Browsed by
Kategória: Jelen-lét

Tudjuk-e stressz mentesen nézni a dolgokat, úgy, ahogy vannak?

Tudjuk-e stressz mentesen nézni a dolgokat, úgy, ahogy vannak?

Ki szeret mosogatni egy buli után?
Ki szeret mosogatni egy buli után?

Mi is a valóság valójában? Létezik objektív valóság?  Talán, ami itt körülöttem van, a tárgyak, emberek, növények, a város?  Első pillantásra mind úgy néz ki, mint tőlem független, önálló létezők. Feltételezem, hogy amikor nem nézek oda, akkor is minden ott marad. Ugyanakkor mindezt a valóságot saját szemüvegemen keresztül nézem. Bármi, amire rápillantok, az a korábbi emléknyomaim szűrőjén keresztül jut el az hozzám. Azokat az embereket, akik itt jönnek-mennek a lakásban nem tudom úgy nézni, mintha ismeretlenek lennének, hiszen sok éve együtt élünk. Bár önálló létezők, de az én „világomban” léteznek, és a velük kapcsolatos tapasztalataim teljesen más színben tüntetik fel őket számomra, mint mondjuk a kollegák,  egy bolti pénztáros, vagy a buszon velük együtt utazó idegen  számára.  Nekem ők a legfontosabbak, míg egy idegen számára esetleg teljesen érdektelenek.

Ha rápillantok valamilyen tárgyamra, pl. az íróasztalra, amit örököltem, a lámpára, amit a múlt hónapban vettem, mind valamit közvetít számomra. Nemcsak azt, hogy mire való, hanem azt is,  amilyen emlékeket ébreszt. Mint Proust híres madeleine süteménye, az Eltűnt idő nyomában című regényében, ahol hosszú-hosszú oldalakon keresztül a süti ébresztette emlékeket idézi. Pedig csak egy édességről volt szó!

Az előző posztban arról volt szó, hogy hajlamosak vagyunk olyan szokásokat is felvenni, amik nem előnyösek számunkra, mint például  ha hagyjuk rendszeresen magunkat felidegesíteni, akkor valóban egyre könnyebben fog menni. Az agyunk megtanulja, hogy ha „ez és ez” történik, akkor a gazdám, azaz Én, így fogok reagálni.  És egy idő után már automatikusan bekapcsolja a „megfelelő” reakciót, már a legkisebb jelre is. Azt mondja a tudatunk: „Ha ezt várod, akkor ezt fogod kapni.” Vagy konkrétabban: „ha dugó van az utakon, akkor te most ideges kell, hogy legyél. Jó sokat gyakoroltad, úgyhogy itt van, tessék!”

Érdekes kísérlet lehet, ha megpróbálunk friss szemmel nézni a körülöttünk levő dolgokra. Úgy, mintha először látnánk. Ha megpróbáljuk lefejteni a tárgyról a hozzá kapcsolt tapasztalatainkat, vajon képesek vagyunk-e rá? Valószínűleg a számunkra kevéssé fontos dolgoknál ez többé-kevésbé sikerülhet. De azok az emberek, tárgyak, akik/amik töményen hordozzák a velük kapcsolatos emlékeinket, élményeinket, azokra nem igazán tudunk úgy tekinteni, mintha még sose láttuk volna.  Minden pillanatban valamilyen színű a szemüveg, amin át nézzük őket és persze az egész világot. Ha jókedvű, optimista hangulatban vagyok, akkor rájuk is így nézek. Ha  meg épp rossz passzban, fáradt, nyűgös,  stresszes, hajszolt állapotomban, akkor még egy  kisebb probléma is felnagyítódik,  az olyan is, amin rendes körülmények között simán túllépek.

És rengetegszer vagyunk úgy, szerintem nem csak én, hanem mindannyian, hogy nem vagyunk képesek úgy fogadni a dolgokat, ahogy azok vannak. A buli után az asztalon hagyott poharak, tányérok önmagukban nem hordoznak semmilyen értékítéletet. Egyszerűen csak koszos tányérok és kész.  Nem pozitív, nem negatív dolog. Attól lesz negatív, hogy én annak látom. Amikor ránézek, és azt gondolom, hogy nna tessék, már megint ki kell vinnem mindent a konyhába, és ezt a rengeteg dolgot mind el kell mosogatnom. Ingerült leszek, és egy „miért kell ezt nekem csinálnom” érzés fog el. Pedig így van. A tányérok ott vannak. És koszosak. És vagy ott maradnak, vagy kiviszem és elmosogatom őket, vagy megvárom, amíg a családból valaki más megteszi. Mégsem tudom érzelemmentesen szemlélni a dolgot.  Érzem a stresszt, pedig egy kb. mindössze 20 perces tennivalóról van szó.

Ha sikerülne átkereteznem a gondolatot például arra, hogy milyen jó buli volt tegnap, és milyen jól éreztük magunkat, és ez a számos pohár és tányér bizonyítéka annak, hogy ilyen sok barátunk van, kicsit jobban érezném magam. Vagy ha úgy tekintenék ezekre az edényekre, mint semleges tárgyakra, amiket egyszerűen csak el akarok mosogatni, mert jó érzés a tiszta, rendezett konyhában lenni, az is egy jó megoldás lehet. Ugyanígy megtalálhatjuk más esetekre is azt a nézőpontot, ami nem zaklat fel minket. Akár a reggeli dugóról van szó, akár bármi másról.

Egy szóval se mondom, hogy ez könnyű. Sőt… Lehet, ugyan, hogy van pár ember, akiknek az, de nekünk többieknek iszonyú nehéz. Ugyanakkor óriási lépés lenne egy stressz mentesebb élet felé.

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

stressz a forgalomban
A dugóban araszolás kevés embernek jelent jó szórakozást.

Egyes kutatók szerint az életünk 45 %-át szokások, automatizmusok segítségével éljük. Bár szívesen gondoljuk azt magunkról, hogy szabad akaratunk van, és adott pillanatban tőlünk függ, hogyan döntünk, mit csinálunk, hova megyünk, hogyan reagálunk dolgokra, azért az, hogy az életünk majdnem fele automatizmusokból áll, az meglepő. Ha egy ideig megfigyeljük magunkat, vagy a környezetünkben élőket, akkor elég nagy pontossággal meg tudjuk jósolni, hogy egyes esetekben hogy fogunk mi magunk, vagy az illető reagálni, mit fog tenni, hogyan fog viselkedni. Mindezt csak azért, mert megismertük a saját, és mások szokásait. Mivel ennyire alapvető emberi tulajdonságról van szó, ezért az, hogy képesek legyünk átírni, módosítani a szokásainkat, egy nagyon fontos dolog.

Mindannyiunknak számtalan szokása van. Gondosan kidolgozzuk őket szép sorban, és ahogy telik az életünk, van amiket karbantartunk és van amiket elhagyunk. Kisbabaként szokásunk lehetett például az esti kakaó ivás, vagy az, hogy anyu-apu meséjét hallgatjuk a lefekvésnél. Később a fogmosás, önálló öltözés, iskolásként a leckeírás, és sorolhatjuk akármeddig. Ezek a szokások aztán később kiegészülnek egyre felnőttebb dolgokkal, és elhagyjuk azokat amiket kinövünk.

Felnőve felveszünk  jó és rossz szokásokat egyaránt. Lehet, hogy például büszkék vagyunk arra a szokásunkra, hogy rendszeresen eljárunk edzeni, de mellette azt a – nem annyira pozitív – szokást is megtaláljuk, hogy például rendszeresen nassolunk.

Mind a jó, mind a rossz szokásaink tőlünk függenek, mi hozzuk létre őket, és rajtunk múlik, hogy meg tudunk-e szabadulni a nekünk nem hasznosaktól. Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon mi mozgat bennünket, amikor az életünk során szokást akarunk változtatni akarunk, illetve hogyan történik a változás – a bennünk történő változásokra gondolok- azokra, amelyek szinte a tudtunkon kívül, alattomban, a mélyben zajlanak. Ha ezek a változások jó irányba visznek, az persze tök jó. Ki nem akarna sportosabb, ügyesebb, okosabb lenni?  Ugyanakkor rengeteg olyan változás van, ami kárunkra van, hízunk, betegek leszünk tőle, vagy esetleg csak mások számára idegesítőek. Ma egy sütivel vigasztaltuk magunkat? Esetleg két nap múlva is? Meg a következő héten? Észre se vesszük, és már szokásunkká vált a dolog.

Kérdés, hogy mindez milyen mértékben áll a befolyásunk alatt.  Nagyon sok mindenre hatással lehetünk, de szintén sok minden van, amire nem.  Ha olyan dolgok merülnek fel, amiken nem tudunk változtatni, akkor valószínűleg nem lehet mást tenni, minthogy megpróbáljuk a hozzáállásunkat igazítani a helyzethez úgy, hogy az ne a stresszt növelje az életünkben, hanem építő legyen. Amit nem lehet megváltoztatni, azt kénytelenek vagyunk elfogadni.  Nem nagyon érdemes folyton háborogni,  vagy újra meg újra dühösnek lenni ugyanazok a dolgok miatt, mert a pszichológusok – akik sokszor elég okos dolgokat is tudnak mondani – azt mondják, hogy ezek nagyon önsorsrontó stratégiák. Valószínűleg igazuk lehet.  Hiszen ha feltesszük a kérdést: hogy jó-e nekem ez? Jó-e elmerülni a dühben, szomorúságban, szenvedésben?  Akkor azonnal rá tudjuk vágni, hogy nem, hiszen ÉN érzem magam rosszul ettől az érzéstől!  Igazából nem a stressz miatti hirtelen jövő bosszúság, vagy máskor mondjuk a szomorúság érzésével van a baj, hanem azzal, ha egyre többször hagyjuk eluralkodni a negatív érzést. Tegyük fel, hogy minden nap csúcsforgalomban kell elindulnunk, és hazajönnünk is. Minden áldott nap vannak agresszív vezetők az úton és rendszeresen kell araszolnunk a dugóban. Ha ez egy kikerülhetetlen stressz-helyzet, akkor semmi jó nem sül ki abból, ha engedünk a dühnek, ami feltolul bennünk az 5-10km/órás totyorgás miatt. Ha engedjük szokásunkká válni a bosszúság érzését, akkor már a kocsiba – buszba beszálláskor görcsbe rándul a gyomrunk, és mire hazaérünk addigra kész is van a sárkány anya, vagy apa. A helyzeten – pl. a dugón- nem tudunk változtatni, és lehet, hogy nincs módunk korábban, vagy később elindulni, amikorra csökkenne a zsúfoltság az úton. Egyedül a saját hozzáállásunkat módosíthatjuk.

Amit sűrűn gyakorlunk, abban előbb utóbb nagyon profik leszünk. És itt nem arra gondolok, hogy a dugóban araszolva milyen választékosan tudunk megtanulni káromkodni, hanem arra, hogy nyugodtak tudunk-e maradni, vagy megengedjük másoknak, hogy idegessé tegyenek-e minket. Azaz ha a stresszre az a mindennapos válaszreakciónk, hogy mindig hagyjuk magunkat feldühíteni, akkor az rövid úton a természetünkké válik, és egyre könnyebben és gyorsabban fog menni.

Mindazonáltal amikor épp felidegesít minket valaki, vagy valami, olyankor nem nagyon tudunk arra gondolni, hogy “ajajj, most éppen egy rossz szokást alakítok ki.” 😛  Elönti az agyunkat a vér, felszalad a vezérhangya és mi meg dühöngünk. Nem gondolom, hogy ezeken a helyzeteken a legtöbbünk simán át tudna lépni. Bár biztos van egy-két szentember, akiknek könnyen megy, de nekünk többségnek – nem hiszem. Úgyhogy azt gondolom, nem árt, ha vannak a tarsolyunkban olyan készségek, amik ezeket a helyzeteket egy árnyalatnyival könnyebben kezelhetővé teszik.

A továbbiakban majd írok egy-két tippet, hogy hogyan tudunk nyugodtabbak maradni a stresszes körülmények ellenére is. Úgyhogy folyt köv. 🙂

Eszembe jut egy vicc is:  “Képzeld Apa! Ma, amikor anya vitt az iskolába, nem volt az úton egy köcsög, és hülye barom sem.” 🙂

http://web.archive.org/web/20120417115147/http://dornsife.usc.edu/wendywood/research/documents/Neal.Wood.Quinn.2006.pdf

Save