Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

Megosztom:
stressz a forgalomban
A dugóban araszolás kevés embernek jelent jó szórakozást.

Egyes kutatók szerint az életünk 45 %-át szokások, automatizmusok segítségével éljük. Bár szívesen gondoljuk azt magunkról, hogy szabad akaratunk van, és adott pillanatban tőlünk függ, hogyan döntünk, mit csinálunk, hova megyünk, hogyan reagálunk dolgokra, azért az, hogy az életünk majdnem fele automatizmusokból áll, az meglepő. Ha egy ideig megfigyeljük magunkat, vagy a környezetünkben élőket, akkor elég nagy pontossággal meg tudjuk jósolni, hogy egyes esetekben hogy fogunk mi magunk, vagy az illető reagálni, mit fog tenni, hogyan fog viselkedni. Mindezt csak azért, mert megismertük a saját, és mások szokásait. Mivel ennyire alapvető emberi tulajdonságról van szó, ezért az, hogy képesek legyünk átírni, módosítani a szokásainkat, egy nagyon fontos dolog.

Mindannyiunknak számtalan szokása van. Gondosan kidolgozzuk őket szép sorban, és ahogy telik az életünk, van amiket karbantartunk és van amiket elhagyunk. Kisbabaként szokásunk lehetett például az esti kakaó ivás, vagy az, hogy anyu-apu meséjét hallgatjuk a lefekvésnél. Később a fogmosás, önálló öltözés, iskolásként a leckeírás, és sorolhatjuk akármeddig. Ezek a szokások aztán később kiegészülnek egyre felnőttebb dolgokkal, és elhagyjuk azokat amiket kinövünk.

Felnőve felveszünk  jó és rossz szokásokat egyaránt. Lehet, hogy például büszkék vagyunk arra a szokásunkra, hogy rendszeresen eljárunk edzeni, de mellette azt a – nem annyira pozitív – szokást is megtaláljuk, hogy például rendszeresen nassolunk.

Mind a jó, mind a rossz szokásaink tőlünk függenek, mi hozzuk létre őket, és rajtunk múlik, hogy meg tudunk-e szabadulni a nekünk nem hasznosaktól. Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon mi mozgat bennünket, amikor az életünk során szokást akarunk változtatni akarunk, illetve hogyan történik a változás – a bennünk történő változásokra gondolok- azokra, amelyek szinte a tudtunkon kívül, alattomban, a mélyben zajlanak. Ha ezek a változások jó irányba visznek, az persze tök jó. Ki nem akarna sportosabb, ügyesebb, okosabb lenni?  Ugyanakkor rengeteg olyan változás van, ami kárunkra van, hízunk, betegek leszünk tőle, vagy esetleg csak mások számára idegesítőek. Ma egy sütivel vigasztaltuk magunkat? Esetleg két nap múlva is? Meg a következő héten? Észre se vesszük, és már szokásunkká vált a dolog.

Kérdés, hogy mindez milyen mértékben áll a befolyásunk alatt.  Nagyon sok mindenre hatással lehetünk, de szintén sok minden van, amire nem.  Ha olyan dolgok merülnek fel, amiken nem tudunk változtatni, akkor valószínűleg nem lehet mást tenni, minthogy megpróbáljuk a hozzáállásunkat igazítani a helyzethez úgy, hogy az ne a stresszt növelje az életünkben, hanem építő legyen. Amit nem lehet megváltoztatni, azt kénytelenek vagyunk elfogadni.  Nem nagyon érdemes folyton háborogni,  vagy újra meg újra dühösnek lenni ugyanazok a dolgok miatt, mert a pszichológusok – akik sokszor elég okos dolgokat is tudnak mondani – azt mondják, hogy ezek nagyon önsorsrontó stratégiák. Valószínűleg igazuk lehet.  Hiszen ha feltesszük a kérdést: hogy jó-e nekem ez? Jó-e elmerülni a dühben, szomorúságban, szenvedésben?  Akkor azonnal rá tudjuk vágni, hogy nem, hiszen ÉN érzem magam rosszul ettől az érzéstől!  Igazából nem a stressz miatti hirtelen jövő bosszúság, vagy máskor mondjuk a szomorúság érzésével van a baj, hanem azzal, ha egyre többször hagyjuk eluralkodni a negatív érzést. Tegyük fel, hogy minden nap csúcsforgalomban kell elindulnunk, és hazajönnünk is. Minden áldott nap vannak agresszív vezetők az úton és rendszeresen kell araszolnunk a dugóban. Ha ez egy kikerülhetetlen stressz-helyzet, akkor semmi jó nem sül ki abból, ha engedünk a dühnek, ami feltolul bennünk az 5-10km/órás totyorgás miatt. Ha engedjük szokásunkká válni a bosszúság érzését, akkor már a kocsiba – buszba beszálláskor görcsbe rándul a gyomrunk, és mire hazaérünk addigra kész is van a sárkány anya, vagy apa. A helyzeten – pl. a dugón- nem tudunk változtatni, és lehet, hogy nincs módunk korábban, vagy később elindulni, amikorra csökkenne a zsúfoltság az úton. Egyedül a saját hozzáállásunkat módosíthatjuk.

Amit sűrűn gyakorlunk, abban előbb utóbb nagyon profik leszünk. És itt nem arra gondolok, hogy a dugóban araszolva milyen választékosan tudunk megtanulni káromkodni, hanem arra, hogy nyugodtak tudunk-e maradni, vagy megengedjük másoknak, hogy idegessé tegyenek-e minket. Azaz ha a stresszre az a mindennapos válaszreakciónk, hogy mindig hagyjuk magunkat feldühíteni, akkor az rövid úton a természetünkké válik, és egyre könnyebben és gyorsabban fog menni.

Mindazonáltal amikor épp felidegesít minket valaki, vagy valami, olyankor nem nagyon tudunk arra gondolni, hogy “ajajj, most éppen egy rossz szokást alakítok ki.” 😛  Elönti az agyunkat a vér, felszalad a vezérhangya és mi meg dühöngünk. Nem gondolom, hogy ezeken a helyzeteken a legtöbbünk simán át tudna lépni. Bár biztos van egy-két szentember, akiknek könnyen megy, de nekünk többségnek – nem hiszem. Úgyhogy azt gondolom, nem árt, ha vannak a tarsolyunkban olyan készségek, amik ezeket a helyzeteket egy árnyalatnyival könnyebben kezelhetővé teszik.

A továbbiakban majd írok egy-két tippet, hogy hogyan tudunk nyugodtabbak maradni a stresszes körülmények ellenére is. Úgyhogy folyt köv. 🙂

Eszembe jut egy vicc is:  “Képzeld Apa! Ma, amikor anya vitt az iskolába, nem volt az úton egy köcsög, és hülye barom sem.” 🙂

http://web.archive.org/web/20120417115147/http://dornsife.usc.edu/wendywood/research/documents/Neal.Wood.Quinn.2006.pdf

Save

Megosztom:
Comments are closed.