Browsed by
Kategória: Szokások

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

diderotDenis Diderot a nagy francia Enciklopédia főszerkesztője nem volt gazdag. Egészen 1765-ig, amikor a dolgok megváltoztak. Akkoriban már 52 éves volt, és annyira szegény volt, hogy amikor a lánya férjhez ment volna,  nem tudott számára hozományt adni. Ekkor úgy döntött, hogy eladja a könyvtárát, és abból telik talán majd a hozományra. Amikor Nagy Katalin orosz cárnő, – aki Diderot pártfogója volt –  ezt meghallotta, elküldött egy ügynököt Párizsba, hogy a szentpétervári udvar nevében vegye meg a könyvtárat. Azonban a könyveket nem vitette el, hanem továbbra is Diderot-nál hagyta, kinevezvén őt könyvtárosnak, és még ezen felül lakhatást és fizetést is biztosított számára.

Ekkor vett Diderot magának egy vörös öltözéket. Ezután azonban minden elromlott. Az öltözet gyönyörű volt. Annyira szép, hogy a hirtelen minden egyéb tulajdona kopottnak, és ócskának tűnt mellette.  Ő úgy írta ezt le, hogy nem volt „egység” a dolgai között. Úgyhogy vett egy damaszkuszi szőnyeget a régi helyett.  Aztán úgy érezte, ez sem elég, és vett szobrokat a lakásába, új tükröt, és a fonott széket is száműzte, helyére egy bőrfotel került.

Mint a dominó. Azaz a Diderot hatás azt jelenti, amikor egy új dolog birtoklása egy olyan vásárlási spirálba dönt, ami mindegyre újabb és újabb dolgok megszerzését vonja maga után. Olyan dolgokét, amik korábban soha nem hiányoztak a boldogságunkhoz, most azonban sürgető kényszert érzünk a megvásárlásukra.

Gondolom sokunknak ismerős ez a helyzet. Amikor veszek például egy új nadrágot, akkor jövök rá, hogy ehhez az új nadrághoz bizony jó lenne egy szép új cipő is, mert a régi nemcsak kopott, de még nem is illik hozzá. És ha már van új nadrág és cipő, akkor bizony kell egy új felső, vagy kardigán, póló.

Vagy ha beiratkozunk egy fitness klubba, ezzel az is jár, hogy úgy érezzük a széttaposott tornacipő nagyon gáz, és jönnek egyrészt a fitness ruhadarabok,  és/vagy térd- és csuklóvédők, másrészt meg elkezdik bevenni magukat az otthonunkba a különböző fitness kiegészítők. Először csak egy-két kézi súlyzó, súlyosabb esetben a futógép, vagy az öcsém által nemes egyszerűséggel csak „szobainas”-nak nevezett multifunkciós edzőgép, ami kitölti a szoba egynegyedét. (Rossz esetben néhány hét után már nem lesz más funkciója, csak annyi, hogy ráaggassuk az este levetett ruhánkat.)

Férfiemberek számára ilyen az, amikor végre lehetősége nyílik valami barkácsolásra. Ahhoz természetesen kell mindenféle szerszám. Eleinte elég lehet egy fúró, de aztán hamar kiderül, hogy kell az a csiszológép is, mert a kézicsiszolóval túl macerás megcsinálni, és kiderül, hogy pillanatszorító nélkül sem nagyon lehet élni. Ha van pillanatszorító, akkor kell sarokszorító is, és a satu is nagyon gyorsan létkérdéssé válik. No meg persze flex nélkül a férfi nem férfi.

Vajon hogyan lehet ezt visszaszorítani? Egyáltalán kell? Nos, amíg van pénzünk,  és van helyünk  is ahová tegyük a tárgyakat, addig megtehetjük, hogy engedünk a Diderot hatásnak. De egy idő után a sok cucc kinövi a lakást, és a pénzünk sem biztos, hogy lépést tart a vágyainkkal. De sokunkban fel sem merül, hogy nem azért vesszük meg a sokadik bármit, mert arra múlhatatlan szükségünk lenne, hanem azért, mert az éppen megvett új dolog mellett a régi cuccaink ósdinak, idejétmúltnak hatnak. Mert a legújabb IPhone-t nem tehetem a korábbi tokjába, tehát új tokot kell vennem, mert tok nélkül nem maradhat!  És új fülhallgatót. És ha új az IPhone-om, akkor meg milyen gáz már, hogy a laptopom közel három éves.  Nem futnak rajta a legújabb játékok. Pfűűű…

Nos ki-ki eldöntheti, hogy mennyire igazak rá a fentiek.  Mindenesetre álljon itt egy-két ötlet is, hogy hogyan tartsuk kordában a vásárlásainkat.

  • Ha veszünk egy valamit, akkor szabaduljunk meg egy másik tárgytól. Elajándékozhatjuk, vagy el is adhatjuk, és ha eladjuk, akkor talán még rá is jövünk arra, hogy a két éve még százezerért megvett akármit, ma csak tíz-húszezerért tudjuk eladni. Szóval ez talán nem a legjobb biznisz.
  • Kipróbálhatjuk például, hogy milyen egy hónapig vásárlás nélkül. (Természetesen az élelmiszerek, tisztító-tisztálkodó szerek kivételével.)  Milyen az, ha egy hónapig nem veszünk semmi új használati tárgyat?
  • Próbáljuk meg a sóvárgást elengedni.  (Ami nagggyon nehéz. 🙂 ) De azért feltehetjük magunknak a kérdést, vajon muszáj újat venni valamiből akkor is, ha a használatban levő még működik? Vagy ha probléma van vele, akkor esetleg még javítható?
  • Próbáljuk meg amennyire csak lehet kikerülni a reklámokat. Legalább otthon, ha már az utcán nem tudjuk. Mondjuk a tévéből vegyük fel a filmeket, amik érdekelnek, és nézzük meg őket úgy, hogy áttekerjük  benne a reklámokat. Dobjuk ki a reklámújságokat. Ömlenek ránk a reklámok és manipulálnak minket, beeszik magukat a tudattalanunkba. (Ha megveszed azt az új bármit…akkor nagyon menő leszel!)  Végiglapozunk egy Ikea, vagy más katalógust, és egyből úgy érezzük, hogy az, ahogy élünk, nem elég jó. Nem elég szép, nem elég otthonos, nem elég divatos.

Nyilván nem minden vásárlásunkat követi a Diderot hatást, sőt, idős korra áteshet az ember a másik végletbe is. Nagymamám nagyjából 70 éves kora körül mondta azt nekem egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem vesz egy új télikabátot a régi helyett, hogy „minek arra a kis időre”. És az a „kis idő” még 21 év lett, mert végül 91 éves volt amikor meghalt.

forrás: http://jamesclear.com/diderot-effect

A meditációt el lehet rontani?

A meditációt el lehet rontani?

meditalasSzámtalan helyen olvashatunk a meditáció pozitív hatásairól, mint például tisztább elme, jobb fókusz, nagyobb nyugalom, boldogság, kevesebb stresszelés.  Ki ne akarna ilyesmit magának? Ez mind átkozottul vonzóan hangzik. Sokan ki is próbálják, aztán mégis hamar feladják, mert úgy érzik, hogy nem megy.  A gondolatok csak nem akarnak elcsitulni, a láb zsibbad, az ülés kényelmetlen, a becsukott szemmel való üldögélés unalmas, a koncentráció meg nem megy az istennek se. Még az is eszébe juthat az embernek, hogy addig, amíg nem ült le meditálni, addig semmi baja nem volt, most meg ülés közben tömegével jönnek a nemkívánatos gondolatok, ahelyett, hogy az elvárt zen békesség töltené el az embert. És aki kitart egy darabig, még azok is sokszor elvesztik a kitartásukat, mert nem látnak azonnali fejlődést.  Kétségtelenül szar helyzet.

Ezek után törvényszerűen jön a gondolat, hogy „Nem jól meditálok! Hiába ülök itt, béna vagyok, nem megy. Nem nekem való ezek szerint a meditáció. Képtelen vagyok lenyugodni, és kizárni a gondolataimat.”

Nos légy üdvözölve a klubban. 🙂 Megnyugtathatlak, hogy még a sok-sok éve meditálók sem tudják kizárni a gondolatokat a fejükből. Nekik is újra meg újra felbukkannak nemkívánatos gondolataik. Nekik is zsibbadhat a lábuk, viszkethet az orruk, és egy idő után nekik is kényelmetlenné válik a mozdulatlan ülés.

A gondolataink olyanok, mint a fákon ugráló majmok, egyik ágról a másikra, egyik gondolatról a másikra ugrálunk. Ez mindenkivel így van.  De mivel ez a tudat természete, ezért nem is várhatjuk el, hogy egyszerűen megszüntessük a gondolatokat.  Én már jó néhány éve meditálok rendszeresen,  de minden egyes alkalommal, amikor leülök meditálni, nekem is el-elkalandoznak a gondolataim.  És még azok is, akik 20-30 éve meditálnak, ők is megtapasztalják ezt. Így aztán mondhatnám azt, hogy minden alkalommal, amikor eltérül a figyelmem a meditációm választott tárgyáról, (mondjuk a légzésem figyeléséről) akkor ezek szerint elrontottam a dolgot. DE ez nem így van! A meditáció lényege nemcsak az, hogy figyeljük a légzésünket, hanem az is, hogy észrevegyük, ha a gondolataink elkalandoznak. Nem megszüntetni kell a gondolatokat, hanem felfigyelni arra, hogy mi történik az elménkben. Észrevenni azt, ahogy a gondolatok megjelennek. És amikor megjelentek, akkor el tudjuk engedni őket, és újra visszatérni a légzésfigyelésre. Azaz észrevenni a változást. Gyakorlatot szerezni abban, hogy úgy tekintsünk a dolgokra, ahogy azok vannak.

Gondolj arra, hogy mindenhez gyakorlat kell. Az eredmények soha nem jönnek egyik napról a másikra. Legyen az akár sport, akár tanulás, akár valamilyen zenei, vagy más készség elsajátítása,  abba időt, energiát kell beletenni. Én kamaszkoromban egy ideig tanultam zongorázni, és minden héten eljártam a zongoratanárhoz, aki házi feladatokat adott, amiket otthon  aztán gyakorolhattam. Talán egy év után abbahagytam, de őszintén szólva már nem emlékszem, hogy miért. Arra viszont emlékszem, hogy soha nem lebegett előttem semmilyen zenei karrier, nem gondoltam, hogy belőlem valaha is zongorista váljék, mindössze jó volt maga a zongorázás.  Élvezet volt a tevékenység, azzal együtt is, hogy időnként nagyon unalmas volt ugyanazokat a futamokat újra és újra lejátszani.

A meditálás ugyanilyen. A rendszeres meditáció nem arról szól, hogy egyszer csak valamit majd elérünk. Nem valószínű, hogy lesz belőlünk egy zen mester, és nem leszünk a meditáció bajnokai. Nem fognak megszűnni a zavaró gondolataink a fejünkben. Nem fogjuk tudni kiüresíteni az elménket. (De ezek nem is céljai a meditációnak.) Továbbra is előfordul, hogy zsibbadni fog a lábunk, vagy éppen lebukik a fejünk.  És időnként unalmasnak fogjuk érezni.

De mindezzel együtt mégis érdemes csinálni, mert a meditációt nem lehet elrontani. Ha megszabadulunk az irreális elvárásoktól, akkor pláne.  A gondolataink mindig el fognak kalandozni, bármit is teszünk. Azt viszont meg tudjuk tenni, hogy a figyelmünket újra és újra visszatereljük a meditációnk tárgyára. Ami lehet akár a légzésünk, akár valami más. És mindezek ellenére idővel fognak jönni változások.  Néhány hónap meditálás után, esetleg könnyebb lesz egy stresszes helyzet, vagy képesek leszünk nyugodtabban viszonyulni egyes olyan dolgokhoz, amik korábban felzaklattak. Vagy valami más dolog válik jobbá.

De ha csak azért kezdünk el meditálni, mert valahová el akarunk jutni, akkor valószínűleg csalódni fogunk. Ezek a pozitív változások nem olyanok, mint egy ház felépítése, amikor a ház egyszer csak elkészül, és akkor nincs mit tenni a továbbiakban. Olyan soha nem lesz, hogy egy (vagy kettő, vagy sok) év meditáció után „készek” leszünk vele. A meditációban maga a folyamat, maga szokás az, ami miatt érdemes csinálni. Ugyanúgy, ahogy egy évek óta kocogó ember sem azért kocog, mert el akar jutni A-ból B-e, hanem a futásért önmagáért teszi.  A meditáció nem a tökéletes élmény eléréséről szól, hanem a gyakorlásról. Amikor az út maga az ami a lényeges, és nem a végcél.

Egy perc meditáció

Szóval minden kezdőnek, és újrakezdőnek ajánlom a következő gyakorlatot. Állíts be valamilyen időmérő eszközön, telefonon, bármin egy-két percet. Aztán ülj le,  lehetőleg egyenesen, de nem túl feszesen, és nem is összeroskadva. Hunyd le a szemed, és figyeld meg a lélegzetvételedet. Keresd meg azt a pontot, ahol leginkább tudatában vagy annak, hogy veszed a levegőt. Ez lehet akár az orrod, az orrüreg, a tüdő, vagy a rekeszizom, has. Figyeld, ahogy ki-, és beáramlik a levegő. Ha jön egy gondolat, akkor tudatosítsd magadban, hogy ez egy gondolat, majd engedd el, és térj vissza a légzéshez. Ha újabb gondolat jön, azt is engedd el, és fordítsd megint a figyelmedet a légzésedre. És ezt ismételd újra és újra és újra, addig amíg az óra meg nem szólal. És ennyi.  Ezt nem lehet elrontani. Bárhogyan csinálod, jól csinálod. 🙂

 

A stresszelés valójában egy szokás

A stresszelés valójában egy szokás

babaMindannyian zsigerből tudjuk, hogy, hogy mi az, hogy szokás. Ha valaki megkérdezné, azt válaszolnánk, hogy valami olyasmi, amit nap, mint nap csinálunk, folyamatosan szerepel a mindennapjainkban. De van egy olyan megfogalmazása is, hogy: Egy szokás akkor nevezhető szokásnak, ha a dolog nem megtétele nehezebb, rosszabbul érezzük magunkat nélküle, mint ha megtennénk. Az is egy jó definíció, hogy akkor nevezhetünk valamit szokásnak, ha nem kell dönteni ahhoz, hogy megtegyünk-e valamit, hanem szinte automatikusan zajlik.

A stresszelés is valójában egy szokás. Nem a tudatos döntésünkön múlik, hogy stresszesek leszünk-e valamitől vagy sem, hanem beindul egy automatizmus. De valahol mégis valójában rajtunk múlik, hogy valami felidegesít-e bennünket.  Van ami valakire a frászt hozza, és van hogy ugyanaz a dolog másnak teljesen rendjén van. Például egy nagy pók a fürdőszobában kikergetheti az embert a világból, míg egy biológia iránt érdeklődőnek akár klassz dolog is lehet, mert mondjuk ilyen szép nagy példányt még nem látott. De ez más dolgokra is igaz. Ahogy a klasszikus vicc szól: Amikor nem apa, hanem anya viszi a gyereket az oviba kocsival, és este a gyerek vacsoránál megjegyzi, hogy „milyen érdekes, ma egy köcsög és hülye buzi sem volt az utakon.”  Ha egyik ember nyugodt marad, míg a másik ideges lesz ugyanabban a helyzetben, akkor nem a körülmények azok, amiket okolhatunk, hanem mégiscsak „az ön készülékében van a hiba”. 🙂

Ha minden nap ugyanazokon a dolgokon felhúzzuk magunkat, akkor ebben komoly gyakorlatot szerzünk, és ezért aztán nyugodtan nevezhetjük szokásnak az idegeskedéseinket, bosszúságainkat, szorongásainkat, és stresszeléseinket. És minél többször vagyunk benne, annál könnyebben fog jönni. Sajnos. Viszont ha szokásról beszélünk, akkor arról le is tudunk szokni. Ami már közel sem annyira könnyű, mert a szokások ugyanis nagyon ragaszkodó dolgok. Nyilvánvalóan azért alakulnak ki, mert az valamiért jó nekünk. Most persze feltehetjük a kérdést, hogy mi a fene jó van abban, ha minden nap sikerül felhúznom magam valamin? Mi a nyavalyáért aggódom állandóan? Az a helyzet, hogy ezekről a stresszválaszokról alapvetően nem a tudatunk felel.  Amikor valami stressz ér bennünket, olyankor mindenféle testi fiziológiai reakciók indulnak be, és ezek nagyon mélyen belénk vannak kódolva. A vérnyomás megemelkedik, a szív gyorsabban ver, és az adrenalin, kortizol elárasztja a szervezetet. Harcolj, vagy menekülj!  Ezek ősi, és nem tudatos reakciók, ami a kardfogú tigris támadásának kivédésére voltak hivatottak. Azonban a mai stresszeink (nagyobbrészt) nem élet-halál kérdései. A mindennapi problémáink nem kellene, hogy ilyen reakciót váltsanak ki belőlünk. De kiváltanak. Nyeh…

Így aztán ha nem akarunk gyomorfekélyt, agyvérzést, vagy egyéb finomságot kapni, akkor érdemes tenni valamit, ami a nyugodtabb élethez segít hozzá minket. Mivel tudjuk, hogy stresszelés is egy szokás, akkor a válasz pofonegyszerű. Szokjunk le róla! 🙂

Azonban a pofonegyszerű válaszok megvalósítása szinte soha nem egyszerű. Lehet ugyanis valami egyszerű, de elérni ugyanakkor rohadt nehéz. Kockás hasat akarunk? A válasz: több edzés. Meghúztak a vizsgán? Tanuljunk többet! De hiába egyszerű a válasz, ha mégis akármilyen erősen is próbálkozunk, a dolog esetleg mégsem megy.  Egy-egy szokás kialakítása, módosítása sajnos időigényes folyamat. Most itt van az új év, alig telt el belőle egy hónap, úgyhogy akár ki is tűzhetjük ezévi célunkat: szokjunk le a stresszelésről.

Általában szeretünk célokat kitűzni, mert az valahogy jó érzés. Kisebb, nagyobb célokkal van tele az életünk. Vannak álmaink, vannak vágyaink, elképzeléseink, fogadkozásaink.  De vajon hogy dől el az, hogy mi valósul meg, és mi nem? Mi az, amiből valóban lesz valami, más célok meg eltűnnek a süllyesztőben. Minden nap vannak apró célkitűzéseink, amiket megvalósítunk, legyen az akár csak annyi, hogy megfőzzük,  amit elterveztünk, vagy készülünk egy témazáróra az iskolában. Nagyobb, távolabbi céljaink már nem ennyire egyértelműek. Például elképzeljük, hogy szeretnénk lefogyni, vagy arra vágyunk, hogy vegyenek fel az egyetemre,  esetleg akár az, hogy saját vállalkozást indítsunk. Van olyan cél, amire azt gondoljuk, hogy  egyszerű, tudom rá a választ, hogy mit kell tennem, hogy elérjem. Le akarok fogyni? Tehát ezentúl így és így fogok enni, és még eljárok majd futni is. Le akarok szigorlatozni? Egyszerű, minden nap megtanulok ennyit és ennyit, és kész.

És hatalmas lendülettel nekiállunk, és marhára megy is minden, – jó esetben néhány hétig. De aztán elhívnak egy buliba, ahol persze nem tudjuk tartani a diétát, amikor ott vannak a sütik, pizzák, hajnalig fenn vagyunk, és másnap persze futni sincs erőnk, (vagy tanulni) csak egész nap heverünk az elsötétített szobában a fejfájással. A következő nap is kissé lazábbra sikerül, aztán szép lassan feladjuk. És ha nagy nehezen sikerült leadni pár kilót, biztos, hogy több fog visszajönni.

Ugyanakkor vannak, akik képesek végigvinni az elképzeléseiket. Látjuk a fotókat a médiában: ilyen volt-ilyen lett. Küszködött fiatalkorában, rossz tanuló volt, aztán mégis Nobel díjas lett. Ők miért tudták megcsinálni, és mi miért nem? Miért nem tudunk leszokni a dohányzásról? Miért nem készültünk eleget az érettségire/felvételire? Talán nem vagyunk elég elkötelezettek? Lehet, hogy a célunk valójában nem cél, csak egy vágyálom. Ahogy az okos pszichológusok mondják, egy vágyálom akkor válik céllá, ha elköteleződünk mellette, és ha elköteleződtünk, akkor mindent megteszünk érte, és nem érjük be azzal, hogy csak álmodozzunk.  És persze nem adjuk fel a nehézségek szembe jöttekor.  (Idéztem már egyszer, de megint ide illik: “Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül .” Keith Ferrazzi)

Nézzük meg, hogy jut el például meg egy kisbaba oda, hogy egy éves korára járni tud. Először az oldalára fordul, aztán néhány hónaposan a hasára, hátára. Szorgalmasan gyakorolja. Később felül, kúszik, mászik, hónapokon keresztül, míg végül egyszer csak diadalmasan feláll. Minden nap csak egy-egy apró dolgot gyakorol. Nem azzal kezdi, hogy azonnal járni akar. Érdemes itt megállnunk egy pillanatra, és elgondolkodni ezen. Amikor a baba először a hasára fordul, akkor az egy kicsi diadal. Ezt a kis diadalt gyakorolja, és ha már jól megy, ez lesz a norma. Ehhez képest kezdi el a következő mozgást. Amikor már könnyen megy a megfordulás, és a kúszás, akkor az lesz a norma.

Akkor most nézzük meg a mi esetünket. Mit szeretnénk elérni? És mi a jelenlegi normánk? Ha a norma a nulla mozgás, akkor ettől a normától nagyon messze van egy sportos, salátaevő normára átállni. De ha mindig csak egy kicsit változtatunk, csak annyit, ami még nem nagyon különbözik az eddigiektől, és azt addig gyakoroljuk, amíg normává válik, akkor az beépül az életünkbe. És amikor már normává vált, akkor lehet továbblépni a következő változtatásra. Mindig csak egy kicsit, de folyamatosan. Ha megrekedünk egy szinten, akkor jusson eszünkbe a kisbaba. Ő sem hagyja abba a gyakorlást. Nem mondja azt, hogy ó, de jó, már tudok ülni, ez így nekem elég is. Újabb és újabb céljai vannak.

Honnan tudjuk, hogy az új szokásunk már a normánk? Akkor válik valami normává, amikor már nem okoz nehézséget a megtétele. Amikor annyira beépült az életünkbe, mint a reggeli fogmosás. Vagyis nem okoz problémát, nem  érezzük azt, hogy jajj, már megint…, hanem inkább hiányzik, ha valamiért kimarad.

Nos hogyan működik mindez a stresszelés szokásával kapcsolatban?

Először is feltehetjük magunknak a kérdést, hogy jó-e ez nekem? Jó-e az, hogy idegeskedem, szorongok, minden apróságon felbosszantom magam? Ha a válasz az, hogy „én ilyen vagyok és kész! Ez nekem jó, tessék engem így elfogadni!” Akkor nincs értelme tovább ragozni a kérdést.

Ha a válasz azonban az, hogy „Nem, az nekem nem annyira jó!” Akkor viszont érdemes kicsit elgondolkodni a hogyan továbbon. Sajnos  instant válasz nincs a kérdésre. A stressz nem egy olyan dolog, mint mondjuk a bokaficam. (Tessék befáslizni és pihentetni!)  A stresszel való megküzdésre mindenkinek magának kell megtalálnia a neki megfelelő választ. Az is egyéni, hogy mit tegyünk, hogy a stresszelés szokásáról le tudjunk szokni. De a következőkben azért majd fogom még boncolgatni egy kicsit ezeket kérdéseket, keresek tippeket, hogy hogyan tudjuk a stresszel kapcsolatos szokásainkat módosítani.

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Pfűűű, ez most nagyon triviálisan hangik.  És hülyén. Pedig pont azért jutott eszembe, mert számtalanszor akartam már változtatni az életemen, de valahogy rengetegszer ugyanoda lyukadtam ki, hogy megvolt a vágy, megvolt az elképzelés, tudtam azt is, hogy mit szeretnék, csak épp mégsem tettem érte eleget. Végiggondoltam, hogy ha “ezt és ezt akarom elérni”, akkor “ezt és ezt kéne tennem”. Aztán nem tettem. Nem álltam fel a fotelból, nem léptem ki a komfortzónámból. Vagy, ha mégis megtettem, akkor nem elég komolyan, vagy nem elégszer ahhoz, hogy valóban történjen is valami mérhető változás. Épp csak kidugtam az orromat a csigaházból, de amint rákoppintott valaki, vagy valami, azonnal vissza is bújtam. És mindig rákoppint valami, mert ha más nem, akkor én magam, azzal, hogy folyton a tökéletességre törekszem. De mint közismert, olyan, hogy TÖKÉLETES, olyan nincs. Van jó, elég jó, sőt kiváló is, de tökéletes dolog nem létezik. (De rről, majd máskor…) Szóval szégyenszemre be kell ismernem, hogy bizony halogatok. (Hogy visszautaljak egy régebbi rövidke bejegyzésemre, bizony én sem rakosgatom mindig nagy elánnal a nagy köveket az építményemhez.)

Azt remélem azonban, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Pocsék érzés lenne, ha én lennék az egyetlen, aki halogat. Nyilván mások is vannak így. Azt gondolom, hogy az élet igenek és nemek sorozata. És az igenek és nemek között van a halogatás, amikor sem igent, sem nemet nem merünk, vagy nem akarunk mondani. Mert elképzeltük, hogy pl. milyen klassz lesz, amikor sportos, fitt valakik leszünk, még a tervünk is megvan hozzá, edőterem, futás, mittudomén mi, csak épp aztán mégsem emeljünk fel a hátsónkat, és mégsem megyünk el (elégszer). a halogatás kis zöld szörnyeA halogatás nekem egy kis zöld szörny, aki ott ül a vállunkon, és azt súgja a fülünkbe, hogy  “Ugyan már, ráér az később is!  Ne menj  le most futni, amikor olyan meleg/hideg/eső/szél  van odakint!  Nézd meg előbb a Facebookot! Csak öt percet ránézel, utána majd mész, ok? Nyugodtan megeheted azt a Fornettit, majd vacsorára eszel salátát! Ja, hogy nincs itthon saláta? Na, akkor majd holnap veszel.” És az öt percből egy óra lesz, és másnap persze szintén nem lesz saláta vacsorára.

És mi elfelejtünk igent mondani, de nemet sem merünk, mert az meg ellentétben áll a magunkról alkotott képpel. Azzal, hogy mi elkötelezett, határozott, és céltudatos emberek vagyunk. Mert azok vagyunk ez nem kétséges. Annyi mindennel sikerült már megbirkózni. Csak most éppen fáradtak vagyunk. Nincs időnk. Mást kell csinálni.  És a kifogások száma végtelen.

A halogatás szerintem az egyik legnagyobb nyűg, amit magunkra vehetünk.  Ráadásul ha elhatározok valamit, akkor tuti biztos, hogy mindenféle közbejön, ami megakadályoz abban, hogy megcsináljam azt, amit elterveztem. Közben pedig egyre rosszabul érzem magam, mert azért valahol szégyellem magam, hogy már megint elbuktam, hogy már megint lusta voltam, vagy féltem, vagy, vagy, vagy… A szégyen pedig nem jó érzés. Nyomaszt, és szeretném valahová mélyre elsüllyeszteni, hogy ne is jusson eszembe.

De nemrég olvastam egy kis trükköt, amit azóta igyekszem gyakorolni. A trükk két lépésből áll.

Két apró, de lényeges lépés a halogatás ellen:

  1. Vedd észre, ha halogatsz!
  2. Dönts. Akár igennel, akár nemmel, de az döntés legyen, nem pedig a feladat kikerülése, vagy időhúzás.

Először is vegyem észre azt, amikor épp halogatok. Őszintén szólva nem is mindig nyilvánvaló, hogy amit csinálok az valójában halogatás-e, vagy tényleg fontos tennivaló. Mert lehet pl. a mosogatás, vagy email megírása, vagy bármi más egy rettentően fontos feladat, de el kell ismernem, hogy igazából a futás után is meg tudnám tenni. Azaz amikor azért nem csinálok meg valamit, mert áltevékenységgel húzom az időt. Ha igyekszem ott lenni, abban, amit éppen csinálok, ha teljes figyelemmel fordulok afelé a dolog felé, amivel foglalkozom, akkor rájövök, hogy ez most valódi tevékenység, vagy csak időhúzás, és halogatás. Azaz, éber jelenléttel próbálok odafigyelni magamra.

A második lépés pedig, ha már rájöttem, hogy most valójában halogatok-e vagy tényleg azt teszem, amit tennem kell, akkor viszont el tudom dönteni, és állást is tudok foglalni, hogy valóban fontos-e számomra az a teendő. Azaz akár igennel, akár nemmel döntök, az már döntés lesz és nem halogatás, vagy időhúzás.

Ez a két lépés egyszerűnek hagzik, de mint az egyszerű dolgok többsége, egyáltalán nem könnyű. Először is az, hogy észrevegyük, hogy amit csinálunk, azt már megint épp magunk ellenében tesszük, – amit persze nem szeretünk beismerni magunknak, – eléggé rossz érzés. Másrészt a döntés ugyancsak nem könnyű, mert feltehetőleg valami olyat terveztünk magunkra venni, ami bizony kívül esik a kényelmünkön. Megtehetjük, hogy valóban fölállunk a fotelból, és megtesszük, amit kigondoltunk, és persze megtehetjük azt is, hogy beismerjük, ez bizony túl sok nekünk, és a halogatás helyett konkrét nemet mondunk.

DE! van még egy lehetőség. Ha NEM-et mondunk magunknak, az még nem jelenti feltétlenül a terv halálát. Mert mondhatjuk azt is, hogy ez a terv ugyan ebben a formában nehéz, vagy sok nekünk, viszont módosíthatunk rajta, és egy könnyített verzióval újra megpróbálkozhatunk. Lehet, hogy csak kisebb lépéseket fogunk tenni, de még mindig közelebb fogunk jutni a célunkhoz, mintha teljesen feladnánk, vagy megadnánk magunkat a folyamatos halogatásnak.

Rossz szokások

Rossz szokások

körömrágás
A stressz tuti jele például a körömrágás.

Van olyan rossz szokásod, amitől esetleg szeretnél megszabadulni? Nem a függőségekről beszélek, mint pl. a dohányzás, vagy alkohol-probléma. Ezekhez nem akarok hozzászólni, mert ez az addiktológusok dolga. Csak olyan hétköznapi rossz szokásainkról szólnék, mint például a körömrágás, orrturkálás, lábrázogatás, vagy akár a bazdmegezés és hasonlók. Amit napközben számtalanszor művelsz, szinte anélkül, hogy tudnál róla?

A múltkori bejegyzésben a jelen-levésől írtam, arról, hogy jó, ha tudatában vagyunk annak, hogy most éppen mit csinálunk.  Angolul „mindfulness” ennek a megfelelője, azaz „éber jelenlét”. Később még fogok erről több mindent is írni, most még csak a rossz szokásokra térnék ki először.

Szóval a szokások: ezekkel az a helyzet, hogy olyan automatikusan zajlanak, hogy gyakran nem is vesszük észre. Ezt fura így mondani, mert a külvilág persze látja, csak nekünk olyan, mintha egy rajtunk kívül levő dolog mozdítaná a kezünket, és sokszor észre sem vesszük.  Itt a probléma az, hogy nem igazán vagyunk tudatában annak, amit csinálunk.  Vagyis gyakorlatilag nem vagyunk jelen.  Az agyunk valami egész más helyen jár, nem ott, ahol a testünk van. Úgyhogy először is arra kell rávenni az agyat, hogy regisztrálja ezt a tevékenységet. Ezt elég egyszerű megtenni, például meg lehet próbálni azt, hogy néhány napon keresztül számolja az ember, hogy hányszor érez késztetést a rossz szokásra. Nem kell letenni róla, nem kell abbahagyni, csak egyszerűen számolni. Valószínűleg egy szép nagy szám fog kijönni.

Előfordulhat, hogy egyedül a számolástól egy idő után úgy érzi az ember  valahányadik számnál, hogy elindul a keze, de félúton mégis leteszi. Pompás! Ebben az esetben lehet, hogy nem is kell mást tenni, minthogy folytatni a számolást és igyekezni minden nap egyre kisebb számokat elérni, egészen addig, amíg napi nulla nem lesz.

Ha a szokás ennél makacsabb, akkor a következő feladat az, hogy néhány napig számolni a késztetéseket, majd utána megpróbálni arra figyelni, hogy mi váltja ki ezt a dolgot. Idegesség, szorongás, unalom, stressz?  Valószínűleg ha egy darabig figyelünk, akkor lesz valami benyomásunk arról, hogy mitől indul el a folyamat.

Azonban a feszültséget okozó stresszes helyzeteket sokszor nem tudjuk befolyásolni. Nem tudjuk az iskolában a tanárt lecserélni, a hektikus munkamenet sem mindig áll a befolyásunk alatt. Ha ilyen események váltják ki a rossz szokásunkat, – és a számolás nem volt elég az elhagyásához, – akkor megpróbálhatjuk egy kevésbé rongáló szokásra lecserélni a szokásunkat. Valószínűleg könnyebben fog menni, mint az illető szokás izomból történő elhagyása. Érdemes a rossz szokáshoz hasonló érzékleti dolgot kell keresni. Ha a körmünket rágjuk, akkor szintén a kezünkkel érdemes valami mást csinálni.  Olyan mozdulatot érdemes választani, ami csökkenti a feszültségünket, de nem esik áldozatul a körmünk. Körömrágás helyett például megpróbálhatjuk, hogy összedörzsöljük az ujjainkat. Vagy ha a bazdmegről lenne jó leszokni, akkor valami más kötőszót kell kitalálnunk, ami szintén levezeti azt az indulatot, ami miatt kimondjuk.  Az egyik tesóm autózás közben pl. a hülye köcsög és hasonlók helyett a „majom” kifejezést használja. Ez a kocsiban ülő gyerekek fülének is sokkal viccesebb.

A lényeg, hogy a számunkra kielégítő módosítást kell megtalálni. A módosított szokás lehetőleg valami olyan legyen, ami nem okoz kárt, és nem gusztustalan a többi ember számára, mert különben semmit nem nyertünk a szokás változtatásával.

Azért nem árt, ha tudjuk, hogy azzal, ha az egyik szokást lecseréltük egy kevésbé káros másikra, a stresszkezelésünk módszere ettől még nem igazán változott meg. Persze minden bizonnyal kellemesebb látvány másoknak, ha nem azt kell nézniük, ahogy mondjuk rágjuk a körmünket, vagy dobolunk a lábunkkal, de ettől még bennünk ugyanúgy megmaradhat az a feszültség, amit a körömrágással próbáltunk kezelni, csak épp most valami mást teszünk a kezünkkel, és nem a körmünk fog áldozatul esni a stressznek. Ez a megoldás igazából tüneti kezelésnek nevezhető, mert a lényegen még nem változtattunk. A stressz továbbra is ugyanúgy hat ránk, akár a körmünket rágjuk, akár az ujjainkat dörzsöljük össze.

Mindazonáltal egy lépéssel így is közelebb jutottunk a megoldáshoz, a jobb stresszkezeléshez, mivel jobban tudatába jövünk a dolgoknak azzal, hogy képesek lettünk éberen jelen lenni azokban a pillanatokban, amik eddig “szinte” a tudtunk nélkül zajlott.  A továbbiakban majd lesz még szó más praktikákról is, amik segíthetnek a stressz hatékonyabb kezelésében, úgyhogy folyt köv.

 

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

stressz a forgalomban
A dugóban araszolás kevés embernek jelent jó szórakozást.

Egyes kutatók szerint az életünk 45 %-át szokások, automatizmusok segítségével éljük. Bár szívesen gondoljuk azt magunkról, hogy szabad akaratunk van, és adott pillanatban tőlünk függ, hogyan döntünk, mit csinálunk, hova megyünk, hogyan reagálunk dolgokra, azért az, hogy az életünk majdnem fele automatizmusokból áll, az meglepő. Ha egy ideig megfigyeljük magunkat, vagy a környezetünkben élőket, akkor elég nagy pontossággal meg tudjuk jósolni, hogy egyes esetekben hogy fogunk mi magunk, vagy az illető reagálni, mit fog tenni, hogyan fog viselkedni. Mindezt csak azért, mert megismertük a saját, és mások szokásait. Mivel ennyire alapvető emberi tulajdonságról van szó, ezért az, hogy képesek legyünk átírni, módosítani a szokásainkat, egy nagyon fontos dolog.

Mindannyiunknak számtalan szokása van. Gondosan kidolgozzuk őket szép sorban, és ahogy telik az életünk, van amiket karbantartunk és van amiket elhagyunk. Kisbabaként szokásunk lehetett például az esti kakaó ivás, vagy az, hogy anyu-apu meséjét hallgatjuk a lefekvésnél. Később a fogmosás, önálló öltözés, iskolásként a leckeírás, és sorolhatjuk akármeddig. Ezek a szokások aztán később kiegészülnek egyre felnőttebb dolgokkal, és elhagyjuk azokat amiket kinövünk.

Felnőve felveszünk  jó és rossz szokásokat egyaránt. Lehet, hogy például büszkék vagyunk arra a szokásunkra, hogy rendszeresen eljárunk edzeni, de mellette azt a – nem annyira pozitív – szokást is megtaláljuk, hogy például rendszeresen nassolunk.

Mind a jó, mind a rossz szokásaink tőlünk függenek, mi hozzuk létre őket, és rajtunk múlik, hogy meg tudunk-e szabadulni a nekünk nem hasznosaktól. Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon mi mozgat bennünket, amikor az életünk során szokást akarunk változtatni akarunk, illetve hogyan történik a változás – a bennünk történő változásokra gondolok- azokra, amelyek szinte a tudtunkon kívül, alattomban, a mélyben zajlanak. Ha ezek a változások jó irányba visznek, az persze tök jó. Ki nem akarna sportosabb, ügyesebb, okosabb lenni?  Ugyanakkor rengeteg olyan változás van, ami kárunkra van, hízunk, betegek leszünk tőle, vagy esetleg csak mások számára idegesítőek. Ma egy sütivel vigasztaltuk magunkat? Esetleg két nap múlva is? Meg a következő héten? Észre se vesszük, és már szokásunkká vált a dolog.

Kérdés, hogy mindez milyen mértékben áll a befolyásunk alatt.  Nagyon sok mindenre hatással lehetünk, de szintén sok minden van, amire nem.  Ha olyan dolgok merülnek fel, amiken nem tudunk változtatni, akkor valószínűleg nem lehet mást tenni, minthogy megpróbáljuk a hozzáállásunkat igazítani a helyzethez úgy, hogy az ne a stresszt növelje az életünkben, hanem építő legyen. Amit nem lehet megváltoztatni, azt kénytelenek vagyunk elfogadni.  Nem nagyon érdemes folyton háborogni,  vagy újra meg újra dühösnek lenni ugyanazok a dolgok miatt, mert a pszichológusok – akik sokszor elég okos dolgokat is tudnak mondani – azt mondják, hogy ezek nagyon önsorsrontó stratégiák. Valószínűleg igazuk lehet.  Hiszen ha feltesszük a kérdést: hogy jó-e nekem ez? Jó-e elmerülni a dühben, szomorúságban, szenvedésben?  Akkor azonnal rá tudjuk vágni, hogy nem, hiszen ÉN érzem magam rosszul ettől az érzéstől!  Igazából nem a stressz miatti hirtelen jövő bosszúság, vagy máskor mondjuk a szomorúság érzésével van a baj, hanem azzal, ha egyre többször hagyjuk eluralkodni a negatív érzést. Tegyük fel, hogy minden nap csúcsforgalomban kell elindulnunk, és hazajönnünk is. Minden áldott nap vannak agresszív vezetők az úton és rendszeresen kell araszolnunk a dugóban. Ha ez egy kikerülhetetlen stressz-helyzet, akkor semmi jó nem sül ki abból, ha engedünk a dühnek, ami feltolul bennünk az 5-10km/órás totyorgás miatt. Ha engedjük szokásunkká válni a bosszúság érzését, akkor már a kocsiba – buszba beszálláskor görcsbe rándul a gyomrunk, és mire hazaérünk addigra kész is van a sárkány anya, vagy apa. A helyzeten – pl. a dugón- nem tudunk változtatni, és lehet, hogy nincs módunk korábban, vagy később elindulni, amikorra csökkenne a zsúfoltság az úton. Egyedül a saját hozzáállásunkat módosíthatjuk.

Amit sűrűn gyakorlunk, abban előbb utóbb nagyon profik leszünk. És itt nem arra gondolok, hogy a dugóban araszolva milyen választékosan tudunk megtanulni káromkodni, hanem arra, hogy nyugodtak tudunk-e maradni, vagy megengedjük másoknak, hogy idegessé tegyenek-e minket. Azaz ha a stresszre az a mindennapos válaszreakciónk, hogy mindig hagyjuk magunkat feldühíteni, akkor az rövid úton a természetünkké válik, és egyre könnyebben és gyorsabban fog menni.

Mindazonáltal amikor épp felidegesít minket valaki, vagy valami, olyankor nem nagyon tudunk arra gondolni, hogy “ajajj, most éppen egy rossz szokást alakítok ki.” 😛  Elönti az agyunkat a vér, felszalad a vezérhangya és mi meg dühöngünk. Nem gondolom, hogy ezeken a helyzeteken a legtöbbünk simán át tudna lépni. Bár biztos van egy-két szentember, akiknek könnyen megy, de nekünk többségnek – nem hiszem. Úgyhogy azt gondolom, nem árt, ha vannak a tarsolyunkban olyan készségek, amik ezeket a helyzeteket egy árnyalatnyival könnyebben kezelhetővé teszik.

A továbbiakban majd írok egy-két tippet, hogy hogyan tudunk nyugodtabbak maradni a stresszes körülmények ellenére is. Úgyhogy folyt köv. 🙂

Eszembe jut egy vicc is:  “Képzeld Apa! Ma, amikor anya vitt az iskolába, nem volt az úton egy köcsög, és hülye barom sem.” 🙂

http://web.archive.org/web/20120417115147/http://dornsife.usc.edu/wendywood/research/documents/Neal.Wood.Quinn.2006.pdf

Save

Tudtad-e, hogy a meditáció hat az agysejtek sűrűségére?

Tudtad-e, hogy a meditáció hat az agysejtek sűrűségére?

A meditáció átalakítja az agy szürkeállományát.
A meditáció átalakítja az agy szürkeállományát.

A Harvard egyetemen MRI-vel kimutatták, hogy a meditáció fizikailag is átalakítja az agy szürkeállományát. És pozitív irányban. Mérhető változás áll be már 8 hét meditálás után is. A Massachusetts General Hospital-ban zajlott a kísérlet, ahol a résztvevők átlagban napi 27 percet végeztek mindfullness meditációt.  A kísérlet előtt és után is MRI-vel megvizsgálták az agyukat. A néhány hetes vizsgálat végén, a meditálóknál szignifikáns szürkeállomány növekedést találtak elsősorban a hippocampusban, ahol az önismeret, az együttérzés és önvizsgálat területe található. Mindezzel együtt csökkenés jelentkezett az amygdala területen, ami az agyban a  stressz és szorongás centruma. A kontrollcsoportban, akik nem végeztek meditációt, nem történt semmilyen változás az agy struktúrájában.

Eddig is ismert volt, hogy a meditálás pozitív hatással van az emberre, de ezeket a hatásokat csak pszichológiai előnyökként írták le.  Ilyenek például, a kiegyensúlyozottság, nagyobb nyugodtság érzése,  jobb stressz kezelés, stb.  Találhatunk az interneten számos listát, ahol akár 100 pozitív hatás is fel van sorolva. Csak néhány példa ezek közül: a meditálás növeli a teherbírást, segít a koncentrálásban,  javítja a türelmet,  csökkenti az aggodalmaskodást, növeli az együttérzést,  segít a jelenre  koncentrálni,  javítja a megfigyelőképességet. Ezeken kívül még további rengeteg egyéb jó hatása is van, amelyek közt vannak fizikaiak is, ilyen például az, hogy csökkenhet a magas vérnyomás.

A kutatók sokáig azt feltételezték, hogy az agy csak a felnőttkor eléréséig nő és változik, utána már nem. Sőt, azt is gondolták, hogy időskorra az agysejtek számának, méretének a csökkenése is törvényszerűen megállíthatatlan. Magyarán tutira elhülyülünk idős korunkra. 😛
Ez a vizsgálat azonban bizonyította, hogy az agy felnőttkorban is képes változásra, és nem csak negatív irányban.

A stresszel összefüggő betegségek korunk népbetegségének számítanak. A végérhetetlen munkaórák, szorongató határidők, a munkahely elvesztésének fenyegető érzése, családi problémák, mind olyan stresszek, amelyek nem oldhatók meg könnyedén. Elnyomhatjuk magunkban ezeket az érzéseket, elhessegethetjük őket, de ez hosszú távon bizonyosan valamilyen krónikus betegség okozójává fog válni. Arról nem is beszélve, hogy rövid távon sem érezzük jól magunkat. „Gyomoridegünk” van, befeszül a vállunk, nyakunk,  migrénünk van és egyéb olyan tüneteink vannak, amik egyértelműen a stressz kezelésével állnak kapcsolatban. A stresszt nyilvánvalóan nem tudjuk kikerülni, – még akkor sem, ha remeteként magányosan elvonulva élünk, – de azt, hogy hogyan álljunk hozzá, és hogyan kezeljük, az már a hatalmunkban áll.
http://simplecapacity.com/2015/12/harvard-mri-study-meditation-rebuilds-your-brains-gray-matter/

Save

Save

A boldogság = jelen lenni az adott pillanatban

A boldogság = jelen lenni az adott pillanatban

Micimackó kedvenc napja.
“Milyen nap van ma?” Kérdezte Mackó. “Ma van.” Sipította Malacka. “Kedvenc napom.” Jelentette ki Micimackó.

Szeretem az egyszerűséget, de eléggé bonyolult világban élünk, minden komplikált. Ráadásul nemcsak a körülöttünk levő világ őrületes, hanem még magunk is zilálttá tesszük a saját életünket, bár nyilvánvalóan többnyire nem szándékosan, de mégis… . Így az egyszerűségért is meg kell küzdeni. Számosszor hiába van meg bennünk az elképzelés arról, hogy hogyan is kellene történnie dolgoknak, a külvilág ritkán igazodik a mi terveinkhez. Így, – hacsak nem akarunk gyomorfekélyt, vagy infarktust beszerezni, akkor –  nem tudunk mást tenni, minthogy mi alkalmazkodunk a külvilághoz.

Ezen a blogon olyan témákról tervezek írni, amelyek az élhetőbb, stressz mentesebb élethez segítenek hozzá. Hiszek abban, hogy bármilyen változást szeretnénk az életünkben elérni, – különösen olyan változásokat, amik fontosak, és jelentőséggel bírnak – csak jó szokások elsajátításával tudjuk elérni. Ezek a szokások azonban nem jönnek egyik napról a másikra „maguktól”. Nem pattanunk ki egy reggel úgy az ágyból, hogy „Juhhé, mától én egy nemdohányzó, korán kelő, egészségesen étkező, minden nap sportoló fitt ember” vagyok, ha addig mindezek ellentéte volt az illető. Persze biztathatjuk magunkat, de a megvalósításhoz sokszor rögös út vezet.

Az út azonban szerencsére nem mindig annyira göröngyös, mégis sokszor sokszor elkél némi segítség. Korábban már rengeteg olyan hasznos dologra leltem az interneten, amiknek a segítségével sikerült változásokat elérnem az életemben. Kisebbeket és nagyobbakat is. Igyekszem majd megosztani ezeket a gondolatokat, írásokat, cikkeket, könyveket amiket a témában olvastam, hátha másoknak, így Neked is segítséget jelentenek.

Valójában ezt egy olyan blognak, pontosabban az eredeti jelentés értelmében web lognak, azaz webes naplónak szánom, ahol emlékeztethetem saját magamat arra, hogy a jelenben kell élnem, az itt és most az, amit meg tudunk élni. Ha nem a jelenre fókuszálunk, hanem a múlton rágódunk, vagy a jövőtől rettegünk, az mind csak a fejünkben van. A jelen pillanat az, amikor örülni tudunk, – vagy épp bánkódni, ha úgy hozza a sors. Valójában egyes egyedül a jelenben élünk, a múlt már rég tova lett, elmúlt, a jövő meg még csak előttünk áll. Amiért nemcsak magamnak írom mindezt, azaz nem csak az íróasztalfióknak, az az, hogy talán mások is hasznát vehetik annak, amit eddig összeszedtem és össze fogok még szedni a jövőben.