Browsed by
Címke: célok

Mi tesz boldoggá?

Mi tesz boldoggá?

Mindannyian arra vágyunk, hogy boldogok legyünk. (Meglepetés! Ja, nem.) Sokan kutatták, és kutatják most is, számtalan elmélet van, sok pszichológiai tanulmány sorol fel 5-7-9-10 stb. akárhány  összetevőt, kezdve a hála gyakorlásától a sportoláson át, egészen az önmegvalósításig. Én nem szeretnék ebben a kérdésben különböző pontokat felsorolni, megtették már sok százan előttem, inkább ajánlok egy-két könyvet a témában, illetve egy videót, ami igen szórakoztatóan beszél a boldogságról.

mi tesz boldogga

A témát egyébként azért hozom fel, mert számomra az elmúlt másfél év sokkal boldogabb volt, mint előtte sok akárhány. Nem arról van szó, mintha korábban boldogtalan lettem volna, hiszen van családom, gyönyörű gyerekem, szerető férjem, nem nyomorgunk, mondhatom, hogy rendezett körülmények között élek, mégis, ami változott, az az, hogy elkezdtem írni, és végre nem csak a blogjaimat, hanem szórakoztató könyvet. Érdekes módon, noha rengeteg stresszel, hullámheggyel, hullámvölggyel jár maga az írás, ennek ellenére élvezem. (Vagy talán épp ezért? Franc tudja.) Mindenesetre amióta rátaláltam erre, a számomra annyi örömmel járó elfoglaltságra, mindenkinek csak azt tudom ajánlani, keressen magának olyan hobbit, tevékenységet, akármit, amiben kiteljesítheti a (Maslow piramis csúcsán található) önmegvalósítási igényét, és sokkal közelebb lesz ahhoz az állapothoz, ami a boldogságot jelenti számára.

Nos, először álljon itt egy könyv, ami tudományos igénnyel elemzi, hogy hány féle boldogság létezik, és hogy soha nem késő elindulni azon az úton, ami a boldogsághoz vezet minket.


boldogsag

Szendi Gábor: Értelmes szenvedés a boldogság

Modern világunkban mindannyian a boldogságot kergetjük: fényesebb karrierért, jobb kocsiért, kellemesebb életkörülményekért, külföldi nyaralásért robotolunk – de vajon boldognak is érezzük magunkat, ha vágyaink teljesülnek? Igazat mondanak-e irigyelt ismerőseink családi fotói, ahol még a kutya is tökéletesnek látszik, vagy mindez csupán a látszat?
Szendi Gábor szerint az élvezetközpontú, anyagias boldogságeszmény elszakadt attól az evolúció során kialakult és mindannyiunkban meglévő, bonyolult és gazdag élménytől, amely az akadályokkal való megküzdés eredménye, a boldogság igazi kulcsa. A boldogság ugyanis nem tétlen pihenés, hanem folytonos úton lét: áldozatos munka, kétség és remény, elismertség és mellőzöttség, siker és kudarc váltakozása.
Az Értelmes szenvedés: a boldogság az agykutatás, a genetika és az antropológia eredményeire támaszkodva bizonyítja be, hogy a boldogságot a saját küldetésünk felismerése, a sorsunkban rejlő lehetőségek kibontakoztatásáért vállalt felelősség és a minket éltető közösséghez való hazatalálás jelenti. Szendi részletesen bemutatja a boldogság evolúcióját és pszichológiáját, de gyakorlati útmutatást is nyújt olvasójának. Ugyanis soha nem késő! A boldogság egy képesség, amely mindannyiunkban ott szunnyad – vegyük kezünkbe a sorsunkat, és tanuljunk meg élni vele!


A következő ajánlatom, nem tudományos alapokon nyugszik. A szerző egy év történetét meséli el, amikor minden hónapban megpróbált egy-egy szokást  kialakítani, ami boldogabbá tenné az életét.

boldogsagtervGretchen Rubin: Boldogságterv

“Egy esős délutánon Gretchen Rubin a föld legprózaibb helyén, egy belvárosi buszon megvilágosodik. Rádöbben, hogy vánszorog a nap, de rohannak az évek, múlik az idő, ő pedig nem koncentrál eléggé azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak. Ott, abban a szent pillanatban eldönti, hogy rászán egy évet a boldogságára. A Boldogságterv ennek az egy évnek a friss, lenyűgöző nyomon kísérése, humoros, bölcs krónikája. Annak a tizenkét hónapnak a kalandjait meséli el, amikor Rubin az ókori bölcsek, a modern tudomány, valamint a popkultúra tanácsait alkalmazva a boldogságot kereste.A tanulságos, mégis szórakoztató, gondolatébresztő, de lenyűgözően olvasmányos könyv nyomán mindannyian kedvet kapunk életünk megváltoztatásához. Azonnal hozzá akarunk látni, hogy kis lépésekkel nagy változást vigyünk véghez. ,,Ez a könyv már az ötödik oldalnál boldoggá tett. És minél tovább olvastam, annál boldogabb lettem. Csupa nagyszerű ötlet, életem minden területén változást hozott a szerelemtől a pénzig, a munkától a játékig, az írástól a diétás kóláig.”- A. J. Jacobs


És végül, de nem utoljára egy TED videó a boldogság tudományáról.  (A videó elindítás után a jobb alsó sarokban kiválaszthatjuk a magyar feliratot. )

Dan Gilbert: The suprising science of happyness

 

Meg kéne csinálnom, el kellene kezdenem, le kellene szoknom… – könyvet kéne írnom

Meg kéne csinálnom, el kellene kezdenem, le kellene szoknom… – könyvet kéne írnom

tort szarnyIsmerős az, amikor beszélgetések során azt mondjuk a másiknak, hogy „igen, igen, le kéne fogynom pár kilót”?  Vagy:  „bármikor abba tudom hagyni a dohányzást”.  Vagy: „Meg kéne tanulnom angolul.”

Ezek a kijelentések csak afféle gondolatkísérletek.  Igazából a csoportnyomás és közgondolkodás hatására mondjuk őket, nem azért, mert valóban meg is akarjuk csinálni. Ott lebegnek ugyan a gondolataink között, néha fel-fel bukkannak, amikor szóba kerül a téma, de valójában nem érdekel minket eléggé ahhoz, hogy tegyünk valamit érte.

Egy-egy ilyen gondolattal akkor tudunk érdemben előrelépni, ha a célokhoz nyomós ok is társul. Ez a nyomós ok lehet külső, vagy belső is. Külső ok lehet, ha például azért akarunk leszokni a dohányzásról, mert  a gyerekünk születik, és aggódunk érte. Vagy megkecsegtetnek egy külföldi állással, amihez elengedhetetlen a nyelvtudás. Belső ok lehet, ha olyan egészségi problémánk lett, ami miatt kénytelenek leszünk lefogyni.

Ilyenkor az addig csak szóban mondogatott változtatni való elkezd valódi formát ölteni.  Ugyanakkor nem kell megvárnunk, hogy a körülmények (akár a külső, akár a belső körülmények) változzanak ahhoz, hogy egy változást elindítsunk. Nem kell megvárni, hogy csak akkor kezdjünk fogyókúrába, amikor már az egészségünket veszélyezteti a hízás. Megtehetjük azt is, hogy egy üres óránkban leülünk, és végiggondoljuk ezeket a barátainknak gyakran mondogatott „kellene” állításainkat, és keresünk hozzá egy kellően nyomós indokot, amiért érdemes tenni is valamit. A „meg kéne tennem” kifejezést változtassuk „csinálom, mert…” gondolattá.

A „le kéne fogynom” váljon „lefogyok, mert…” és itt lehetőleg több, konkrét dolog álljon. Az általában nem elég, ha általánosságokat mondunk, mint pl. az, hogy akkor: szebb leszek, vagy egészségesebb leszek. Ezek is okok természetesen, de túl semmitmondóak.  Ezekkel nagyon nehéz azonosulni. Az sokkal jobb, ha tudok olyan konkrét célokat találni, ami nem általánosság, hanem nekem fontos. Mint pl. az, hogy nem fogom szégyellni a hasamat, és végre elmehetek strandra a barátaimmal.  Vagy: fel tudom venni a kedvenc nadrágomat. Vagy az, hogy ki akarok menni jövőre Londonba két hétre, és ehhez kell a nyelvtudás. Minél több konkrét céllal támogatod meg az elképzelésedet, annál könnyebb lesz azt aktív változásba fordítani. Amit valóban el akarsz érni, és jó okkal, az sikerülni fog. Nincs általános recept, de ha valamit tényleg szeretnél, akkor meg fogod találni hozzá a kellő indíttatást.

Hosszú-hosszú időn keresztül motoszkált bennem, hogy “könyvet kéne írnom”.  És nem nagyon tettem semmit, egészen tavaly nyárig. Akkor jött egy ötlet, és én elkezdtem bújni különféle írástechnikákról, sztori felépítésről, és egyéb írással kapcsolatos dolgokról az internetet. Fél éven keresztül mást se csináltam, csak előkészítettem magamat arra, hogy az ötletemet képes legyek formába önteni. Több hónapon keresztül olvastam különféle szakmai anyagokat, és közben egyetlen sort se írtam, de tudtam, hogy ezek az információk létfontosságúak ahhoz, hogy olyat alkossak majd, amivel – legalább én  – meg leszek elégedve. Aztán szeptemberben leültem és nekikezdtem írni. Mostanra befejeztem az első kötetet, és hamarosan kész leszek a másodikkal is. Menet közben legalább ötször átírtam, és még mindig, valahányszor belelapozok, újra, meg újra találok benne javítanivalót. Persze az, hogy körülbelül 240.000 szó a papíron van, az még csak a legelső lépés.  Innen jön, mondhatni a neheze, 😛 kiadót keresni, és ha akad rá, akkor újra, meg újra kijavítani.

A statisztikák szerint minden 100 beküldött kéziratból kb. 1-5% az, ami valóban megjelenik, szóval szurkoljatok nekem, légy szíves! 😀

(Az írás mellett még elszórakoztam a borító tervezésével is. Valami affélét képzelek el, mint a fenti kép.)

Most akarom! Azonnal!

Most akarom! Azonnal!

csigaManapság mindenki azonnal akar mindent. Habár lehet, hogy nemcsak ma, hanem ez valami örök tulajdonságunk, bár van egy gyanúm, hogy régen talán nem voltunk ennyire türelmetlenek. Egy kódexíró-rajzoló esetleg évekig dolgozott ugyanazon a könyvön, egy barokk ruhakölteményt sem varrt meg a varrónő egy nap alatt. A festményekről nem is beszélve.  És most még csak a használati tárgyak közül választottam néhányat, nem is beszéltem a piramisokról. 🙂

Mostanság azt szeretnénk, hogy minden legyen instant, azonnal oldódó. Vegyél kávékapszulát, mert az mindössze két mozdulat, és már a kávéfőzőbe se kell belelapátolni a porkávét. Hm. Na, nem mintha én kivétel lennék, és nem szeretném, mostazonnalderögtön elérni a célomat. Ugyanakkor szeretem azt hinni magamról, hogy képes vagyok hosszú időn át koncentrálni dolgokra, hogy képes vagyok olyan célokat is bevállalni, és végigvinni, ami nem valósul meg egy nap alatt. Van a céljaim között olyan, amivel már több éve küzdök, de nem adtam fel, és van olyan is, amit tavaly kezdtem el, és most is dolgozom rajta. (Félreértés ne essék,  én sem valósítok meg mindent, amibe belefogok!)

Mindazonáltal nekem elég jól bevált, hogy valami nagyjából elképzelhető határidőt tűzök magam elé, és azt igyekszem tartani. Ha megvan az elhatározásom, és az elérendő célom, akkor a következő lépésem általában az, hogy megpróbálom kitalálni, milyen lépéseket kell tennem azért, hogy elérjem. Magyarán, apró darabokra szeletelem a nagy falatot.  Minél kisebb, annál jobb. Ha könyvet írok, akkor nem az lebeg a szemem előtt, hogy 300 oldalt akarok összerakni, hanem csak annyi, hogy egy-két oldal legyen meg naponta.

A határidő egyébként egy nagyon trükkös dolog tud lenni, akár felszeleteltem a nagy feladatot kicsikre, akár nem. Mert a nagy kérdés, vajon az a határidő mennyire reális? Lomb Kató néhány hónap alatt megtanult egy idegen nyelvet. (Aki esetleg nem ismerné a nevét: 16 nyelven tolmácsolt, fordított.) Nekünk vajon mennyi időnk fog a tervünkre rámenni? Valószínűbb a néhány év, mint a néhány hónap. Az egy dolog, hogy látjuk képzeletben magunkat, amint ékes angolsággal beszélünk, az viszont egy másik, hogy frusztrálóan, rohadt lassan fogunk haladni. Ott van a fejünkben az idea, a szuper önmagunkról, de ez csak egy fantázia arról, hogy amikor – egyszer, majd valamikor a jövőben – odaérünk, akkor az milyen szuper lesz.

Ez a kép, a csodálatos önmagunk, sajnos nem a jelen, nem a most, nem ez a pillanat, ami éppen zajlik. Nem arra kell várnunk, hogy majd, ha megvan a nyelvvizsga, az milyen jó lesz, és majd akkor boldogok leszünk. Arra kellene koncentrálnunk, hogy ebben a percben, amit éppen csinálunk, az legyen számunkra az öröm. A folyamat legyen az élvezet, ne a célhoz kössük a vágyunkat. Annak örüljünk, amit éppen most teszünk, azaz a pillanatnyi haladást kellene élvezni. Függetlenül attól, hogy valamikor majd letesszük a nyelvvizsgát, majd rend lesz a házban, vagy olyan izmaink lesznek mint egy body buildernek.

Magyarán, ha a mindennapi lépéseket nem értékeljük, akkor a végeredményt sem fogjuk. Mert mindig lesz olyan ember, aki jobban tudja nálunk, aki rendesebb, erősebb, jobb alakú, karcsúbb, okosabb, akármilyenebb. Soha nem lesz egy olyan pont, amikor hátradőlhetünk, és azt mondhatnánk, hogy nnna, kész. Innentől nem kell tennem semmit. És mivel ez a tökéletes pont a jövőben soha nem fog eljönni, ezért az a legjobb, ha minden nap úgy közelítünk az aznaphoz, ahhoz a tevékenységhez, mint egy kis győzelem. Amikor minden nap megveregethetjük a vállunkat: szépen csináltad! Megdicsérlek! Ha minden nap azzal a tudattal tesszük a dolgainkat, hogy ez a helyes, ez az egészséges, az  előrevivő, akkor az egész életünk helyes lesz, egészséges és előrevivő. 🙂

Én egyébként imádom az előtte-utána fotókat, ahol láthatom azt, honnan indult el az illető, és hová érkezett. Ez roppantmód inspiráló. Sajnos, általában, ami mögötte van, az már többnyire visszariasztja az embert. Lefogyott valaki negyven kilót? Hú! Ötvenet? Hatvanat? Még húúúbb! És aztán megtudjuk, hogy ezt több év alatt érte el, úgy, hogy közben semmi máson, csak csirkemell filén, salátán és rizsen élt, akkor már nem is annyira vonzó a dolog. Ebből következik az is, hogy ha például a karcsúsodás reményében olyan diétát választunk, mint például a káposztaleves, vagy hasonló agyament diéták, akkor annak az lesz a következménye, hogy egyrészt menet közben is rohadt pocsékul érezzük magunkat, hiszen ki akarna boldogan egész életében káposztán élni? Másrészt ha lefogytunk pár kilót, akkor persze visszatérünk ahhoz az étkezéshez, ami korábban már kövérré tett minket. Ennek meg a következményét nem is ecsetelem. Értelmetlen az egész. Ugyanez érvényes azokra, akik három hónap alatt akarnak body builder izmokat, ezért a gyúrás mellé tolják a szteroidos cuccot.  És  amint abbahagyják, leeresztenek, mint a kipukkadt lufi.

Ezerszer jobban jár az ember, ha a folyamatra koncentrál.  Akkor minden nap jól fogja érezni magát, nemcsak akkor, amikor feltette az i-re a pontot. A cél is kell persze, de nem az az elsődleges, hanem amit nap, mint nap megélünk. Az életet ma éljük, nem holnap, és holnapután, vagy jövőre.

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

"Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül." (Keith Ferrazi)
“Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

1953-ban  a Yale egyetemen  a hallgatóknak feltettek 3 kérdést.

– Vannak céljaid az életre?
– Leírtad őket?
– Van terved a végrehajtásukra?

A hallgatók 13 %-ának volt terve a jövőre nézve, de nem írta le. 84% azt mondta, hogy nincs terve, csak az, hogy jól érezze magát az életben. Mindössze 3% mondta azt, hogy terve is van, le is írta, és azt is, hogy hogyan fogja elérni. 1973-ban, 20 évvel később felkeresték újra őket, és azt találták, hogy akiknek volt terve, bár nem volt leírva, átlagban kétszer annyit kerestek, mint az a 84% hallgató, akiknek nem volt életterve. Viszont az a 3%, akiknek volt terve, és le is írta az oda vezető utat, azok átlagban tízszer annyit kerestek, mint a 97%  együttesen.

Ebből több fontos tanulság is következik. először is érdemes végiggondolnunk, hogy vajon mi az elképzelésünk az elkövetkező néhány évre. Nem kell iskolásnak lennünk, felnőttként, középkorúként is lehetnek még megvalósításra váró céljaink, álmaink.  A másik, hogy egy cél akkor jó cél, ha egyben az álmunk is. Ha csak tessék-lássék célokat tűzünk ki, akkor a végén valami olyan helyen, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amit nem is igazán akartunk.

Nemrég olvastam egy nagyon tömör, és nagyon igaz összefoglalását annak, hogy a cél valójában micsoda. Így hangzott: „A cél egy álom, határidővel.” És hozzátenném a fentebbi egyetemisták esetéből tanulva, hogy nemcsak határidővel, de cselekvési tervvel is. Addig, amíg nem tudjuk, hogyan, milyen lépésekkel érjük el a célunkat, addig az csak egy álom.  Akkor kezd céllá válni, amikor konkrét tevékenységgé tudjuk alakítani a szükséges lépéseket a cél irányába. Ha nem halogatjuk a tervünket, hanem valóban elkezdünk dolgozni azon, hogy el is érjük azt a célt. Nem árt, ha kiűzünk magunknak valami határidőt, mert különben előfordulhat, hogy csak húzódni fog, mint a rétestészta. Mindig lesznek fontosabb, azonnal megoldandó sürgősebb dolgaink, és beleesünk a halogatás csapdájába. A határidő azonban természetesen nem kell, hogy egy konkrét dátum legyen, de azért nem árt, ha körülbelül meghatározzuk.

Anyukám rendszeres kiállításlátogató volt, de ezen kívül nem sok köze volt a művészetekhez. Mégis, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, hogy festeni szeretne majd, nem akar unatkozó nyugdíjas lenni, cél kell az életébe. Úgyhogy azon a karácsonyon festőkészletet kapott ajándékba. Elkezdett festeni, először akvarellel, később olajjal. Utoljára azonban gimnáziumban volt a kezében ecset, úgyhogy az első művei még elég kezdetlegesek voltak. De nem vesztette el a kedvét, festett, festett, és egyre jobban. Méghozzá olyan jól, hogy a 15 év alatt, a haláláig végül is több, mint 20 kiállítása volt.  És számtalan jobbnál jobb képet készített, rettentő büszkék voltunk rá.

Az életcélt bármikor megtalálhatjuk, akár nyugdíjasként is. De persze fiatalon még jobb. 🙂 Mindenképpen olyan célokat érdemes keresnünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha van mondjuk hobbink, vagy kedvelt foglalatosságunk, akkor ki lehet indulni abból. Ha van olyan tevékenységünk, amit gyerekként szívesen csináltunk, és annyira bele tudtunk merülni, hogy megszűnt körülöttünk a világ, akkor lehet, hogy ott kell keresgélni.  Akármi is a végcél, az biztos, hogy kis lépésenként fogjuk elérni. A  kisebb célok állítása, ha szokásunkká válik, nagyban segítheti az életcél elérését. Ezeket a kis lépéseket kell célként megfogalmaznunk, szem előtt tartva a „nagy” célunkat.

Bár nem volt reprezentatív a Yale egyetemen végzett felmérés, de látszik belőle, hogy az emberek nagy többsége minden konkrét terv nélkül éli le az életét.  Márpedig ha csak hagyjuk, hogy vigyen az ár bennünket, akkor nem tudhatjuk, hogy hová fogunk a végén megérkezni.

És a poszt végére legyen még egy idézet: „Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)