggyógyulnánk tőle, akkor nem kellene élethossziglan szedni.  Akkor elég lenne mondjuk egy kéthetes kúra belőle.

Tehát: olvass, olvass, olvass! Ha valamilyen komolyabb betegséged van, akkor ne add ki a kezedből az irányítást. Tanulj, olvass el a témában mindent. Egy – a betegségében – kiművelt páciens többet tud időnként, mint a kezelő orvosa.  Ha mások tanácsot adnak, azt fogadd távolságtartással, de ha hasznosnak ítéled, akkor is ellenőrizd le mielőtt belefognál.  Ne hagyatkozz egyedül a tanácsokra, mert az valószínűleg részmegoldás lesz. Sorvezetőként érdemes fejben tartani, hogy ha egyetlen egy dologra, – teljesen mindegy, hogy gyógytea, gyógygomba, vitamin, vagy étrend-kiegészítő, vagy bármi egyébre- mondják azt, hogy ez majd meggyógyít, azt fogadd szkepticizmussal.  Valószínűleg használ, valószínűleg fontos, sőt, az is lehet, hogy nagyon fontos a gyógyuláshoz. De az is biztos, hogy mellette még szükséged lesz több minden másra is. Az is lehet, hogy fenekestül fel kell forgatnod az étrendedet/életedet. Járj utána, és tudd meg, mit kell még tenned, – saját érdekedben.  A családom egyes tagjait látva, és másoktól is ugyanezt hallva, az a tapasztalatom, hogy ha nem maga jár utána az illető, ha nem ő maga olvassa el a szükséges szakirodalmat, akkor nem fog sikerrel járni.  A másoktól hallott tanácsokkal ugyanis az a baj, hogy vagy nem hisszük el, vagy nem vesszük komolyan, vagy egyszerűen nem kapunk elég háttér információt ahhoz, hogy valóban beépüljön a gondolkodásunkba az, hogy mit kell tennünk. Vagy egyszerűen az, aki mondja, nem számít eléggé hiteles forrásnak. Részigazságok, (és tévedések) birtokába jutunk csak, ami nem vezet a gyógyuláshoz.

A buddhista gondolkodásmód három féle tudást különböztet meg. Az egyik a hallomásból fakadó, a másik amit egy mestertől tanul az ember, és a harmadik a megélt tudás. Ez a három tudás az ismeretek különböző szintjeit jelölik. Ha például hallasz arról egy beszélgetésben, hogy futni jó, akkor az a hallomásból szerzett ismeret. Ha egy edző részletesen elmondja neked, hogy a futás milyen izmaidat erősíti, mit történik a testeddel, hogyan fejlődhetsz, az a második szint. De igazi hasznod csak abból lesz, ha saját magad is elkezdesz futni járni. Nem hagyhatod másra.