Browsed by
Címke: életcél

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

bathroom-scale-shockA napokban az egyik hírlevélben, ami rendszeresen jár nekem,  a választás erejéről volt szó. Elég mélyen érintett. Ha jobban belegondolunk, egész életünk a saját választásaink, döntéseink eredménye.

Én döntöm el, hogy milyen vagyok, milyenné válok, ki vagyok, és kivé akarok válni. Én döntöm el, hogy hogyan látom magamat, vagy másokat. Minden alkalommal, amikor döntési helyzetbe kerülök, akkor rajtam áll, hogy mi lesz annak a döntésnek a végkimenete. A legapróbb választásainktól, az egészen nagyokig, valamennyi rajtunk múlik. Egészen onnan kezdve, hogy mit és hogyan válaszolok egy kérdésre, esetleg felkelek-e 5 perccel korábban, szóba állok-e, igyekszem- e barátkozni valakivel, vagy sem, egészen odáig, hogy hova jelentkezem egyetemre, vagy megházasodom-e, lesznek-e gyerekeim.

Nem kenhetem a felelősséget másra, hogy ezért-azért-amazért vagyok ilyen, mert Valaki ezt akarta tőlem. És nem mondhatom azt sem, hogy azért, mert ilyen a természetem, ezt örököltem. Nem. A természetem olyan lesz, amilyenné én magam teszem. Akár félős, akár agresszív, és akármilyen más vagyok, arra én edzettem magamat. Hosszú évek, kemény munkájával. Mindig, minden esetben az én felelősségem a döntés, én választok.

És igen, a választás sokszor rohadt nehéz. Szívesebben választom számtalanszor a könnyebb utat. Azt az utat, ami abban a pillanatban kevésbé ijesztő. Kevésbé szorongató. Kevésbé fárasztó. Amikor egyszerűbb bedugni a fejemet a takaró alá. Mert mi van, ha tévedek? Mi van, ha nem lesz jó? Mi van, ha rosszul fogom érezni magam? Mi van, ha nem leszek kitartó? Mi lesz, ha nem fog sikerülni?

És persze ilyenkor szorongok, stresszelek. Végül aztán úgy döntök, hogy inkább nem teszek semmit. Inkább  Facebookozom, vagy Pinterestet nézegetek, és alibi tevékenységeket csinálok. És szép lassan oda jutok, hogy egyre jobban becsapom magamat. Amikor egyre kényelmesebb leszek, ahogy hozzászokom a saját gyengeségeimhez.

Veled is van így? Te is gondolod időnként azt, hogy nem is vagy még „olyan” kövér, nem is vagy „annyira” beteg? Nem is “olyan rossz” még a helyzet, vagy nem is „lennél képes” jobban tanulni, nem is érdekel „annyira” az a tökmindegy micsoda, hogy nekikezdj, és valóban szembenézz a helyzettel, és komolyan foglalkozz a dologgal.

Belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy ahogy változom, az nem mindig tetszik.  És nem a ráncokra gondolok, hanem az eltékozolt lehetőségekre, az elpazarolt percekre, órákra, és gyáva döntésekre.  Olyan simán csapom be magamat, hogy fel sem merül bennem, hogy ezt én teszem. Eltelik egy-két év, és az, ami régebben csak egy egészen kicsit nem volt jó, az most már nagyon nem jó, ami csak egy picit fájt, ott majd nagyon fog fájni. Ahogy múlik az idő, már nem csak 3-4 kiló többlet lesz, hanem 15-20. Amikor olyan elpunnyadt leszek, hogy már egy félórás sétától is kidőlök.

És úgy érzem elfáradtam, és olyan szokások rabja vagyok, amiken nincs erőm változtatni. Sőt, valójában talán nem is akarok változtatni, mert ahhoz erő kellene és kitartás. És ráadásul még esetleg fáj is. És minél messzebb kerülök attól a korábbi énemtől, akinek mindez még könnyen ment, annál nehezebb lesz, annál több energiát kellene belefektetni, annál nehezebb bármit is tenni.

Azt hiszem nem akarom becsapni magamat, mégis naponta megteszem, amikor nem csinálom a fekvőtámaszokat, és nem megyek el futni, vagy úszni, vagy nem jelentkezem arra a tanfolyamra.

Hatvan-hetven-nyolcvan évesen vajon mennyire lesz erőm? Most még megtehetem, hogy odafigyelek magamra, és szembenézek azzal, hogy ez nem lesz mindig így.  Elég ránéznem az idősebb rokonaimra, és pengeélesen látom, hogy mi lesz velem harminc-negyven év múlva, ha MOST nem kezdek el változtatni valamin.

Veled mi lesz? Mit látsz magad előtt? Mire akarod az energiáidat fordítani?

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

elegedett2Elégedett vagy most, ebben a pillanatban azzal, aki vagy? A testeddel, a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a tudásoddal? Hogyan nézel magadra, ha belenézel a tükörbe? Ez így most tökéletes úgy, ahogy van? És ha nem, akkor mikor leszel elégedett? „Ha a …. megtörténik, akkor elégedett leszek.” A pontok helyére helyettesítsd be, amire vágysz. Ha lediplomázom, ha lefogyok, ha izmosabb leszek, ha lesz csajom/pasim, ha megtanulok spanyolul, ha…ha….ha….

Én nem ismerek senkit, aki tökéletesen elégedett lenne magával. Mindenki talál magán olyan dolgokat, amikkel nincs kibékülve. Túl sovány, vagy kövér, vagy ha épp pont jó a súlyod, akkor nem elég izmos, vagy ha elég izmos, akkor lehetne szebben formált egy-egy izomcsoport, vagy ha az is minden jó, akkor nem tetszik az orrod, vékonyszálú a hajad, nem tudsz eleget valami témában, gyakorlatilag bármi lehet a vágy tárgya.  Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mikor lesz az a pont, amikor elégedettek leszünk magunkkal, akkor ez egy örökké görgethető ideál. Ha elérjük a …bármit…, akkor valami más kerül az elégedetlenségünk középpontjába.

Írtam már ezt-azt a szokásokról, (jelen pillanatban 8 poszt van jobb oldalt a Kategóriák alatt, amik valamilyen módon a szokásokhoz kötődnek) és arról is, hogy hogyan tudunk  egy-két dologban változást elérni.  Most viszont felteszem a kérdést, vajon mindenáron a tökéletességet kell hajszolnunk? Egy olyan tökéletességet, ami nem érhető el soha, mert mindig lesz valami, ami új és újabb elégedetlenségre ad okot magunkkal kapcsolatban. Azt hiszem az egyik legfontosabb szokás lenne az, hogy megtanuljuk azt, hogy elégedettek legyünk azzal, aki vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk meg lefogyni, ha kövérek vagyunk, ne tanuljunk tovább, vagy ne próbáljunk meg egészségesebben étkezni, sportolni. Csak azt jelenti, hogy ha valamilyen célunkat esetleg nem-, vagy csak részben érjük el, akkor attól még lehetünk elégedettek önmagunkkal.

A normál gondolkodásunk valahogy úgy néz ki, hogy: kitűzök egy célt, dolgozom érte, és ha elérem, akkor boldog leszek.  Elérem pl. az ideális súlyt, és boldogan fogok a tükörbe nézni. Ha sikerül megtartanom, akkor egy idő után az a testforma normává válik, és már nem lesz a kiapadhatatlan öröm forrása. Elértem, és kész. Elkezdek mással elégedetlen lenni. Akkor mondjuk az lesz a legfőbb bajom, hogy miért nem tudok felszabadultan viselkedni nagyobb társaságban? Miért szorongok, stresszelek, vagy épp miért hozok rosszabb jegyeket haza a suliból?

És persze azt remélem, hogy egyszer, majd valamikor, valamitől ezek egy csapásra elmúlnak, és én OK leszek. De a helyzet az, hogy nem, nem egyszer, majd történni fog valami, hanem most, ebben a pillanatban történik.

Most kellene, hogy jó legyen, és elégedett legyek. Nem majd, valamikor a jövőben. Ha arra törekszünk, hogy maga a gyakorlás legyen az elégedettségünk forrása, akkor az egész életünk lesz elégedett. Mert az életünk maga a folyamat. Ha csak a cél elérése tölt el elégedettséggel, akkor lesz ugyan az életünkben néhány pillanat, amikor valamivel elégedettek voltunk, de ez jóval kevesebb pillanat lesz, mint amennyi lehetne. Ha viszont magát az utat, a folyamatot élvezzük, akkor egyre többször lehetünk elégedettek magunkkal.  Ha minden egyes leckének tudunk örülni, amit megtanultuk, ha minden egyes nap megveregetjük a vállunkat és büszkék vagyunk magunkra, hogy sportoltunk valamit, (legyen az akár csak 5 fekvőtámasz) vagy minden olyan napot sikerként fogunk el, amikor kihagytuk a Fornettis pogácsát délután. Amikor nem kényszerként könyveljük el azt amit csinálunk, hanem büszkék vagyunk magunkra, mert úgy tekintünk a tevékenységeinkre, hogy egy “újabb lépést sikerült megtennem az utamon”.

Jó, tudom, a halálunk még nagyon messze van, de ha eljön, akkor hogyan fogunk visszatekinteni az életünkre? Küszködtem, elégedetlen voltam egész életemben, és soha nem értem el azt, amit szerettem volna? Vagy úgy, hogy többnyire elégedett voltam, azzal, aki vagyok, és az életem tele volt boldog pillanatokkal?

Az elégedettséget adó hozzáállást nem könnyű megtanulni, de nem is lehetetlen. A lényeg az, ha szokásunkká tesszük, és tudatosan úgy próbálunk rápillantani az életünk folyására, hogy hálásak legyünk a lehető legtöbb mindenért, az közelebb visz minket egy elégedett élethez. Ha az életünk pillanatnyi boldogságai felett nem siklunk el, hanem ráfigyelünk, és benne vagyunk a pillanatban. Ez lehet akár csak a napsütés, a jó idő, vagy az, hogy teáztunk, esetleg egy jót futottunk, vagy élvezzük, hogy megtanultunk, és most már tudunk egy szép verset. Öröm, hogy leülhetünk a barátainkkal beszélgetni. Lehet bármi. Sokszor úgy siklunk el a jó dolgok felett, mintha az nem is lenne említésre méltó.

Nyilván nem “öröm és bódottág ” az ember egész élete, még akkor sem, ha igyekszik hálás lenni a jó pillanatokért. Hiszen mindig jönnek nyomorúságos pillanatok, stressz és csalódás is. Eszembe sincs felhozni azt az elcsépelt smoncát, hogy “találjuk meg mindenben a jót”. Van, amiben nagyon nehéz jót találni, és van, amiben lehetetlen. De azt igenis mondom, hogy figyeljünk oda azokra a hétköznapi dolgokra, amiben meg tudjuk találni a pozitívumot, amiből profitálhatunk.

Egyszer anyukám azt mondta nekem, hogy ha meg akarok jegyezni egy boldog pillanatot, akkor mondjam ki, fogalmazzam meg magamban, hogy most, itt ebben a pillanatban mi az, aminek örülök. Ne hagyatkozzak csak az érzésre, hanem foglaljam mondatba. Nem kell hangosan kimondani, elég, ha csak gondolatban elmondom magamnak, hogy most mi az, ami épp boldoggá tesz. Azt kell mondjam, nagyon igaza volt. Több, mint húsz éve, hogy ezt hallottam tőle, de még mindig emlékszem arra, amikor ezt először kipróbáltam. Fel tudom idézni a helyet, az érzést, és a látványt is.
Minél több ilyet gyűjtünk, annál több boldogságot fogunk magunkénak tudni.

Mi a különbség a fontos, sürgős és lényegtelen között?

Mi a különbség a fontos, sürgős és lényegtelen között?

tűzoltásVolt már veled is olyan, hogy valaki megkérdezte tőled: „Milyen volt a napod?” És van,  hogy egyszerűen az ember úgy érzi, hogy „nem tudom”. Hogy fogalmam sincs. Egész nap csináltam mindenfélét, intézkedtem, tettem a dolgomat, dolgoztam, vagy suliban voltam, el voltam foglalva ezer dologgal, de valójában elszaladt az egész nap, és nem érzem azt, hogy hasznos lettem volna. Hogy valóban értelmes dolgokat csináltam volna. Valahogy viszi azt embert a tehetetlenség, mint akit reggel meglódítottak, és csak gurul-gurul az egyik kötelező tennivalótól a másikig. Estére meg totálisan kimerülve leül és úgy érzi, hogy bár szüntelenül tevékenykedett, mégsem csinált semmi „igazán értelmeset”.

Ilyenkor kapunk észbe, – én legalábbis, de gondolom talán mások is – hogy ma megint kihagytam egy napot, amikor a céljaimért dolgozhattam volna. És lelkiismeret furdalásom támad, amit aztán gyorsan elhessegetek azzal, hogy de hiszen muszáj volt azt a sok mindent megtennem, mert a kötelességeimet se hanyagolhatom el.  És mégis. Azért a kisördög ott sutyorog a fülembe, hogy „nem létezik, hogy ne tudtál volna fél órát szakítani,”  de én meg ehelyett elolvastam a Facebookot, a Pinterestet, Twittert, meg  böngésztem a netet, és egyébként is csomó olyan dolgot is csináltam, amit nyugodtan hátrébb sorolhattam volna.  És most persze érzem a stresszt, a feszültséget, amikor ráébredek arra, hogy már megint nem tettem különbséget a sürgős, fontos és lényegtelen dolgok között, csak hagytam, hogy vigyenek az események magukkal, anélkül, hogy valóban átgondoltam volna őket. Sőt, ha jobban belegondolok, valójában halogatással és zombizással telt el az egész napom.

Egyébként Eisenhower mátrixnak hívják azt az elvet, ami mentén érdemes végiggondolnunk, hogy hogyan határozzuk meg a dolgok prioritását. A mátrix elemei a következők:

Sürgős és fontos Nem sürgős, de fontos
Sürgős, de nem fontos Nem sürgős és nem fontos

 

A Sürgős és fontos tennivalók azok, amelyeket – ha jót akarunk magunknak, akkor – előre kell vennünk a tennivalóink sorában. Ezek azok, amik a legnagyobb prioritásúak kellene, hogy legyenek. A Nem sürgős, de fontos feladatok azok, amelyek időzíthetők, tervezhetőek, hogy mikor is fogunk velük foglalkozni. Amelyek most még csak fontosak, de sürgőssé is válhatnak majd idővel. A Sürgős, de nem fontos feladatok alacsonyabb prioritásúak,  olyanok, amiket beszoríthatunk a tennivalóink közé ha van rá szabad kapacitásunk, vagy delegálhatjuk őket.  A Nem sürgős, nem fontos tennivalók valójában akár a kukában is végezhetik, vagy jó esetben egyszer, valamikor, ha úgy hozza a sors, akkor elvégezhetők.

Azokon a napokon, amikor képes vagyok ezek a pontok mentén eltervezni a napomat, és nagyjából meg is tudom valósítani azt, amit elterveztem, olyankor az általános stressz szintem is alacsonyabb, és a nap végén is úgy érzem, hogy hasznos voltam.  Ha meghatározzuk a prioritásainkat, és képesek vagyunk úgy tölteni a napunkat, hogy be is tudjuk tartani őket, akkor egyrészt hatékonyabbak is leszünk, másrészt egy lépéssel közelebb  is kerülünk a céljainkhoz.

Azokon a napokon, amikor csak hagyom magam sodortatni az árral, olyankor estére feszült leszek, és azzal a rossz érzéssel fejezem be a napot, hogy már megint elvesztegettem az időt.  Ebbe a mátrixba egyébként akár az is belefér, hogy magunk számára is biztosítsunk időt. Nem csak az a fontos és sürgős, ami munka. Az is lehet Fontos és sürgős, hogy kipihenjük magunkat, hogy feltöltődjünk. Az is Fontos és sürgős, hogy sportoljunk, pihenjünk, relaxáljunk, meditáljunk, különben előbb-utóbb képtelenek leszünk elvégezni a munkánkat, betegek leszünk és kidőlünk. Mondhatjuk akár azt is, hogy a feltöltődés ugyanolyan fontos és sürgős feladat kellene, hogy legyen, mint az élet minden más tennivalója. Mégis hajlamosak vagyunk ezeket hátrébb sorolni. Ugyanakkor tény, ha éppen valami megmérettetésre készülünk, munkahelyi prezentáció, egyetemi vizsga, vagy bármi más nagyobb horderejű dolog, olyankor persze vannak időszakok, amikor ezek prioritása a legfontosabb. Mindazonáltal ha a pihenést is a fontos kategóriába tesszük, sőt be is tervezzük az életünkbe, az sokkal jobb érzést fog okozni.  Ha a lazulás nem a mindennapi halogatásaink részeként kerül az életünkbe, – mint amikor üres, zombi tekintettel lapozgatjuk a közösségi médiát, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy elment az egész szombat, vasárnap, vagy akár a hétköznapok is anélkül, hogy értelmes, hasznos, pozitív dolgot csináltunk volna.

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

"Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül." (Keith Ferrazi)
“Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

1953-ban  a Yale egyetemen  a hallgatóknak feltettek 3 kérdést.

– Vannak céljaid az életre?
– Leírtad őket?
– Van terved a végrehajtásukra?

A hallgatók 13 %-ának volt terve a jövőre nézve, de nem írta le. 84% azt mondta, hogy nincs terve, csak az, hogy jól érezze magát az életben. Mindössze 3% mondta azt, hogy terve is van, le is írta, és azt is, hogy hogyan fogja elérni. 1973-ban, 20 évvel később felkeresték újra őket, és azt találták, hogy akiknek volt terve, bár nem volt leírva, átlagban kétszer annyit kerestek, mint az a 84% hallgató, akiknek nem volt életterve. Viszont az a 3%, akiknek volt terve, és le is írta az oda vezető utat, azok átlagban tízszer annyit kerestek, mint a 97%  együttesen.

Ebből több fontos tanulság is következik. először is érdemes végiggondolnunk, hogy vajon mi az elképzelésünk az elkövetkező néhány évre. Nem kell iskolásnak lennünk, felnőttként, középkorúként is lehetnek még megvalósításra váró céljaink, álmaink.  A másik, hogy egy cél akkor jó cél, ha egyben az álmunk is. Ha csak tessék-lássék célokat tűzünk ki, akkor a végén valami olyan helyen, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amit nem is igazán akartunk.

Nemrég olvastam egy nagyon tömör, és nagyon igaz összefoglalását annak, hogy a cél valójában micsoda. Így hangzott: „A cél egy álom, határidővel.” És hozzátenném a fentebbi egyetemisták esetéből tanulva, hogy nemcsak határidővel, de cselekvési tervvel is. Addig, amíg nem tudjuk, hogyan, milyen lépésekkel érjük el a célunkat, addig az csak egy álom.  Akkor kezd céllá válni, amikor konkrét tevékenységgé tudjuk alakítani a szükséges lépéseket a cél irányába. Ha nem halogatjuk a tervünket, hanem valóban elkezdünk dolgozni azon, hogy el is érjük azt a célt. Nem árt, ha kiűzünk magunknak valami határidőt, mert különben előfordulhat, hogy csak húzódni fog, mint a rétestészta. Mindig lesznek fontosabb, azonnal megoldandó sürgősebb dolgaink, és beleesünk a halogatás csapdájába. A határidő azonban természetesen nem kell, hogy egy konkrét dátum legyen, de azért nem árt, ha körülbelül meghatározzuk.

Anyukám rendszeres kiállításlátogató volt, de ezen kívül nem sok köze volt a művészetekhez. Mégis, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, hogy festeni szeretne majd, nem akar unatkozó nyugdíjas lenni, cél kell az életébe. Úgyhogy azon a karácsonyon festőkészletet kapott ajándékba. Elkezdett festeni, először akvarellel, később olajjal. Utoljára azonban gimnáziumban volt a kezében ecset, úgyhogy az első művei még elég kezdetlegesek voltak. De nem vesztette el a kedvét, festett, festett, és egyre jobban. Méghozzá olyan jól, hogy a 15 év alatt, a haláláig végül is több, mint 20 kiállítása volt.  És számtalan jobbnál jobb képet készített, rettentő büszkék voltunk rá.

Az életcélt bármikor megtalálhatjuk, akár nyugdíjasként is. De persze fiatalon még jobb. 🙂 Mindenképpen olyan célokat érdemes keresnünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha van mondjuk hobbink, vagy kedvelt foglalatosságunk, akkor ki lehet indulni abból. Ha van olyan tevékenységünk, amit gyerekként szívesen csináltunk, és annyira bele tudtunk merülni, hogy megszűnt körülöttünk a világ, akkor lehet, hogy ott kell keresgélni.  Akármi is a végcél, az biztos, hogy kis lépésenként fogjuk elérni. A  kisebb célok állítása, ha szokásunkká válik, nagyban segítheti az életcél elérését. Ezeket a kis lépéseket kell célként megfogalmaznunk, szem előtt tartva a „nagy” célunkat.

Bár nem volt reprezentatív a Yale egyetemen végzett felmérés, de látszik belőle, hogy az emberek nagy többsége minden konkrét terv nélkül éli le az életét.  Márpedig ha csak hagyjuk, hogy vigyen az ár bennünket, akkor nem tudhatjuk, hogy hová fogunk a végén megérkezni.

És a poszt végére legyen még egy idézet: „Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)