Browsed by
Kategória: Szokások

Mi tesz boldoggá?

Mi tesz boldoggá?

Mindannyian arra vágyunk, hogy boldogok legyünk. (Meglepetés! Ja, nem.) Sokan kutatták, és kutatják most is, számtalan elmélet van, sok pszichológiai tanulmány sorol fel 5-7-9-10 stb. akárhány  összetevőt, kezdve a hála gyakorlásától a sportoláson át, egészen az önmegvalósításig. Én nem szeretnék ebben a kérdésben különböző pontokat felsorolni, megtették már sok százan előttem, inkább ajánlok egy-két könyvet a témában, illetve egy videót, ami igen szórakoztatóan beszél a boldogságról.

mi tesz boldogga

A témát egyébként azért hozom fel, mert számomra az elmúlt másfél év sokkal boldogabb volt, mint előtte sok akárhány. Nem arról van szó, mintha korábban boldogtalan lettem volna, hiszen van családom, gyönyörű gyerekem, szerető férjem, nem nyomorgunk, mondhatom, hogy rendezett körülmények között élek, mégis, ami változott, az az, hogy elkezdtem írni, és végre nem csak a blogjaimat, hanem szórakoztató könyvet. Érdekes módon, noha rengeteg stresszel, hullámheggyel, hullámvölggyel jár maga az írás, ennek ellenére élvezem. (Vagy talán épp ezért? Franc tudja.) Mindenesetre amióta rátaláltam erre, a számomra annyi örömmel járó elfoglaltságra, mindenkinek csak azt tudom ajánlani, keressen magának olyan hobbit, tevékenységet, akármit, amiben kiteljesítheti a (Maslow piramis csúcsán található) önmegvalósítási igényét, és sokkal közelebb lesz ahhoz az állapothoz, ami a boldogságot jelenti számára.

Nos, először álljon itt egy könyv, ami tudományos igénnyel elemzi, hogy hány féle boldogság létezik, és hogy soha nem késő elindulni azon az úton, ami a boldogsághoz vezet minket.


boldogsag

Szendi Gábor: Értelmes szenvedés a boldogság

Modern világunkban mindannyian a boldogságot kergetjük: fényesebb karrierért, jobb kocsiért, kellemesebb életkörülményekért, külföldi nyaralásért robotolunk – de vajon boldognak is érezzük magunkat, ha vágyaink teljesülnek? Igazat mondanak-e irigyelt ismerőseink családi fotói, ahol még a kutya is tökéletesnek látszik, vagy mindez csupán a látszat?
Szendi Gábor szerint az élvezetközpontú, anyagias boldogságeszmény elszakadt attól az evolúció során kialakult és mindannyiunkban meglévő, bonyolult és gazdag élménytől, amely az akadályokkal való megküzdés eredménye, a boldogság igazi kulcsa. A boldogság ugyanis nem tétlen pihenés, hanem folytonos úton lét: áldozatos munka, kétség és remény, elismertség és mellőzöttség, siker és kudarc váltakozása.
Az Értelmes szenvedés: a boldogság az agykutatás, a genetika és az antropológia eredményeire támaszkodva bizonyítja be, hogy a boldogságot a saját küldetésünk felismerése, a sorsunkban rejlő lehetőségek kibontakoztatásáért vállalt felelősség és a minket éltető közösséghez való hazatalálás jelenti. Szendi részletesen bemutatja a boldogság evolúcióját és pszichológiáját, de gyakorlati útmutatást is nyújt olvasójának. Ugyanis soha nem késő! A boldogság egy képesség, amely mindannyiunkban ott szunnyad – vegyük kezünkbe a sorsunkat, és tanuljunk meg élni vele!


A következő ajánlatom, nem tudományos alapokon nyugszik. A szerző egy év történetét meséli el, amikor minden hónapban megpróbált egy-egy szokást  kialakítani, ami boldogabbá tenné az életét.

boldogsagtervGretchen Rubin: Boldogságterv

“Egy esős délutánon Gretchen Rubin a föld legprózaibb helyén, egy belvárosi buszon megvilágosodik. Rádöbben, hogy vánszorog a nap, de rohannak az évek, múlik az idő, ő pedig nem koncentrál eléggé azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak. Ott, abban a szent pillanatban eldönti, hogy rászán egy évet a boldogságára. A Boldogságterv ennek az egy évnek a friss, lenyűgöző nyomon kísérése, humoros, bölcs krónikája. Annak a tizenkét hónapnak a kalandjait meséli el, amikor Rubin az ókori bölcsek, a modern tudomány, valamint a popkultúra tanácsait alkalmazva a boldogságot kereste.A tanulságos, mégis szórakoztató, gondolatébresztő, de lenyűgözően olvasmányos könyv nyomán mindannyian kedvet kapunk életünk megváltoztatásához. Azonnal hozzá akarunk látni, hogy kis lépésekkel nagy változást vigyünk véghez. ,,Ez a könyv már az ötödik oldalnál boldoggá tett. És minél tovább olvastam, annál boldogabb lettem. Csupa nagyszerű ötlet, életem minden területén változást hozott a szerelemtől a pénzig, a munkától a játékig, az írástól a diétás kóláig.”- A. J. Jacobs


És végül, de nem utoljára egy TED videó a boldogság tudományáról.  (A videó elindítás után a jobb alsó sarokban kiválaszthatjuk a magyar feliratot. )

Dan Gilbert: The suprising science of happyness

 

Meg kéne csinálnom, el kellene kezdenem, le kellene szoknom… – könyvet kéne írnom

Meg kéne csinálnom, el kellene kezdenem, le kellene szoknom… – könyvet kéne írnom

tort szarnyIsmerős az, amikor beszélgetések során azt mondjuk a másiknak, hogy „igen, igen, le kéne fogynom pár kilót”?  Vagy:  „bármikor abba tudom hagyni a dohányzást”.  Vagy: „Meg kéne tanulnom angolul.”

Ezek a kijelentések csak afféle gondolatkísérletek.  Igazából a csoportnyomás és közgondolkodás hatására mondjuk őket, nem azért, mert valóban meg is akarjuk csinálni. Ott lebegnek ugyan a gondolataink között, néha fel-fel bukkannak, amikor szóba kerül a téma, de valójában nem érdekel minket eléggé ahhoz, hogy tegyünk valamit érte.

Egy-egy ilyen gondolattal akkor tudunk érdemben előrelépni, ha a célokhoz nyomós ok is társul. Ez a nyomós ok lehet külső, vagy belső is. Külső ok lehet, ha például azért akarunk leszokni a dohányzásról, mert  a gyerekünk születik, és aggódunk érte. Vagy megkecsegtetnek egy külföldi állással, amihez elengedhetetlen a nyelvtudás. Belső ok lehet, ha olyan egészségi problémánk lett, ami miatt kénytelenek leszünk lefogyni.

Ilyenkor az addig csak szóban mondogatott változtatni való elkezd valódi formát ölteni.  Ugyanakkor nem kell megvárnunk, hogy a körülmények (akár a külső, akár a belső körülmények) változzanak ahhoz, hogy egy változást elindítsunk. Nem kell megvárni, hogy csak akkor kezdjünk fogyókúrába, amikor már az egészségünket veszélyezteti a hízás. Megtehetjük azt is, hogy egy üres óránkban leülünk, és végiggondoljuk ezeket a barátainknak gyakran mondogatott „kellene” állításainkat, és keresünk hozzá egy kellően nyomós indokot, amiért érdemes tenni is valamit. A „meg kéne tennem” kifejezést változtassuk „csinálom, mert…” gondolattá.

A „le kéne fogynom” váljon „lefogyok, mert…” és itt lehetőleg több, konkrét dolog álljon. Az általában nem elég, ha általánosságokat mondunk, mint pl. az, hogy akkor: szebb leszek, vagy egészségesebb leszek. Ezek is okok természetesen, de túl semmitmondóak.  Ezekkel nagyon nehéz azonosulni. Az sokkal jobb, ha tudok olyan konkrét célokat találni, ami nem általánosság, hanem nekem fontos. Mint pl. az, hogy nem fogom szégyellni a hasamat, és végre elmehetek strandra a barátaimmal.  Vagy: fel tudom venni a kedvenc nadrágomat. Vagy az, hogy ki akarok menni jövőre Londonba két hétre, és ehhez kell a nyelvtudás. Minél több konkrét céllal támogatod meg az elképzelésedet, annál könnyebb lesz azt aktív változásba fordítani. Amit valóban el akarsz érni, és jó okkal, az sikerülni fog. Nincs általános recept, de ha valamit tényleg szeretnél, akkor meg fogod találni hozzá a kellő indíttatást.

Hosszú-hosszú időn keresztül motoszkált bennem, hogy “könyvet kéne írnom”.  És nem nagyon tettem semmit, egészen tavaly nyárig. Akkor jött egy ötlet, és én elkezdtem bújni különféle írástechnikákról, sztori felépítésről, és egyéb írással kapcsolatos dolgokról az internetet. Fél éven keresztül mást se csináltam, csak előkészítettem magamat arra, hogy az ötletemet képes legyek formába önteni. Több hónapon keresztül olvastam különféle szakmai anyagokat, és közben egyetlen sort se írtam, de tudtam, hogy ezek az információk létfontosságúak ahhoz, hogy olyat alkossak majd, amivel – legalább én  – meg leszek elégedve. Aztán szeptemberben leültem és nekikezdtem írni. Mostanra befejeztem az első kötetet, és hamarosan kész leszek a másodikkal is. Menet közben legalább ötször átírtam, és még mindig, valahányszor belelapozok, újra, meg újra találok benne javítanivalót. Persze az, hogy körülbelül 240.000 szó a papíron van, az még csak a legelső lépés.  Innen jön, mondhatni a neheze, 😛 kiadót keresni, és ha akad rá, akkor újra, meg újra kijavítani.

A statisztikák szerint minden 100 beküldött kéziratból kb. 1-5% az, ami valóban megjelenik, szóval szurkoljatok nekem, légy szíves! 😀

(Az írás mellett még elszórakoztam a borító tervezésével is. Valami affélét képzelek el, mint a fenti kép.)

Nem szeretünk megválni dolgoktól – Rend a lelke mindennek

Nem szeretünk megválni dolgoktól – Rend a lelke mindennek

rend a lelkeSzeretek vásárolni, és úgy sejtem, nem vagyok egyedül ezzel. Habár a férjem például kifejezetten utál mégcsak bemenni is egy plázába. Amúgy neki is vannak olyan boltjai, ahová, – ha tehetné – naponta járna.  A nők az öltözködés, és lakáscsinosítás szokásának hódolnak, ők az Ikea katalógus lapozgatói, a férfiak a készülékekre buknak, az enyém például a különböző kézi és kerti szerszámok rendületlen, és lelkes vásárlója.

És szép lassan telerakjuk a lakást hasznos, és kevésbé hasznos dolgokkal, mivel elengedni viszont  nem szeretjük a tárgyainkat. Legyen az bármi.  Megválni a tárgyaktól sokkal nehezebb, mint felhalmozni.  Ráadásul ha egy pici gyűjtögető hajlamunk is van, akkor pláne nehézzé válik a történet. Én például krónikus könyvvásárló vagyok, és rettenetesen szenvedek, ha meg kell válnom tőlük. Pedig rengeteg olyan könyvem van, amit valószínűleg nem fogok még egyszer elolvasni.  Mégis ott van a polcon, hátha egyszer kedvem lesz hozzá megint. Időnként azért erőt veszek magamon, végigbogarászom őket, és néhány zsáknyi könyvtől megpróbálok megszabadulni, elajándékozni, eladni. A maradék meg a pincében várja sorsa jobbra fordulását.

A holmik felszaporodása ráadásul azzal jár, hogy helyet kell nekik biztosítani, és rendben kell őket tartani, különben egy idő után már semmit sem fogunk megtalálni. Minden tárgyat tisztogatnunk kell, és ha elkerül a helyéről, akkor helyre kell rakni őket.  Amint bekerül egy tárgy a lakásba, rettentő boldogok vagyunk. Ki ne örülne egy új …öööö… bárminek? 🙂  Kipróbáljuk, felpróbáljuk, nézegetjük,megmutogatjuk a családnak. Aztán letesszük valahová. Véletlenszerűen. Ahol éppen van hely. Esetleg a fél éve vásárolt polc doboza még mindig a kamrában foglalja a helyet, vagy a gardróbból már gyakorlatilag kiömlik a sok ruha, és mindenhol tárgyak tömkelege, olyan tárgyaké, amiknek szemmel  láthatóan nem volt soha helyük.

Nemrég vettem megint egy könyvet, – mi mást? 🙂 Marie Kondo a szerző, “Rend a lelke mindennek”.  Az író olyan mélységekig vitte a rendrakást, hogy szerintem alig maradt tárgy a lakásában, mivel nemcsak rendbe teszi a dolgokat, hanem közben szelektál is. Méghozzá kegyetlenül. A mottója valami olyasmi, hogy:

Ha valamelyik tárgyadat nem szereted igazán, akkor azt ne is tartsd meg! 

Én egészen zseniálisnak tartom ezt a gondolatot. Vannak például olyan bögréim, tányérjaim, amiket valamikor, valakitől kaptam, kidobni nem akarom, de valójában utálom őket, szinte soha nem eszem belőlük. Vannak olyan ruhadarabjaim, amiket ugyan én vettem, de ma már nem tetszik, és hiába nem híztam/fogytam ki belőlük, mégse voltak rajtam már egy éve.  Csak a helyet foglalják, rossz érzés kézbe venni őket, kukába velük!  A könyv nyomán, ha nem is az egész lakást, de legalábbis a saját ruháimat átválogattam, és megszabadultam egy csomótól. És igaza volt a szerzőnek, sokkal jobb érzés azóta a szekrényembe nyúlni.

Egy másik rettentő hasznos ötlet az, hogy érdemes felvenni azt a szokást, hogy a lakásba beérkező tárgyaknak azonnal találjunk helyet. És az a hely lehetőleg ne egy olyan felület legyen, mint egy asztal, vagy konyhapult, vagy valaminek a teteje, mert az másra szolgál. A konyhapult előbb-utóbb tele lesz nemhasznált robotgépekkel, az asztal pedig alkalmatlan lesz arra, hogy bármit is csináljunk rajta. Amíg minden egyes beérkező új tárgynak tudunk helyet biztosítani egy szekrényben, addig jó. De előbb-utóbb eljön az  a pillanat amikor már nem fér bele… Ilyenkor nem árt a revízió, vagyis felteszem magamnak a kérdést: az újonnan bejövő tárgyukhoz hasonló többire (pl. különböző konyhai robotgépek) valóban szükségem van? Biztos, hogy az elektromos citromfacsaró kell nekem? Netán a tésztakészítő gép, amit XY nénitől kaptunk úgy húsz évvel ezelőtt?

Visszatérve a könyvre, mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, hogy elborítják a cuccok. Még ha nem is fogadjuk meg a szerző minden javaslatát, csak néhányat közülük, már akkor is sokkal felszabadítóbb érzés, akár abba az egyetlen szekrénybe benézni, amit rendbe raktunk, és legfőképpen kiszelektáltunk.

Most akarom! Azonnal!

Most akarom! Azonnal!

csigaManapság mindenki azonnal akar mindent. Habár lehet, hogy nemcsak ma, hanem ez valami örök tulajdonságunk, bár van egy gyanúm, hogy régen talán nem voltunk ennyire türelmetlenek. Egy kódexíró-rajzoló esetleg évekig dolgozott ugyanazon a könyvön, egy barokk ruhakölteményt sem varrt meg a varrónő egy nap alatt. A festményekről nem is beszélve.  És most még csak a használati tárgyak közül választottam néhányat, nem is beszéltem a piramisokról. 🙂

Mostanság azt szeretnénk, hogy minden legyen instant, azonnal oldódó. Vegyél kávékapszulát, mert az mindössze két mozdulat, és már a kávéfőzőbe se kell belelapátolni a porkávét. Hm. Na, nem mintha én kivétel lennék, és nem szeretném, mostazonnalderögtön elérni a célomat. Ugyanakkor szeretem azt hinni magamról, hogy képes vagyok hosszú időn át koncentrálni dolgokra, hogy képes vagyok olyan célokat is bevállalni, és végigvinni, ami nem valósul meg egy nap alatt. Van a céljaim között olyan, amivel már több éve küzdök, de nem adtam fel, és van olyan is, amit tavaly kezdtem el, és most is dolgozom rajta. (Félreértés ne essék,  én sem valósítok meg mindent, amibe belefogok!)

Mindazonáltal nekem elég jól bevált, hogy valami nagyjából elképzelhető határidőt tűzök magam elé, és azt igyekszem tartani. Ha megvan az elhatározásom, és az elérendő célom, akkor a következő lépésem általában az, hogy megpróbálom kitalálni, milyen lépéseket kell tennem azért, hogy elérjem. Magyarán, apró darabokra szeletelem a nagy falatot.  Minél kisebb, annál jobb. Ha könyvet írok, akkor nem az lebeg a szemem előtt, hogy 300 oldalt akarok összerakni, hanem csak annyi, hogy egy-két oldal legyen meg naponta.

A határidő egyébként egy nagyon trükkös dolog tud lenni, akár felszeleteltem a nagy feladatot kicsikre, akár nem. Mert a nagy kérdés, vajon az a határidő mennyire reális? Lomb Kató néhány hónap alatt megtanult egy idegen nyelvet. (Aki esetleg nem ismerné a nevét: 16 nyelven tolmácsolt, fordított.) Nekünk vajon mennyi időnk fog a tervünkre rámenni? Valószínűbb a néhány év, mint a néhány hónap. Az egy dolog, hogy látjuk képzeletben magunkat, amint ékes angolsággal beszélünk, az viszont egy másik, hogy frusztrálóan, rohadt lassan fogunk haladni. Ott van a fejünkben az idea, a szuper önmagunkról, de ez csak egy fantázia arról, hogy amikor – egyszer, majd valamikor a jövőben – odaérünk, akkor az milyen szuper lesz.

Ez a kép, a csodálatos önmagunk, sajnos nem a jelen, nem a most, nem ez a pillanat, ami éppen zajlik. Nem arra kell várnunk, hogy majd, ha megvan a nyelvvizsga, az milyen jó lesz, és majd akkor boldogok leszünk. Arra kellene koncentrálnunk, hogy ebben a percben, amit éppen csinálunk, az legyen számunkra az öröm. A folyamat legyen az élvezet, ne a célhoz kössük a vágyunkat. Annak örüljünk, amit éppen most teszünk, azaz a pillanatnyi haladást kellene élvezni. Függetlenül attól, hogy valamikor majd letesszük a nyelvvizsgát, majd rend lesz a házban, vagy olyan izmaink lesznek mint egy body buildernek.

Magyarán, ha a mindennapi lépéseket nem értékeljük, akkor a végeredményt sem fogjuk. Mert mindig lesz olyan ember, aki jobban tudja nálunk, aki rendesebb, erősebb, jobb alakú, karcsúbb, okosabb, akármilyenebb. Soha nem lesz egy olyan pont, amikor hátradőlhetünk, és azt mondhatnánk, hogy nnna, kész. Innentől nem kell tennem semmit. És mivel ez a tökéletes pont a jövőben soha nem fog eljönni, ezért az a legjobb, ha minden nap úgy közelítünk az aznaphoz, ahhoz a tevékenységhez, mint egy kis győzelem. Amikor minden nap megveregethetjük a vállunkat: szépen csináltad! Megdicsérlek! Ha minden nap azzal a tudattal tesszük a dolgainkat, hogy ez a helyes, ez az egészséges, az  előrevivő, akkor az egész életünk helyes lesz, egészséges és előrevivő. 🙂

Én egyébként imádom az előtte-utána fotókat, ahol láthatom azt, honnan indult el az illető, és hová érkezett. Ez roppantmód inspiráló. Sajnos, általában, ami mögötte van, az már többnyire visszariasztja az embert. Lefogyott valaki negyven kilót? Hú! Ötvenet? Hatvanat? Még húúúbb! És aztán megtudjuk, hogy ezt több év alatt érte el, úgy, hogy közben semmi máson, csak csirkemell filén, salátán és rizsen élt, akkor már nem is annyira vonzó a dolog. Ebből következik az is, hogy ha például a karcsúsodás reményében olyan diétát választunk, mint például a káposztaleves, vagy hasonló agyament diéták, akkor annak az lesz a következménye, hogy egyrészt menet közben is rohadt pocsékul érezzük magunkat, hiszen ki akarna boldogan egész életében káposztán élni? Másrészt ha lefogytunk pár kilót, akkor persze visszatérünk ahhoz az étkezéshez, ami korábban már kövérré tett minket. Ennek meg a következményét nem is ecsetelem. Értelmetlen az egész. Ugyanez érvényes azokra, akik három hónap alatt akarnak body builder izmokat, ezért a gyúrás mellé tolják a szteroidos cuccot.  És  amint abbahagyják, leeresztenek, mint a kipukkadt lufi.

Ezerszer jobban jár az ember, ha a folyamatra koncentrál.  Akkor minden nap jól fogja érezni magát, nemcsak akkor, amikor feltette az i-re a pontot. A cél is kell persze, de nem az az elsődleges, hanem amit nap, mint nap megélünk. Az életet ma éljük, nem holnap, és holnapután, vagy jövőre.

Hogyan találjuk meg a helyes válaszokat az internet adatrengetegében?

Hogyan találjuk meg a helyes válaszokat az internet adatrengetegében?

döntésBe kell, hogy valljam, engem az internet léte elvarázsol. Én már éltem akkor, amikor a “www” még nem létezett. Akkor voltam tizenéves, amikor még éppen hogy elkezdődött ez a digitális forradalom, így van összehasonlítási alapom a korábbi viszonyokkal. Régen, ha valami információhoz akartam jutni, meg kellett vennem egy könyvet, vagy el kellett mennem a könyvtárba órákig keresgélni, hogy végül vagy megtaláljam, amit kerestem. Vagy nem. Inkább nem. Végignyálaztam csomó könyvet, hogy hozzájussak egyetlen egy információhoz. Máskor meg megkérdezhettem ismerőseimet, tanáraimat, aztán vagy tudtak válaszolni, vagy nem.

Most  meg pillanatok kérdése, beütöm a keresőbe, és szinte azonnal megtudom, hogy hogyan ápoljam a filodendront, vagy hogy melyik macskaféle mekkora, netán mit tegyek, ha eltömődött a lefolyóm. A kétszavas információktól egészen akár egy komplett faház összerakásáig, mindent megtalálhatok. Imádom, hogy az internet segítségével, az állandó információéhségemet el tudom látni magyarázatokkal.

Csakhogy. Csakhogy ha valami számomra fontosat keresek, akkor nem mindegy, hogy amit találok, az helytálló-e. És a google felsorakoztat több ezer, százezer találatot, amik között egymásnak totálisan ellentmondó vélemények is vannak.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valamit sokan mondanak, akkor az minden bizonnyal igaz. Bármilyen kérdést is akarunk kibogozni, egészen biztos, hogy mind az egyik, mind a másik, (vagy harmadik, negyedik, sokadik) válasznak is van támogatója, aki bizonyítékokkal is alátámasztja az elméletét.  (Igyunk tejet, vagy sem? A zsírtól hízunk, vagy a szénhidráttól? Kardio, vagy HIIT? Vegetáriánus, vagy húsevő? ) Tele van az internet életmódváltoztató tanácsokkal, hogy hogyan legyél szebb, jobb, karcsúbb, sportosabb, elégedettebb, egészségesebb. Diéták, egészségpraktikák, sporttanácsok tömkelege. Nagy valószínűséggel mindegyikben van igazság, részigazság. Tévedések és hiányok is, mert senki sem tévedhetetlen, és még kevésbé mondható tökéletesnek. Ráadásul, ami valakinek beválik, egyáltalán nem biztos, hogy a másiknak is jó. Ezért aztán ezekből a megtalált apró részletekből kell összeraknunk a számunkra megfelelő valóságot.

A nagy kérdés elsősorban az, hogy ez a valóság jó-e, megfelel-e nekem? Azt rakom-e össze magamnak, ami az előnyömre fog szolgálni? Egészségesebb leszek tőle fizikailag, lelkileg, vagy sem?

Ugyanakkor ezeket a kérdéseket már eleve megelőzik azok, hogy egyáltalán megtalálom-e a szükséges információt? Aztán, hogy hogyan döntök arról a bizonyos megtalált tudásról? Elhiszem, vagy sem? Elfogadom, vagy elutasítom? A következő az, hogy átültetem-e a gyakorlatba azt, amit olvastam? Mennyi ideig? És talán itt eldőlhet, hogy jót választottam-e. Kicsit olyan, mintha nap, mint nap egy szerencsejátékot játszanánk, ahol a százezer lehetőségből random kiválasztva néhányat, eldöntjük, hogy az most valóban jó lesz-e nekünk. Gondoljunk csak arra, hogy évtizedekig abban a hitben éltünk, hogy a koleszterin káros, és bele fogunk halni, ha egy kicsit magasabb az érték. Most meg mára már kiderült, hogy az egész nem igaz, és a koleszterin magasabb szintje valójában nem jár emelkedett stroke kockázattal. Ellenben a koleszterincsökkentők hosszú távú szedése megnöveli a cukorbetegség kockázatát, meg még más problémákat is okoz. (Újabb kutatások szerint az alacsony koleszterinszint növeli a halál esélyét.) Így akik évekig, – mostanra már évtizedekig szedték – ezeket a gyógyszereket, azok nemcsak hogy közönséges szerencsejátékot játszottak az életükkel, hanem inkább egy halálos orosz rulettet. Mi a stressz, ha nem ez?

Mit hihetünk el? Hogyan dönthetjük el, hogy amit olvasunk, az előnyünkre fog vajon szolgálni, ha belevágunk? Sajnos nincs erre tuti válaszom. De persze nem is lehet, hiszen épp az előbb írtam, hogy valójában nehéz bíznunk bármelyik netre kirakott anyagban.  Amit én írok, abban sem kell feltétlenül megbízni. 😛 Bármilyen jó szándékú az ember, attól még tévedhet. A pokolba vezető út is… 🙂

Azt viszont le tudom írni, hogy mi az én módszerem arra, hogy eldöntsem, elhiszem, vagy sem, amit találok. Először is a legfontosabb a józan ész. Triviálisan hangzik, de olyan sokan bedőlnek mindenféle csodaszer hirdetésnek, hogy mégis kénytelen vagyok írni róla. Ami azonnali megoldást ígér, az nekem rögtön gyanús. 🙂 Nyilván vannak kivételek, de azok kivételek.

A következő szempontom az, hogy alá legyen támasztva az állítás. Legyenek hivatkozások, és ne csak egy másik pletykalapra. Ha mondjuk néhány tudományos cikk van mögötte, akkor lehet, hogy érdemes elolvasni. Ugyanakkor még ez sem feltétlenül jelenti azt, hogy az állítás helytálló, – lásd koleszterin kérdés. (Újabban a zsír vs. szénhidrát.)

A harmadik döntési elv lehet, ha elgondoljuk, hogy az állítás vajon hogyan illeszkedik bele az evolúcióba? Passzol hozzá, vagy ellene megy? Szeretjük azt hinni, hogy az ember valami egészen különleges teremtmény ezen a világon. Valóban, ami az észbeli képességünket illeti, az valóban különleges. De azon kívül minden más: amit eszünk, ahogy élünk, ahogy mozgunk, szaporodunk, azaz fizikailag éljük az életünket, az bizony mind nagyon, nagyon mélyen meghatározódik az evolúciós örökségünk által. Attól még, hogy az eszünkkel eldöntjük, hogy mondjuk városi életet élünk, és a nap 90%-ában különféle lakásnak és munkahelynek álcázott félhomályos barlangokban tartózkodunk, és előre csomagolt, ételnek látszó tárgyakat eszünk, attól még a testünknek kell(ene) a napfény, a szabad levegő, a mozgás, és a friss étel. Akárhogyan is akarjuk, nem írhatjuk felül ezeket következmények nélkül.

Negyedik elvként a saját személyiségemet, adottságaimat is hozzáveszem. Olyanokat például, hogy hány éves vagyok, milyen súlyú, mennyire fitt? Mennyire passzol az adott tanács az életstílusomhoz? Olvastam például több könyvet, cikket a hatékonyságról, halogatásról, időgazdálkodásól. Ezekben többen is ajánlották különböző listák készítését. Ami valószínűleg sokaknak hasznos, de én a magam részéről nem vagyok egy túl lelkes listaírogató, (max. bevásárló listák), vagy ha mégis próbálkoztam vele, pillanatok alatt elvesztettem, vagy csak simán nem tartottam magam hozzá. Úgyhogy ezek a tanácsok az én személyiségemhez nem illeszkedtek, akármennyire is jó gondolatok.

Ezeken kívül még szerintem érdemes az olyan tanácsokat is megfontolni, amelyek 50-100 éves tapasztalatokat összegeznek. Afféle, – “már a nagymamáinknál is bevált” módszereket, akár háztartásbeli, akár egészségi problémáról van szó. Hihetetlenül hasznos praktikákra bukkanhat az ember itt-ott. Persze ezek sem feltétlenül elfogadandók, itt is inkább csak a józan ész szűrőjén keresztül válogassunk. 🙂

Ja, és végül, de nem utoljára: Ne állj meg a keresésnél a google első-második oldalánál. (Hacsak nem valami nagyon egyszerű dologról van szó.) Lapozz tovább és tovább, olvass el minél többet. Ha valami fontos dologról van szó, akkor én időnként akár az 50+ oldalig is eljutok, mire meggyőződöm arról, hogy amit találtam, az helyes és igaz, és végül döntök valami mellett.

Kedves olvasó, te hogyan döntesz? Mi alapján hiszel el dolgokat és ha nem, akkor miért nem? Ha van olyan szempontod, ami szerint választasz, és úgy érzed érdemes hozzátenni ehhez a listához, szeretettel várom a kommentekben.

 

 

Stresszkezelés introvertált vagy extrovertált módra

Stresszkezelés introvertált vagy extrovertált módra

audrey_hepburnSokan érezzük úgy, hogy túl stresszes az életünk. Mindannyian kezeljük is valahogy a minket érő stresszeket, de kérdés, hogy mennyire vagyunk hatékonyak ebben? És mi befolyásolja azt, hogy a stresszcsökkentő eljárásaink megfelelnek-e számunkra, vagy sem?

Sok stresszel foglalkozó cikk ad olyan tanácsokat, hogy menjünk el stresszkezelő csoportokba, ahol például szerepjáték révén megszabadulhatunk a stressztől, vegyünk egy forró fürdőt, esetleg kapcsolódjunk ki a barátainkkal, menjünk el velük mondjuk egy koncertre, szórakozóhelyre, hogy kieresszük a gőzt. Ezek jó tanácsok, de vajon egyformán jók az extrovertáltaknak, és  jók az introvertáltaknak is?  Azt hiszem az introvertáltak zsigerből érzik, hogy a fentebb felsoroltak között csak egy van, ami nekik megfelel, a többi közel sem annyira fényes javaslat számukra. De, hogy ne csak zsigerből mondjuk rá egy dologra, hogy ez jó, amaz meg nem, nézzük kicsit szisztematikusabban a kérdést.

Az alábbi táblázatban, (a teljesség igénye nélkül) az extrovertált és az introvertált személyiség néhány jellemzője látható:

Extrovertált Introvertált
A külvilág energizálja. A belső világa energizálja.
Kifelé forduló Befelé forduló
Beszédes Csöndesebb
Előbb cselekszik, aztán gondolkodik. Előbb gondolkodik, utána (talán) cselekszik.
A széles körű tapasztalatot értékeli. Az elmélyült ismereteket értékeli.

Ha így egymás mellé tettük a két személyiségtípust, akkor ebből kiindulva könnyebben meg tudjuk találni a megfelelő stresszkezelő módszert is mindkettő számára. Haladjunk végig a táblázat sorain:

Az extrovertáltak, akiket a külvilág doppingol, azoknak olyan stresszmentesítő programot érdemes keresnie, ahol a külső ingerek segítségére lesznek a mindennapi stressz leküzdésében, mint például egy vacsora a haverokkal, barátokkal, egy buli, vagy egy koncert. Az introvertáltaknak ezek a helyzetek nemhogy stresszcsökkentő hatásúak, hanem többnyire inkább növelik bennük  a stresszt. Gondolom nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy annak, aki introvertáltnak érzi magát, ennek az ellentétét kell keresnie, azaz inkább otthon leülni egy jó könyv társaságában, esetleg elmenni egy erdei sétára,  vagy venni egy forró fürdőt. Az introvertáltak akkor tudják a napi stresszt legjobban kezelni, akkor tudnak igazán feltöltődni, ha minden nap sikerül szakítani maguknak időt arra, hogy egy valamennyit egyedül lehessenek. (pl. Egy introvertált anyuka, otthon, két kicsi gyerekkel nagyságrendekkel nagyobb kihívás előtt áll, mint egy extrovertált  anyuka.)

Az extrovertáltak beszédesebbek lévén, szívesen beszélik ki mindenféle nyűgjüket, bajukat, megosztják másokkal a különböző problémáikat. Ez számukra nagyon felszabadító lehet. Az introvertáltak általában csöndesebbek, és bár ők is megbeszélnek a családdal, barátokkal dolgokat, de nehezükre eshet egy-egy kisebb-nagyobb, vagy akár komolyabb problémát megtárgyalni másokkal. Ha ezt a helyzetet érzi igaznak magára valaki, akkor számára az csökkentheti a stresszt, ha például elkezd naplót írni, amibe nyugodtan kiírhatja magadból a nehézségeket. Az introvertáltak amúgy is általában szívesebben kommunikálnak írásban, mint mondjuk telefonon, így a naplóírás különösen jó szolgálatot tud tenni. Pszichológusok ehhez még hozzá szokták tenni azt is, hogy érdemes a naplóbejegyzéseket egy-egy hálát adó gondolattal zárni.  Így nem eshetünk abba a hibába, hogy a napló csak egy panaszáradat lesz, hanem megteremtjük az egyensúlyt a pozitív és negatív gondolatok között.

Az extrovertáltak számára egy hirtelen jött javaslat, mint amikor például felhívja őket egy ismerős, és aznap estére ajánl valami programot, az nagyon jól jöhet. Szívesen ugranak bele olyan ad-hoc eseményekbe, amik egy kis pezsgésben való feltöltődést ígérnek nekik.  Introvertáltak számára ez a legtöbb esetben megint csak inkább stressz, mint pihenés. Nekik, még ha egy héttel korábban meg is kapták a meghívót, még akkor is bizonytalan, hogy el fognak-e menni, és nem választják-e inkább otthon egy film megnézését, mint a társaságot. Számukra általában könnyebb és stressz-mentesítőbb az, ha előre tudnak tervezni, és fel tudnak készülni az eseményekre.

A táblázatunk utolsó tétele, a széles körű, illetve a elmélyültebb ismeretek másféleképpen való értékelése volt. Ha például meghirdetik az edzőtermek éjszakáját, amikor egy jeggyel végi lehet látogatni  több edzőtermet is egy este, az egy egy sport iránt érdeklődő extrovertáltnak kiváló kikapcsolódás, stresszoldás lehet. Ugyanezt az introvertáltak sokkal kevésbé fogják izgalmasnak tartani. Mivel őket egy-egy téma mélyebb ismerete többnyire jobban izgat, érdemesebb olyan programokat keresniük, amik egy általuk kedvelt területről nyújthat újabb információkat. Teszem azt ha maradunk a sportnál, akkor nekik sokkal inkább feltöltődést ígér egy olyan előadás, vagy bemutató, amit például az általuk kedvelt sport egy elismert képviselője tart az őket érdeklő területről.

Összességében egy introvertáltnak a mindennapi stressz kezelésben az szokott bejönni, ha valami olyan tevékenységgel foglalkozhat, amit lehet egyedül csinálni,  pl. meditáció, jóga, könyv olvasás, filmnézés, zenehallgatás (mindezt otthon), vagy amikre lelkileg felkészülhet, előre megbeszélt programok, pl. kirándulás,  illetve olyan időszakok, amikor nem kell készültségben állnia, pl. kikapcsolt telefon, „kikapcsolt ”kommunikáció.

Introvertáltakat feltölti:

  • egyedül csinálható hobbi tevékenységek
  • programok, amire fel tud lelkileg készülni
  • olyan időszakok, amikor egymaga lehet, és ki tud kapcsolódni a mindennapi kommunikációból

Az extrovertáltaknak ahhoz, hogy a stresszt könnyebben kezeljék ugyanezeknek a tevékenységeknek a csoportos változata a megfelelő. Számukra is stresszcsökkentő lehet a meditáció, a jóga, egy film megnézése, ha mindezt barátokkal, csoportban teheti.  Az előre tervezett programok is, de az ad-hoc események is lehetnek jó stresszcsökkentők számukra.  A kikapcsolt kommunikáció talán kevéssé nekik való, hacsak nem egy nagyobb társasági kirándulás az, amikor félreteszik a mobiltelefont a társaság kedvéért.

Extrovertáltakat feltölti:

  • csoportos hobbi tevékenységek
  • ad-hoc események, tervezett programok
  • kommunikációt igénylő események, társasági szórakozások

Mindazonáltal akár introvertált, akár extrovertált valaki, a megfelelő stresszcsökkentő módszer megtalálásában az segíthet legjobban, ha tudatosítjuk, hogy mi az, ami erőt ad számunkra, és mi az, ami kimerít.  Ehhez legjobb módszer az önmegfigyelés,  amikor például este végiggondoljuk, hogy az adott nap eseményei milyen hatással voltak ránk.  Mivel az intro-extroverzió egy spektrum két végpontja, és a többség valahol ezen a skálán belül helyezkedik el, ki közelebb, ki távolabb a végpontoktól, ezért könnyen lehet, hogy egy kissé kevésbé extrovertáltnak a magányos, otthoni meditáció nagyon jó megoldás lehet a stressz kezelésében, míg egy, a társasági életet  jobban kedvelő introvertáltnak a barátokkal töltött idő is kiváló kikapcsolódás.

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

bathroom-scale-shockA napokban az egyik hírlevélben, ami rendszeresen jár nekem,  a választás erejéről volt szó. Elég mélyen érintett. Ha jobban belegondolunk, egész életünk a saját választásaink, döntéseink eredménye.

Én döntöm el, hogy milyen vagyok, milyenné válok, ki vagyok, és kivé akarok válni. Én döntöm el, hogy hogyan látom magamat, vagy másokat. Minden alkalommal, amikor döntési helyzetbe kerülök, akkor rajtam áll, hogy mi lesz annak a döntésnek a végkimenete. A legapróbb választásainktól, az egészen nagyokig, valamennyi rajtunk múlik. Egészen onnan kezdve, hogy mit és hogyan válaszolok egy kérdésre, esetleg felkelek-e 5 perccel korábban, szóba állok-e, igyekszem- e barátkozni valakivel, vagy sem, egészen odáig, hogy hova jelentkezem egyetemre, vagy megházasodom-e, lesznek-e gyerekeim.

Nem kenhetem a felelősséget másra, hogy ezért-azért-amazért vagyok ilyen, mert Valaki ezt akarta tőlem. És nem mondhatom azt sem, hogy azért, mert ilyen a természetem, ezt örököltem. Nem. A természetem olyan lesz, amilyenné én magam teszem. Akár félős, akár agresszív, és akármilyen más vagyok, arra én edzettem magamat. Hosszú évek, kemény munkájával. Mindig, minden esetben az én felelősségem a döntés, én választok.

És igen, a választás sokszor rohadt nehéz. Szívesebben választom számtalanszor a könnyebb utat. Azt az utat, ami abban a pillanatban kevésbé ijesztő. Kevésbé szorongató. Kevésbé fárasztó. Amikor egyszerűbb bedugni a fejemet a takaró alá. Mert mi van, ha tévedek? Mi van, ha nem lesz jó? Mi van, ha rosszul fogom érezni magam? Mi van, ha nem leszek kitartó? Mi lesz, ha nem fog sikerülni?

És persze ilyenkor szorongok, stresszelek. Végül aztán úgy döntök, hogy inkább nem teszek semmit. Inkább  Facebookozom, vagy Pinterestet nézegetek, és alibi tevékenységeket csinálok. És szép lassan oda jutok, hogy egyre jobban becsapom magamat. Amikor egyre kényelmesebb leszek, ahogy hozzászokom a saját gyengeségeimhez.

Veled is van így? Te is gondolod időnként azt, hogy nem is vagy még „olyan” kövér, nem is vagy „annyira” beteg? Nem is “olyan rossz” még a helyzet, vagy nem is „lennél képes” jobban tanulni, nem is érdekel „annyira” az a tökmindegy micsoda, hogy nekikezdj, és valóban szembenézz a helyzettel, és komolyan foglalkozz a dologgal.

Belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy ahogy változom, az nem mindig tetszik.  És nem a ráncokra gondolok, hanem az eltékozolt lehetőségekre, az elpazarolt percekre, órákra, és gyáva döntésekre.  Olyan simán csapom be magamat, hogy fel sem merül bennem, hogy ezt én teszem. Eltelik egy-két év, és az, ami régebben csak egy egészen kicsit nem volt jó, az most már nagyon nem jó, ami csak egy picit fájt, ott majd nagyon fog fájni. Ahogy múlik az idő, már nem csak 3-4 kiló többlet lesz, hanem 15-20. Amikor olyan elpunnyadt leszek, hogy már egy félórás sétától is kidőlök.

És úgy érzem elfáradtam, és olyan szokások rabja vagyok, amiken nincs erőm változtatni. Sőt, valójában talán nem is akarok változtatni, mert ahhoz erő kellene és kitartás. És ráadásul még esetleg fáj is. És minél messzebb kerülök attól a korábbi énemtől, akinek mindez még könnyen ment, annál nehezebb lesz, annál több energiát kellene belefektetni, annál nehezebb bármit is tenni.

Azt hiszem nem akarom becsapni magamat, mégis naponta megteszem, amikor nem csinálom a fekvőtámaszokat, és nem megyek el futni, vagy úszni, vagy nem jelentkezem arra a tanfolyamra.

Hatvan-hetven-nyolcvan évesen vajon mennyire lesz erőm? Most még megtehetem, hogy odafigyelek magamra, és szembenézek azzal, hogy ez nem lesz mindig így.  Elég ránéznem az idősebb rokonaimra, és pengeélesen látom, hogy mi lesz velem harminc-negyven év múlva, ha MOST nem kezdek el változtatni valamin.

Veled mi lesz? Mit látsz magad előtt? Mire akarod az energiáidat fordítani?

Ha kaphatnál ajándékba 100, vagy 150 dollárt, melyiket választanád? Biztos?

Ha kaphatnál ajándékba 100, vagy 150 dollárt, melyiket választanád? Biztos?

dollarGyakran gondoljuk azt, hogy  egy szokás kialakításához akaraterő kell csak és kész. És aki elbukik valamilyen szokásának a kialakításában, annak gyenge az akaratereje. „Nem tudom tartani a fogyókúrám”,  vagy „nem járok edzeni két hónapja” ettől aztán megrendül a magunkba vetett hitünk, önbizalmunk, azt kezdjük hinni magunkról, hogy gyenge az akaraterőnk. Ez azért nem egészen így van.

Kutatók csináltak egy kísérletet, ahol először megkérdeztek embereket, hogy mit választanának, ha most kaphatnának 100 dollárt, vagy egy hónap múlva 150-et. Az emberek többsége racionálisan gondolkodik,  tud számolni, és belátja, hogy a 100 dollárnál a 150 jelentősen több. És  hacsak nincs valamiért most azonnal szüksége egy kis pénzre, a többség, kb. 80%-uk a 150 dollárt választotta. Viszont ha előtte feltettek nekik sok „vagy-vagy” eldöntendő kérdést, (amiknek egyáltalán semmi köze nem volt ehhez a 100-150 dollár választási kérdéshez) akkor a döntéshozó, racionális képességük „kifáradt”, és saját jól felfogott érdekükkel ellentétesen, az azonnali 100 dollárt választották.

Ugyanezt a kérdést feltették  más kontextusban is. Férfiakat és nőket két-két csoportra osztottak. Az egyik csoport férfinak csinos nők fényképét mutatták meg a kérdés előtt, a másik csoport férfinak nem szép nők képeit. A nőket ugyanígy két csoportra osztották, és jóképű, illetve nem jóképű férfiakról láthattak fotót. Ebben a kísérletben egy érdekes eredmény született. Itt ugyanis csak az egyik csoport döntött az érdekeivel ellentétesen, az azonnali, de gazdaságtalan 100 dollár mellett. Azok a férfiak, akiknek csinos nőket mutattak. 🙂 Láthatjuk, hogy a döntéseinket nagyon sok minden befolyásolhatja, méghozzá olyan dolgok, amikre józan ésszel nem is számítanánk.

Ugyancsak gyengébben döntünk, amikor kialvatlanok, fáradtak, vagy éhesek vagyunk. Ilyenkor lassabbak, határozatlanabbak vagyunk, és azok a döntéseink, amelyek normál állapotunkban nem okoznak problémát, ilyenkor kevéssé megbízhatóak.

A döntés összefügg az akaraterővel, hiszen amikor valamit meg akarunk tenni, el kell döntenünk, hogy valóban megtesszük-e azt a dolgot, vagy sem. Eldöntjük, hogy felállunk-e a fotelból, hogy megcsináljuk a fekvőtámaszokat, vagy maradunk a tévé előtt?  Mindebből következik az, hogy ha csupán akaraterővel akarunk megoldani valamit, akkor például az a döntési képességünk, hogy mit egyek: sütit, vagy almát, elmenjek-e futni vagy sem, nagyon könnyen csorbát szenved ha pl. fáradtak vagyunk. Egyéb zavaró tényezőkről nem is beszélve. Hiába határoztuk el magunkat korábban a diétára, edzésre, egész egyszerűen ilyenkor nem vagyunk a döntési képességünk, és ezzel együtt akaraterőnknek sem a teljes birtokában.

Tehát ha azt látjuk, hogy  a szép elhatározásaink, terveink kezdenek dugába dőlni, nem kell ostorozni magunkat. Viszont nem árt ha tudjuk azt, hogy pusztán akaraterővel nem fogunk tudni minden akadályon átugrani, és jó, ha előre megpróbálunk felkészülni az ilyen esetekre is.

Neked is vannak vakfoltjaid?

Neked is vannak vakfoltjaid?

Először is szeretném megköszönni a türelmedet kedves olvasó, ha még mindig kitartóan be-benézel hozzám. Az elmúlt hetekben azért nem írtam újabb posztot, mert egy e-bookot írok a meditációról, mint szokásról, és ez meglehetősen lefoglalja az életemet. Még messze nincs kész, és ráadásul angolul írom, ami külön kihívás, de azért igyekszem megint felvenni a fonalat, és ide is posztolni újra.

vakfoltokSzóval a kérdésem hozzád: hogyan döntöd el, hogy mit teszel? Mi az, amit helyesnek vélsz? 

Én általában azt gondolom magamról, hogy amit csinálok, az többnyire helyes, megfelelő, a helyzethez alkalmazkodó, az adott pillanatban épp szükséges dolog. Természetesen tudom, hogy messze nem vagyok tökéletes, csomó dolgot nem tudok, de amikor például teszek, vagy választok valamit, akkor azt általában a legjobb tudásom szerint teszem. Azonkívül azt is gondolom, hogy ahogy vélekedem dolgokról, a világról, az eseményekről, az is jó. Nekem. Pontosabban az a számomra legmegfelelőbb, legjobb vélemény.

Ugyanakkor ezek a vélemények nyilvánvalóan az én saját világlátásomból fakadnak, ezért érzem ezekben komfortosan magam.  Ha szelíd vagyok, akkor úgy érzem, az egész világnak szelídnek kellene lennie. Ha meg asszertív vagyok, akkor elvárom másoktól is, hogy legyenek önérvényesítők, és a szelíd emberek meg tanuljanak meg magukért hangosan kiállni, vagy ne csodálkozzanak, ha elsöpri őket a többség.

Szerintem te is azt  gondolod magadról, hogy a te világlátásod a legmegfelelőbb. De ha körülnézel, akkor láthatod, hogy  nemcsak te gondolod ezt, hanem a szomszéd is, meg a barátod, a párod, férjed, feleséged, osztálytársad, főnököd, tanárod. Meg mindenki. Csak épp ők valami mást gondolnak helyesnek, és megfelelőnek. Ez aztán sokszor összeütközéshez, konfliktushoz vezet. Lehet, hogy szerintük nem így, hanem amúgy kellene zajlania a dolgoknak. Másként kellene viselkedned, vagy mást kellene mondanod. Mást akar ő, és mást te. Nemcsak arról van szó, hogy mindenki mást gondol megfelelőnek, hanem arról is, hogy ennélfogva másra vágyik. Nem ugyanazok a céljaitok. Te meg ugyanezt gondolod őróla, mármint hogy neki kellene másként viselkednie, mást akarnia. Ez lehet, hogy most trivialitásként hangzik, de azért nem árt, ha néha emlékeztetjük magunkat erre. Én például sokszor megfeledkezem róla.

Egyébként Karinthy szavaival élve: “Férfi és nő … hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.”

A véleményünk azonban idővel változik. Amit egy ideig megfelelőnek tartottunk, az idővel helytelen lesz. Bár a többségünk nem változik abban, hogy férfit, vagy nőt akarunk. 🙂 Azonban olyasmikben például, amikor tinédzserként úgy vélekedünk az öregekről, hogy „hülye, lassú, ostoba vénemberek”, az a vélemény idősebb korunkra könnyen arra változhat, hogy: „kibírhatatlan, idegesítő fiatalok”.

Mindamellett nem árt, ha tisztában vagyunk a saját vakfoltjainkkal. Tipikus példája ennek az, amikor a gyerek mondjuk dühöng, és rácsap a tesójára. Erre az apuka odamegy, jól ráver a gyerek kezére azzal a szöveggel, hogy „Nem ütöd meg a másikat!” És fel sem merül benne,  hogy akkor ő most mit is csinált? Ha látná saját viselkedését kívülről, akkor észre kellene vennie saját magát is. És nagyon sok ehhez hasonló más vakfoltunk van. Amit nem látunk. Mily meglepő!

Valóban sokszor nem látjuk magunkat. Pedig érdemes néha rátekintenünk az életünkre, véleményeinkre idegen szemmel. Megkérdőjelezni azt, amit csinálunk.  Elgondolkodni azon, hogy a velünk szemben megfogalmazott kritikának néha lehet, hogy van létjogosultsága, még ha nem is esik jól. (Én a magam részéről eléggé utálom a kritikát, akkor is, ha jogos. Úgyhogy több alázatot, kedves szerző! 😛 )

Úgy vélem, meglehetősen nehéz rugalmasan tartani a gondolkodásunkat, viszont nagyon érdemes. Szerintem egy jó gyakorlat erre, ha megtanuljuk azt a szokást, hogy a lehető legtöbbször megpróbálunk belehelyezkedni a másik gondolatvilágába, és az ő szemszögéből rátekinteni a dolgokra, vitás kérdésekre. Mindezzel együtt azt is érdemes észben tartani, hogy az a másik ember NEM fog a mi szemszögünkből nézni. Ezt nekünk kell megtenni. De természetesen az, ha végiggondoljuk, hogy a másik vajon miért teszi ezt, vagy azt, az még nem jelenti azt, hogy el is kell fogadnunk az ő véleményét. Viszont könnyebben megértjük, hogy mit miért csinál. És ez azt is jelenti, hogy megbocsátóbbak, és elnézőbbek tudunk lenni a velünk élőkkel.  Ez nekünk is kellemesebb állapot, meg a környezetünknek is.

Hozzáteszem, hogy ez addig működik, amíg egy nem túlságosan idegen világnézet az, amivel szembekerülünk, amíg – a mi esetünkben – egy európai civilizáción felnőtt emberről van szó. Minél távolabb esik tőlünk a másik gondolkodása annál nehezebb megérteni, belehelyezkedni.

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

elegedett2Elégedett vagy most, ebben a pillanatban azzal, aki vagy? A testeddel, a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a tudásoddal? Hogyan nézel magadra, ha belenézel a tükörbe? Ez így most tökéletes úgy, ahogy van? És ha nem, akkor mikor leszel elégedett? „Ha a …. megtörténik, akkor elégedett leszek.” A pontok helyére helyettesítsd be, amire vágysz. Ha lediplomázom, ha lefogyok, ha izmosabb leszek, ha lesz csajom/pasim, ha megtanulok spanyolul, ha…ha….ha….

Én nem ismerek senkit, aki tökéletesen elégedett lenne magával. Mindenki talál magán olyan dolgokat, amikkel nincs kibékülve. Túl sovány, vagy kövér, vagy ha épp pont jó a súlyod, akkor nem elég izmos, vagy ha elég izmos, akkor lehetne szebben formált egy-egy izomcsoport, vagy ha az is minden jó, akkor nem tetszik az orrod, vékonyszálú a hajad, nem tudsz eleget valami témában, gyakorlatilag bármi lehet a vágy tárgya.  Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mikor lesz az a pont, amikor elégedettek leszünk magunkkal, akkor ez egy örökké görgethető ideál. Ha elérjük a …bármit…, akkor valami más kerül az elégedetlenségünk középpontjába.

Írtam már ezt-azt a szokásokról, (jelen pillanatban 8 poszt van jobb oldalt a Kategóriák alatt, amik valamilyen módon a szokásokhoz kötődnek) és arról is, hogy hogyan tudunk  egy-két dologban változást elérni.  Most viszont felteszem a kérdést, vajon mindenáron a tökéletességet kell hajszolnunk? Egy olyan tökéletességet, ami nem érhető el soha, mert mindig lesz valami, ami új és újabb elégedetlenségre ad okot magunkkal kapcsolatban. Azt hiszem az egyik legfontosabb szokás lenne az, hogy megtanuljuk azt, hogy elégedettek legyünk azzal, aki vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk meg lefogyni, ha kövérek vagyunk, ne tanuljunk tovább, vagy ne próbáljunk meg egészségesebben étkezni, sportolni. Csak azt jelenti, hogy ha valamilyen célunkat esetleg nem-, vagy csak részben érjük el, akkor attól még lehetünk elégedettek önmagunkkal.

A normál gondolkodásunk valahogy úgy néz ki, hogy: kitűzök egy célt, dolgozom érte, és ha elérem, akkor boldog leszek.  Elérem pl. az ideális súlyt, és boldogan fogok a tükörbe nézni. Ha sikerül megtartanom, akkor egy idő után az a testforma normává válik, és már nem lesz a kiapadhatatlan öröm forrása. Elértem, és kész. Elkezdek mással elégedetlen lenni. Akkor mondjuk az lesz a legfőbb bajom, hogy miért nem tudok felszabadultan viselkedni nagyobb társaságban? Miért szorongok, stresszelek, vagy épp miért hozok rosszabb jegyeket haza a suliból?

És persze azt remélem, hogy egyszer, majd valamikor, valamitől ezek egy csapásra elmúlnak, és én OK leszek. De a helyzet az, hogy nem, nem egyszer, majd történni fog valami, hanem most, ebben a pillanatban történik.

Most kellene, hogy jó legyen, és elégedett legyek. Nem majd, valamikor a jövőben. Ha arra törekszünk, hogy maga a gyakorlás legyen az elégedettségünk forrása, akkor az egész életünk lesz elégedett. Mert az életünk maga a folyamat. Ha csak a cél elérése tölt el elégedettséggel, akkor lesz ugyan az életünkben néhány pillanat, amikor valamivel elégedettek voltunk, de ez jóval kevesebb pillanat lesz, mint amennyi lehetne. Ha viszont magát az utat, a folyamatot élvezzük, akkor egyre többször lehetünk elégedettek magunkkal.  Ha minden egyes leckének tudunk örülni, amit megtanultuk, ha minden egyes nap megveregetjük a vállunkat és büszkék vagyunk magunkra, hogy sportoltunk valamit, (legyen az akár csak 5 fekvőtámasz) vagy minden olyan napot sikerként fogunk el, amikor kihagytuk a Fornettis pogácsát délután. Amikor nem kényszerként könyveljük el azt amit csinálunk, hanem büszkék vagyunk magunkra, mert úgy tekintünk a tevékenységeinkre, hogy egy “újabb lépést sikerült megtennem az utamon”.

Jó, tudom, a halálunk még nagyon messze van, de ha eljön, akkor hogyan fogunk visszatekinteni az életünkre? Küszködtem, elégedetlen voltam egész életemben, és soha nem értem el azt, amit szerettem volna? Vagy úgy, hogy többnyire elégedett voltam, azzal, aki vagyok, és az életem tele volt boldog pillanatokkal?

Az elégedettséget adó hozzáállást nem könnyű megtanulni, de nem is lehetetlen. A lényeg az, ha szokásunkká tesszük, és tudatosan úgy próbálunk rápillantani az életünk folyására, hogy hálásak legyünk a lehető legtöbb mindenért, az közelebb visz minket egy elégedett élethez. Ha az életünk pillanatnyi boldogságai felett nem siklunk el, hanem ráfigyelünk, és benne vagyunk a pillanatban. Ez lehet akár csak a napsütés, a jó idő, vagy az, hogy teáztunk, esetleg egy jót futottunk, vagy élvezzük, hogy megtanultunk, és most már tudunk egy szép verset. Öröm, hogy leülhetünk a barátainkkal beszélgetni. Lehet bármi. Sokszor úgy siklunk el a jó dolgok felett, mintha az nem is lenne említésre méltó.

Nyilván nem “öröm és bódottág ” az ember egész élete, még akkor sem, ha igyekszik hálás lenni a jó pillanatokért. Hiszen mindig jönnek nyomorúságos pillanatok, stressz és csalódás is. Eszembe sincs felhozni azt az elcsépelt smoncát, hogy “találjuk meg mindenben a jót”. Van, amiben nagyon nehéz jót találni, és van, amiben lehetetlen. De azt igenis mondom, hogy figyeljünk oda azokra a hétköznapi dolgokra, amiben meg tudjuk találni a pozitívumot, amiből profitálhatunk.

Egyszer anyukám azt mondta nekem, hogy ha meg akarok jegyezni egy boldog pillanatot, akkor mondjam ki, fogalmazzam meg magamban, hogy most, itt ebben a pillanatban mi az, aminek örülök. Ne hagyatkozzak csak az érzésre, hanem foglaljam mondatba. Nem kell hangosan kimondani, elég, ha csak gondolatban elmondom magamnak, hogy most mi az, ami épp boldoggá tesz. Azt kell mondjam, nagyon igaza volt. Több, mint húsz éve, hogy ezt hallottam tőle, de még mindig emlékszem arra, amikor ezt először kipróbáltam. Fel tudom idézni a helyet, az érzést, és a látványt is.
Minél több ilyet gyűjtünk, annál több boldogságot fogunk magunkénak tudni.