Browsed by
Kategória: Jelen-lét

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

elegedett2Elégedett vagy most, ebben a pillanatban azzal, aki vagy? A testeddel, a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a tudásoddal? Hogyan nézel magadra, ha belenézel a tükörbe? Ez így most tökéletes úgy, ahogy van? És ha nem, akkor mikor leszel elégedett? „Ha a …. megtörténik, akkor elégedett leszek.” A pontok helyére helyettesítsd be, amire vágysz. Ha lediplomázom, ha lefogyok, ha izmosabb leszek, ha lesz csajom/pasim, ha megtanulok spanyolul, ha…ha….ha….

Én nem ismerek senkit, aki tökéletesen elégedett lenne magával. Mindenki talál magán olyan dolgokat, amikkel nincs kibékülve. Túl sovány, vagy kövér, vagy ha épp pont jó a súlyod, akkor nem elég izmos, vagy ha elég izmos, akkor lehetne szebben formált egy-egy izomcsoport, vagy ha az is minden jó, akkor nem tetszik az orrod, vékonyszálú a hajad, nem tudsz eleget valami témában, gyakorlatilag bármi lehet a vágy tárgya.  Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mikor lesz az a pont, amikor elégedettek leszünk magunkkal, akkor ez egy örökké görgethető ideál. Ha elérjük a …bármit…, akkor valami más kerül az elégedetlenségünk középpontjába.

Írtam már ezt-azt a szokásokról, (jelen pillanatban 8 poszt van jobb oldalt a Kategóriák alatt, amik valamilyen módon a szokásokhoz kötődnek) és arról is, hogy hogyan tudunk  egy-két dologban változást elérni.  Most viszont felteszem a kérdést, vajon mindenáron a tökéletességet kell hajszolnunk? Egy olyan tökéletességet, ami nem érhető el soha, mert mindig lesz valami, ami új és újabb elégedetlenségre ad okot magunkkal kapcsolatban. Azt hiszem az egyik legfontosabb szokás lenne az, hogy megtanuljuk azt, hogy elégedettek legyünk azzal, aki vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk meg lefogyni, ha kövérek vagyunk, ne tanuljunk tovább, vagy ne próbáljunk meg egészségesebben étkezni, sportolni. Csak azt jelenti, hogy ha valamilyen célunkat esetleg nem-, vagy csak részben érjük el, akkor attól még lehetünk elégedettek önmagunkkal.

A normál gondolkodásunk valahogy úgy néz ki, hogy: kitűzök egy célt, dolgozom érte, és ha elérem, akkor boldog leszek.  Elérem pl. az ideális súlyt, és boldogan fogok a tükörbe nézni. Ha sikerül megtartanom, akkor egy idő után az a testforma normává válik, és már nem lesz a kiapadhatatlan öröm forrása. Elértem, és kész. Elkezdek mással elégedetlen lenni. Akkor mondjuk az lesz a legfőbb bajom, hogy miért nem tudok felszabadultan viselkedni nagyobb társaságban? Miért szorongok, stresszelek, vagy épp miért hozok rosszabb jegyeket haza a suliból?

És persze azt remélem, hogy egyszer, majd valamikor, valamitől ezek egy csapásra elmúlnak, és én OK leszek. De a helyzet az, hogy nem, nem egyszer, majd történni fog valami, hanem most, ebben a pillanatban történik.

Most kellene, hogy jó legyen, és elégedett legyek. Nem majd, valamikor a jövőben. Ha arra törekszünk, hogy maga a gyakorlás legyen az elégedettségünk forrása, akkor az egész életünk lesz elégedett. Mert az életünk maga a folyamat. Ha csak a cél elérése tölt el elégedettséggel, akkor lesz ugyan az életünkben néhány pillanat, amikor valamivel elégedettek voltunk, de ez jóval kevesebb pillanat lesz, mint amennyi lehetne. Ha viszont magát az utat, a folyamatot élvezzük, akkor egyre többször lehetünk elégedettek magunkkal.  Ha minden egyes leckének tudunk örülni, amit megtanultuk, ha minden egyes nap megveregetjük a vállunkat és büszkék vagyunk magunkra, hogy sportoltunk valamit, (legyen az akár csak 5 fekvőtámasz) vagy minden olyan napot sikerként fogunk el, amikor kihagytuk a Fornettis pogácsát délután. Amikor nem kényszerként könyveljük el azt amit csinálunk, hanem büszkék vagyunk magunkra, mert úgy tekintünk a tevékenységeinkre, hogy egy “újabb lépést sikerült megtennem az utamon”.

Jó, tudom, a halálunk még nagyon messze van, de ha eljön, akkor hogyan fogunk visszatekinteni az életünkre? Küszködtem, elégedetlen voltam egész életemben, és soha nem értem el azt, amit szerettem volna? Vagy úgy, hogy többnyire elégedett voltam, azzal, aki vagyok, és az életem tele volt boldog pillanatokkal?

Az elégedettséget adó hozzáállást nem könnyű megtanulni, de nem is lehetetlen. A lényeg az, ha szokásunkká tesszük, és tudatosan úgy próbálunk rápillantani az életünk folyására, hogy hálásak legyünk a lehető legtöbb mindenért, az közelebb visz minket egy elégedett élethez. Ha az életünk pillanatnyi boldogságai felett nem siklunk el, hanem ráfigyelünk, és benne vagyunk a pillanatban. Ez lehet akár csak a napsütés, a jó idő, vagy az, hogy teáztunk, esetleg egy jót futottunk, vagy élvezzük, hogy megtanultunk, és most már tudunk egy szép verset. Öröm, hogy leülhetünk a barátainkkal beszélgetni. Lehet bármi. Sokszor úgy siklunk el a jó dolgok felett, mintha az nem is lenne említésre méltó.

Nyilván nem “öröm és bódottág ” az ember egész élete, még akkor sem, ha igyekszik hálás lenni a jó pillanatokért. Hiszen mindig jönnek nyomorúságos pillanatok, stressz és csalódás is. Eszembe sincs felhozni azt az elcsépelt smoncát, hogy “találjuk meg mindenben a jót”. Van, amiben nagyon nehéz jót találni, és van, amiben lehetetlen. De azt igenis mondom, hogy figyeljünk oda azokra a hétköznapi dolgokra, amiben meg tudjuk találni a pozitívumot, amiből profitálhatunk.

Egyszer anyukám azt mondta nekem, hogy ha meg akarok jegyezni egy boldog pillanatot, akkor mondjam ki, fogalmazzam meg magamban, hogy most, itt ebben a pillanatban mi az, aminek örülök. Ne hagyatkozzak csak az érzésre, hanem foglaljam mondatba. Nem kell hangosan kimondani, elég, ha csak gondolatban elmondom magamnak, hogy most mi az, ami épp boldoggá tesz. Azt kell mondjam, nagyon igaza volt. Több, mint húsz éve, hogy ezt hallottam tőle, de még mindig emlékszem arra, amikor ezt először kipróbáltam. Fel tudom idézni a helyet, az érzést, és a látványt is.
Minél több ilyet gyűjtünk, annál több boldogságot fogunk magunkénak tudni.

A választás szabadsága?

A választás szabadsága?

oraEgy nap elég időm lesz. Elég időm lesz megtenni azt, amit szeretnék. Elég időm lesz felkészülni karácsonyra, és nem az utolsó pillanatban a tömegben vásárolni. Elég időm lesz a arra, hogy elmenjek újra futni, elég időm lesz arra, hogy egészséges kajákat főzzek vacsorára. Elég időm lesz felkészülni a nyelvvizsgára, vagy elég időm lesz elolvasni a könyveket, amiket kinéztem magamnak.  Elég időm lesz kipihenni magamat, és annyit aludni, amennyire szükségem lenne.

Nem tudom, hogy elérhető-e ez az állapot egyáltalán. Valószínűleg nem. Mindig újabb és újabb vágyak, ötletek, tennivalók gyűlnek össze, és egyszerűen a nap nem áll annyi órából, ahányra szükségem lenne. Gyakorlatilag annyi tevékenységet szeretnék bezsúfolni az életembe, amennyit fizikai képtelenség lenne elvégezni. Ezért aztán csalódom. Csalódom magamban, mert a nyelvvizsga be nem látható távolságba kúszik, mert a futás ma is elmarad, pedig szép idő van.

A matek pedig elég egyszerű:

adott a rendelkezésre álló idő, (T) és az az idő, amit a valamire szeretnénk fordítani (V)

Ha T ugyanannyi, vagy nagyobb, mint V, akkor minden rendben, de ha T kisebb, mint V, akkor baj van.  Akkor egyenes út vezet a csalódáshoz, amikor nem végzünk a teendőinkkel, amikor úgy érezzük, hogy állandóan rohanunk, de soha nem érünk a dolgunk végére. Amikor állandó időhiányban szenvedünk.

Az antropológusok szerint úgy 100 ezer évvel ezelőtt az őseinknek sokkal több szabadideje volt. Heti 15-20 órát töltöttek vadászattal, gyűjtögetéssel, és a fennmaradó időben olyan dolgokkal foglalkoztak, ami nem tartozott szorosan az életfenntartáshoz.  Pihenés, játék, gyerekekkel  foglalkozás.  stb.  Ahogy egyre komplexebbé vált az élet, a mezőgazdaság kialakulásával úgy vált egyre hosszabbá a munkaidő, annyira, hogy mostanra már a napi 10 óra munka sem ritkaság, hanem mondhatni  elvárás a munkáltató részéről. És a munkaidő után még otthon is vannak tennivalók.

Mondhatjuk, hogy „nincs ingyen ebéd” hiszen ahhoz, hogy azt az életszínvonalat el tudjuk érni, amire vágyunk, ahhoz sok pénzt kell keresni, ergo: sokat kell dolgozni. Egzisztenciális dilemmába botlunk, amikor ezt a kérdést megpróbáljuk  felfejteni. Kell a pénz, hogy megvegyük a laptévét, gyümölcscentrifugát, vagy bármit, de az időnket viszont feláldozzuk a civilizáció oltárán. Ha viszont nem keresünk annyit, akkor persze nemcsak a nagy lakásra, házra, de a nyelvtanfolyamra, vagy karate tanfolyamra sem lesz lehetőségünk, mert nem lesz rá pénzünk.

Körbe vagyunk véve lehetőségekkel, amik mind vonzóak számunkra.  Azonban minél több választási lehetőségünk van, annál elégedetlenebbek leszünk.  Ha 50 dolog közül lehet választani,  vagy kettő közül, akkor az ötvenből sokkal kevésbé valószínű, hogy a legjobbat ki tudjuk szúrni.  Egyszerűen nincs időnk, energiánk arra, hogy minden szempontot figyelembe vegyünk.  A legegyszerűbb dolgunk akkor van, ha nincs választási lehetőség, csak egy adott kimenetel létezik.  Ha már választani kell, akkor az feszültséget jelent, és elégedetlenséget is, mert a választásunkat később megbánhatjuk.

Egy kísérletben diákoknak fotótanfolyamot hirdettek, ahol azt mondták, hogy a tanfolyam ingyenes, de az egyik csoporttól azt kérték, hogy a végén a legjobb képet, amit csináltak, fel kell ajánlani a tanfolyam számára.  A másik csoport számára viszont hagytak választási lehetőséget, hogy felajánlhattak egy képet, de egy héten belül még módosíthatták a választásukat.  Később letesztelték, hogy mennyire voltak elégedettek, és azok, akik választhattak, sokkal kevésbé érezték magukat elégedettnek a fotó kiválasztásában, mint azok, akiknek nem volt lehetősége választani.

Szóval azon mélázom most, vajon a napi választásainkban, amikor eldöntjük, hogy mire szakítunk idő, mibe fektetünk energiát, és mennyit, vajon mennyire tudunk elégedettek lenni? Tudunk-e úgy lavírozni a vágyaink, kötelességeink, és lehetőségeink között, hogy a döntéseinket később ne bánjuk meg túlságosan?

A rendelkezésünkre álló idő minden nap 86.400 másodperc.  Minden nap. Ennyiből gazdálkodhatunk. Mi fér ebbe bele? Nem akarunk néha túl sokat?

Mi a különbség a fontos, sürgős és lényegtelen között?

Mi a különbség a fontos, sürgős és lényegtelen között?

tűzoltásVolt már veled is olyan, hogy valaki megkérdezte tőled: „Milyen volt a napod?” És van,  hogy egyszerűen az ember úgy érzi, hogy „nem tudom”. Hogy fogalmam sincs. Egész nap csináltam mindenfélét, intézkedtem, tettem a dolgomat, dolgoztam, vagy suliban voltam, el voltam foglalva ezer dologgal, de valójában elszaladt az egész nap, és nem érzem azt, hogy hasznos lettem volna. Hogy valóban értelmes dolgokat csináltam volna. Valahogy viszi azt embert a tehetetlenség, mint akit reggel meglódítottak, és csak gurul-gurul az egyik kötelező tennivalótól a másikig. Estére meg totálisan kimerülve leül és úgy érzi, hogy bár szüntelenül tevékenykedett, mégsem csinált semmi „igazán értelmeset”.

Ilyenkor kapunk észbe, – én legalábbis, de gondolom talán mások is – hogy ma megint kihagytam egy napot, amikor a céljaimért dolgozhattam volna. És lelkiismeret furdalásom támad, amit aztán gyorsan elhessegetek azzal, hogy de hiszen muszáj volt azt a sok mindent megtennem, mert a kötelességeimet se hanyagolhatom el.  És mégis. Azért a kisördög ott sutyorog a fülembe, hogy „nem létezik, hogy ne tudtál volna fél órát szakítani,”  de én meg ehelyett elolvastam a Facebookot, a Pinterestet, Twittert, meg  böngésztem a netet, és egyébként is csomó olyan dolgot is csináltam, amit nyugodtan hátrébb sorolhattam volna.  És most persze érzem a stresszt, a feszültséget, amikor ráébredek arra, hogy már megint nem tettem különbséget a sürgős, fontos és lényegtelen dolgok között, csak hagytam, hogy vigyenek az események magukkal, anélkül, hogy valóban átgondoltam volna őket. Sőt, ha jobban belegondolok, valójában halogatással és zombizással telt el az egész napom.

Egyébként Eisenhower mátrixnak hívják azt az elvet, ami mentén érdemes végiggondolnunk, hogy hogyan határozzuk meg a dolgok prioritását. A mátrix elemei a következők:

Sürgős és fontos Nem sürgős, de fontos
Sürgős, de nem fontos Nem sürgős és nem fontos

 

A Sürgős és fontos tennivalók azok, amelyeket – ha jót akarunk magunknak, akkor – előre kell vennünk a tennivalóink sorában. Ezek azok, amik a legnagyobb prioritásúak kellene, hogy legyenek. A Nem sürgős, de fontos feladatok azok, amelyek időzíthetők, tervezhetőek, hogy mikor is fogunk velük foglalkozni. Amelyek most még csak fontosak, de sürgőssé is válhatnak majd idővel. A Sürgős, de nem fontos feladatok alacsonyabb prioritásúak,  olyanok, amiket beszoríthatunk a tennivalóink közé ha van rá szabad kapacitásunk, vagy delegálhatjuk őket.  A Nem sürgős, nem fontos tennivalók valójában akár a kukában is végezhetik, vagy jó esetben egyszer, valamikor, ha úgy hozza a sors, akkor elvégezhetők.

Azokon a napokon, amikor képes vagyok ezek a pontok mentén eltervezni a napomat, és nagyjából meg is tudom valósítani azt, amit elterveztem, olyankor az általános stressz szintem is alacsonyabb, és a nap végén is úgy érzem, hogy hasznos voltam.  Ha meghatározzuk a prioritásainkat, és képesek vagyunk úgy tölteni a napunkat, hogy be is tudjuk tartani őket, akkor egyrészt hatékonyabbak is leszünk, másrészt egy lépéssel közelebb  is kerülünk a céljainkhoz.

Azokon a napokon, amikor csak hagyom magam sodortatni az árral, olyankor estére feszült leszek, és azzal a rossz érzéssel fejezem be a napot, hogy már megint elvesztegettem az időt.  Ebbe a mátrixba egyébként akár az is belefér, hogy magunk számára is biztosítsunk időt. Nem csak az a fontos és sürgős, ami munka. Az is lehet Fontos és sürgős, hogy kipihenjük magunkat, hogy feltöltődjünk. Az is Fontos és sürgős, hogy sportoljunk, pihenjünk, relaxáljunk, meditáljunk, különben előbb-utóbb képtelenek leszünk elvégezni a munkánkat, betegek leszünk és kidőlünk. Mondhatjuk akár azt is, hogy a feltöltődés ugyanolyan fontos és sürgős feladat kellene, hogy legyen, mint az élet minden más tennivalója. Mégis hajlamosak vagyunk ezeket hátrébb sorolni. Ugyanakkor tény, ha éppen valami megmérettetésre készülünk, munkahelyi prezentáció, egyetemi vizsga, vagy bármi más nagyobb horderejű dolog, olyankor persze vannak időszakok, amikor ezek prioritása a legfontosabb. Mindazonáltal ha a pihenést is a fontos kategóriába tesszük, sőt be is tervezzük az életünkbe, az sokkal jobb érzést fog okozni.  Ha a lazulás nem a mindennapi halogatásaink részeként kerül az életünkbe, – mint amikor üres, zombi tekintettel lapozgatjuk a közösségi médiát, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy elment az egész szombat, vasárnap, vagy akár a hétköznapok is anélkül, hogy értelmes, hasznos, pozitív dolgot csináltunk volna.

Boldog és stresszmentes új évet!

Boldog és stresszmentes új évet!

tuzijatekBoldog új évet! Ilyenkor amikor új év kezdődik, sokan számot vetünk az előző évvel, mi ment jól, rosszul, és gyakran megpróbálunk tervezni is valamit az új esztendőre. Nem szívesen használnám azt a kifejezést, hogy fogadalmakat teszünk, mert ezek az újévi fogadalmak viszonylag ritkán szoktak tartós valósággá válni, de nem is mehetünk el amellett a gondolat mellett, hogy az új évben ezt-azt talán jobban szeretnénk csinálni mint tavaly. Úgy gondolom, ha csak annyit tűzünk ki magunk elé, hogy “megteszem, ami tőlem telik”, már az is hatalmas eredményeket hozhat.  Ahhoz, hogy sikerüljön minden amit elterveztetek erre az új évre, kívánok erőt és kitartást.

Összeszedtem egy-két idézetet, ami erőt adhat, hogy könnyebb legyen az utatok az új évben:

  1. “Bátrabb vagy, mint hinnéd, erősebb, mint aminek látszol, és okosabb, mint amit gondolsz.” Róbert Gida (You are braver than you believe, and stronger than you seem, and smarter than you think.–Christopher Robin)
  2. “A legerősebb fegyverünk a stressz ellen az a képességünk, hogy választhatunk akár egy másik gondolatot is.” William James (The greatest weapon against stress is our ability to choose one thought over another.–William James)
  3. “A stresszt az okozza, hogy “itt” vagyunk, de közben “máshol” akarunk lenni.” Eckhart Tolle (Stress is caused by being “here” but wanting to be “there.”–Eckhart Tolle)
  4. “A legnagyobb hiba, amit az életben elkövethetünk, ha állandóan attól félünk, hogy hibázunk”. Elbert Hubbard (The greatest mistake you can make in life is to be continually fearing you will make one.–Elbert Hubbard)
  5. “Nem a stressz történik meg velünk. Ahogy válaszolunk rá, az ami történik. És a válaszok olyan dolgok, amiket megválaszthatunk.” Maureen Killoran.  (Stress is not what happens to us. It’s our response TO what happens. And RESPONSE is something we can choose. –Maureen Killoran)

Köszönöm, hogy olvastatok 2016-ban, remélem olvasni fogtok 2017-ben is.

Az erdő gyógyító hatása

Az erdő gyógyító hatása

Gyógyító erdő - healing forest
Gyógyító erdő – healing forest

Az előző posztban, a listában -többek között – szerepelt a séta is, mint egy lehetséges stressz csökkentő módszer. Ha azonban van lehetőségünk erdőben, természetben sétálni, akkor az még sokkal jobb.  Az ember, ugyanúgy, mint minden állat, vagy növény, a természet részeként jött létre millió évekkel ezelőtt, csak éppen az elmúlt egy-kétszáz évben erről totálisan elfeledkeztünk. Állandóan négy fal között vagyunk, vagy ha nem, akkor viszont a városi zűrzavarban. Eltávolodtunk az eredeti környezetünktől, és bár sokszor érezzük azt, hogy valami nincs rendben, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy valójában mi a baj. Azonban ha ki tudunk egy kicsit szakadni a városból, és rá tudunk csodálkozni újra a természetre, az olyan felszabadító hatással lehet ránk, amire semmilyen más stresszcsökkentő  módszer nem képes.

Még aki nem ért angolul, annak is érdemes megnéznie az alanti négy és fél perces videót, mert gyönyörű természeti képek vannak benne, és ha nincs is módunk kimenni egy erdei sétára, legalább a látványban gyönyörködhetünk itt a képernyő előtt.

Video: How forest heal people – Hogyan gyógyítja meg az erdő az embert

Fogadjunk, hogy nem vagy jelen

Fogadjunk, hogy nem vagy jelen

vizililiomokMiközben ezt olvasod, most éppen hol tartózkodsz? Nem arra gondolok, hogy Budapesten, vagy Győrben, vagy hogy otthon, esetleg épp egy kávézóban. Hanem arra, hogy a gondolataid, és a tested egy helyen van-e? Le mernék fogadni, hogy nincsenek együtt. Ajánlok egy fogadást. A tétje legyen az, hogy ha én nyerek, akkor egy percig próbálj meg csak magadra figyelni.
Szóval fogadjunk, hogy az elméd egész máshol járt az elmúlt néhány percben, mint ahol épp vagy, vagy amit épp csinálsz. Talán valami múltbéli eseményen gondolkodtál, netán valami eljövendő csinálnivalón, terven. Nos? Mi volt a figyelmed fókuszában? A közel, vagy régmúltban barangoltál? Vagy a jövőt tervezgetted? Ha azt mondod, hogy de, bizony a jelenben voltál, mert éppen az internetet böngészted, olvasgattál, egyik blogról, hírportálról, vagy közösségi oldalról a másikra ugrálva, az sajnos nem ér. Mert akkor sem a testedben tartózkodtál, hanem egy virtuális világban.
Ha a testedben lettél volna, akkor érezted volna azt, hogy most éppen, ebben a pillanatban hol van feszültség benne. Egy kissé szorosabb érzés a lábszáradban, némi nyomás a gyomornál, esetleg az állkapcsodat szorítod a kelleténél jobban. Az is lehet, hogy a válladban van kis merevség. Nézz egy pillanatra körül magadban, laza vagy mindenhol? Ugye nem?

Akkor bizony nyertem. De hozzá kell tennem, hogy igazából ez az átlag, ez az, amit túlnyomórészt mindannyian folyamatosan csinálunk. Nagyon ritkák azok a pillanatok, amikor valóban a testünkben vagyunk, és a pillanatot éljük át. Viszont a jelen pillanatban töltött röpke idő nagyon fontos. Ezek azok a percek, amikor észrevesszük, hogy testünk is van, és a testünknek igényei vannak, amiket nem hagyhatunk büntetlenül figyelmen kívül. Régen rossz, ha ezt már csak akkor vesszük észre, amikor mondjuk gyomorfekélyünk keletkezik, vagy ha rendszeresen fáj a nyakunk, hátunk a feszült izmoktól.

Szóval a következő percben próbálj meg magadra figyelni. Nem a gondolataidra, nem a jövőre, múltra, a vágyaidra, nem az érzelmeidre, hanem arra, ahogy a fizikai tested ül, áll, vagy fekszik, az milyen érzés. Milyen érzés a testedben lenni. Hol van benne feszültség? Ha érzed, lazítsd el!, Engedd meg magadnak az ellazulást. Valószínűleg nem a következő egy percben kell megoldanod a legnagyobb problémádat, – hiszen akkor nem ezt olvasgatnád- tehát nyugodtan kisérletezhetsz. Egy percet próbálj meg úgy eltölteni, (akár timert is beállíthatsz) hogy csak arra figyelsz, ami van, és a feszültségeket lazítsd el magadban. Megígérem, hogy nagyon pihentetően fog hatni! 🙂

Ki felelős az életedért?

Ki felelős az életedért?

tabletták
Elviszem a testemet az orvoshoz, mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet.

Jelen világunkban van egy tendencia arra, hogy átadjuk a testünk (és a szellemünk) fölötti rendelkezést valaki másnak.  Szokás lett az, hogy elviszem a testemet az orvoshoz,  mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet. (Lehetőleg minél gyorsabban.)  Elviszem a lelki bajaimat a pszichiáterhez, hogy adjon egy pirulát, és oldja meg a rossz kedvemet.  Elviszem a fejemet a fodrászhoz, hogy szépítse meg a hajamat. Fizetek az egészséggurunak, hogy csináljon valamit velem, amitől fitt leszek. Még az iskolában is azt szeretnénk, hogy a tanár beletöltse a katedráról  a fejünkbe a tudást.  Ha egészséggel kapcsolatos fórumokat olvasok, ott is számtalanszor jönnek szembe velem olyan kommentek, hogy „valaki írja már meg nekem legyen szíves, hogy abban a könyvben mi áll? Nincs időm elolvasni.”  És azt reméli, hogy majd valaki pontokba szedi neki a lényeget, hogy: „ igyál meg egy ilyen-olyan gyógyteát, és  egyél naponta egy karalábét, és két tonhalat.” És ettől meg fog gyógyulni az akármilyen bajod. Állandóan arra várunk, hogy valaki más oldja meg az éppen aktuális problémánkat. Nekünk lehetőleg ne kelljen tenni semmit, és ne kelljen még utánanézni sem.

Úgy vélem azonban, hogy ha észrevesszük magunkban ezt a tendenciát, akkor mégiscsak érdemes időt szakítani az adott problémával kapcsolatos információk megkeresésére, és lehet, hogy jobb megoldást is fogunk találni.  Mert nem mindig az a legjobb megoldás, hogy beveszek egy-két-három pirulát.  Érdemes észben tartani, hogy a gyógyszergyáraknak nem az az érdeke, hogy minden ember tökéletesen egészséges legyen.  Hanem az, hogy lehetőleg minél hosszabban –lehetőleg élethossziglan- szedj valamilyen gyógyszert. Ha meggyógyulnál egy-két tablettától, abban nekik mi lenne a biznisz? Semmi.  Rövid úton csődbe mennének. Természetesen nem arról van szó, hogy a vegyészek a gyógyszeriparban azon dolgoznának, hogy az emberek betegek legyenek. Szó sincs róla! Igen rendes, tisztességes kutatók dolgoznak ott. Minden erejükkel azon vannak, hogy neked ne fájjon, hogy valamilyen betegségedet kezeljék, hogy az életminőséged jobb legyen.  Sajnos a rendszer jellegéből következik, hogy nem az a cél, hogy te teljesen egészséges legyél.  Persze, legyél minél jobban, éljél minél tovább, – de lehetőleg a tabletták segítségével. És eszembe sincs azt mondani, hogy ne lenne szükség az orvosi segítségre. Az orvos kiváló szolgálatot tehet mindenféle akut esetben, például lábtörés,  tüdőgyulladás, meg a többi hasonló bajnál,  és a krónikus betegségeknél is nagyon jó, ha megkapjuk a diagnózist, ha tudjuk, hogy pl. a fejfájásunk hátterében a magas vérnyomás áll.

A krónikus betegségek, – pl. a 2.típusú cukorbetegség, magas vérnyomás stb. idősebb korban szoktak jelentkezni, úgyhogy lehet, hogy jó sok éved van még addig. Nyilván úgy gondolod, – mint ahogy mindannyian – , hogy jól csinálod a dolgaidat. Egészségesen táplálkozol, sportolsz, pihensz. Vagy, ha nem is annyira tökéletes minden, de nagyjából az.  Lehet, hogy nem pihensz annyit, amennyit kellene, vagy nem sportolsz annyit, amennyi jó lenne. Esetleg több stressz van az életedben, mint azt szeretnéd. Hiszen a nap csak 24 órából áll mindenkinek, nem lehet mindent belezsúfolni. Mégis, remélheted, hogy egészséges maradsz jó sokáig.

Viszont, ha már ott vagy, hogy van valami ilyen problémád, akkor a legjobb tanács az, hogy műveld ki magad benne. Olvass el a témában minden hozzáférhető irodalmat.  Nem a Brit tudósok rovatot, és nem is csak feltétlenül a hagyományos orvosi könyveket.  Tudtad például, hogy az orvosi egyetemen nincs olyan kurzus, ami az étrend hatásairól szólna részletesen? Az orvosok alig tanulnak a táplálkozás élettani következményeiről.  Ők a betegségekről tanulnak, és arról, hogy azt milyen gyógyszerekkel lehet kezelni, vagy karban tartani. Ezért aztán könnyen lehetséges, hogy ha úgy 40-50 évesen a rendelőben azt hallod, „és ezt a tablettát élete végéig szednie kell”, az nem feltétlenül igaz. Sok olyan betegség van, amelyek életmódváltással, étrendmódosítással helyrehozhatóak. Jellegzetesen ilyenek például a stresszbetegségek. Az úgynevezett civilizációs – krónikus – betegségekre adott gyógyszerek meg, az esetek döntő többségében, csak a tüneteket tüntetik el, és sajnos nemritkán mellékhatásokkal is járnak. Hiszen ha valóban meggyógyulnánk tőle, akkor nem kellene élethossziglan szedni.  Akkor elég lenne mondjuk egy kéthetes kúra belőle.

Tehát: olvass, olvass, olvass! Ha valamilyen komolyabb betegséged van, akkor ne add ki a kezedből az irányítást. Tanulj, olvass el a témában mindent. Egy – a betegségében – kiművelt páciens többet tud időnként, mint a kezelő orvosa.  Ha mások tanácsot adnak, azt fogadd távolságtartással, de ha hasznosnak ítéled, akkor is ellenőrizd le mielőtt belefognál.  Ne hagyatkozz egyedül a tanácsokra, mert az valószínűleg részmegoldás lesz. Sorvezetőként érdemes fejben tartani, hogy ha egyetlen egy dologra, – teljesen mindegy, hogy gyógytea, gyógygomba, vitamin, vagy étrend-kiegészítő, vagy bármi egyébre- mondják azt, hogy ez majd meggyógyít, azt fogadd szkepticizmussal.  Valószínűleg használ, valószínűleg fontos, sőt, az is lehet, hogy nagyon fontos a gyógyuláshoz. De az is biztos, hogy mellette még szükséged lesz több minden másra is. Az is lehet, hogy fenekestül fel kell forgatnod az étrendedet/életedet. Járj utána, és tudd meg, mit kell még tenned, – saját érdekedben.  A családom egyes tagjait látva, és másoktól is ugyanezt hallva, az a tapasztalatom, hogy ha nem maga jár utána az illető, ha nem ő maga olvassa el a szükséges szakirodalmat, akkor nem fog sikerrel járni.  A másoktól hallott tanácsokkal ugyanis az a baj, hogy vagy nem hisszük el, vagy nem vesszük komolyan, vagy egyszerűen nem kapunk elég háttér információt ahhoz, hogy valóban beépüljön a gondolkodásunkba az, hogy mit kell tennünk. Vagy egyszerűen az, aki mondja, nem számít eléggé hiteles forrásnak. Részigazságok, (és tévedések) birtokába jutunk csak, ami nem vezet a gyógyuláshoz.

A buddhista gondolkodásmód három féle tudást különböztet meg. Az egyik a hallomásból fakadó, a másik amit egy mestertől tanul az ember, és a harmadik a megélt tudás. Ez a három tudás az ismeretek különböző szintjeit jelölik. Ha például hallasz arról egy beszélgetésben, hogy futni jó, akkor az a hallomásból szerzett ismeret. Ha egy edző részletesen elmondja neked, hogy a futás milyen izmaidat erősíti, mit történik a testeddel, hogyan fejlődhetsz, az a második szint. De igazi hasznod csak abból lesz, ha saját magad is elkezdesz futni járni. Nem hagyhatod másra.

Mindfulness meditációval a stressz ellen

Mindfulness meditációval a stressz ellen

mindfulnessSzámtalan meditációs módszer létezik, nem csak buddhista, hanem sok, más alapokon nyugvó is. A meditációs módszerek döntő többsége abban segíti a meditálót, hogy a gyakorlással könnyebb lesz számára a tudatosság, a pillanatban, a jelenben levés, illetve javítja a fókuszt, és a koncentrálást is. Korábbi posztban már említést tettem a buddhista meditáció egyik gyakorlati használatáról a hétköznapi életben. Ez  a Mindfulness meditáció, ami a koncentráció, illetve az éberségmeditáció kombinációja.

A Mindfulness Jon Kabbat-Zinn és munkatársai nevéhez fűződik. (Kabat-Zinn – Lipworth – Burney, 1985) Kórházi kezelés során 90 krónikus fájdalommal küzdő betegnek megtanították az éber, vagy más néven tudatos jelenlét meditáció (mindfulness meditation) alapjait. A 10 hetes program végén szignifikáns különbség mutatkozott a fájdalom és a stressz csökkenésében a programban résztvevőknél, a kontrollcsoporthoz képest.

A mindfulness meditáció alapja

A mindfulness meditációban az első lépés a ki-, és belégzés éber figyelése eredetileg a buddhista Ānāpānasati suttán (MN 118) alapul. Az éber jelenlét meditáció a légzésfigyelésen túl, a továbbiakban pedig a test, az érzetek, és érzések, gondolatok éber megfigyelését tűzi ki célul. A tudatos jelenlét lényege, hogy ítélkezés nélkül figyeljünk a tapasztalásainkra. Arra figyelünk, hogy éppen mi történik a testünkben, a tudatunkban. És itt a fontos az, ami történik, és nem az, hogy az a valami épp miért történik, vagy, hogy ez nekünk jó-e vagy rossz. Lehetőség szerint igyekszünk nem fűzni értékítéletet a tapasztaláshoz.

A mindfulness meditációnak már közel 30 éves múltja van, számtalan helyen alkalmazzák. Az eredeti MBSR azaz a Mindfulness-based Stress Reduction programot aztán később követte az MBCT  Mindfulness-based Cognitive Therapy. Ezt a programot 2001-ben Jon Kabbat-Zinn munkatársai dolgozták ki, Mark Wiliams, John Teasdale és Zindel V. Segal.  Az MBSR, mint a nevéből ki is tűnik, a stressz csökkentésre helyezte a hangsúlyt, míg az MBCT-t eredetileg szorongással, depresszióval küzdő páciensekre szabták. (A kettő egyébként nagyon hasonló,  elsősorban a beteg-csoportok összetételében van különbség.)  Az MBCT programba belépő szorongással, depresszióval, álmatlansággal, vagy más problémával  küzdő páciensek jelentős részénél szintén javulás következett be néhány heti Mindfulness meditációt követően.

A meditációról sokan azt gondolják, hogy ki kell üresíteni az agyat, vagy, hogy nem kell mást tenni, csak magányosan, némán üldögélni lótuszülésben a sarokban. Ez elég messze áll a valóságtól. Az agyat egyrészt nem lehet kiüresíteni, mert a gondolatok folyama állandó. Bármit is teszünk, mindig újra és újra előbukkannak.  Hiú ábránd azt hinni, hogy majd egyszer csak képesek leszünk megállítani a gondolatainkat.  A tudat természetéhez hozzátartozik a gondolatok áramlása. Amit viszont meg tudunk tenni, az az, hogy a figyelmünket újra és újra visszatereljük arra, amire szeretnénk figyelni, vagy koncentrálni.  Azzal, hogy igyekszünk regisztrálni azokat a pillanatokat, amikor az agyunk, figyelmünk a választott tárgyáról elkalandozik, valójában a tudatosságunkat növeli. Másrészt nem is kell feltétlenül lótuszülésbe csavarni magunkat.  Ugyan nem árt, ha le tudunk ülni naponta pár percet gyakorolni – egy közönséges széken ülve is megtehetjük-, de akár a napi tevékenységeink közepette is tudunk éber figyelemmel lenni magunk iránt.

Itt és most

Az éber jelenlét meditáció az „itt és most”-ra helyezi a hangsúlyt. A meditáció során az előtörő érzéseink és gondolataink ítéletmentes elfogadására törekszünk.  Nem ítélkezünk, és egyben igyekszünk elkerülni azt, hogy egy egy-érzés, vagy gondolatcsíra lavinává növekedjen és eluralkodjon rajtunk.  Mindenki ismeri azt a jelenséget, amikor egy apró, és alapvetően semleges gondolatból eljutunk valami rettentő szorongató, kellemetlen rágódáshoz. Ritkán szokott az ember leülni azzal az elképzeléssel, hogy elhatározom, hogy márpedig most a következő fél órában stresszelni akarok, vagy szorongani van kedvem.  Általában ez valahogy „magától” jön. Egyik gondolat követi a másikat, és máris kész a nyomorúságos állapot.  Nos a mindfulness meditáció abban segít, hogy ezeket az állapotokat még  apró „hógolyó” méretükben észrevegyük, és így esetleg van esélyünk megakadályozni a lavina elindulását és kiteljesedését.  Ha például azt  vesszük észre, hogy már megint egy olyan gondolat bukkant fel, amiről már megtapasztaltuk, hogy hajlamos a rágódás felé terelni minket, akkor azzal, hogy észrevesszük, és megfogalmazzuk magunkban, „nocsak: aggódás, aggódás”, akkor már pusztán ezzel a felismeréssel is elvesszük a veszélyes élét. Azaz a mindfulness meditáció lényege ezáltal a tudatosság növelése.

A mindfulness meditáció jellemzői

  •  A figyelem jelenre való irányítása
  • Odafigyelés a testi érzetekre, érzésekre, gondolatokra.
  • Ezeket a tudatosított érzéseket, gondolatokat elfogadjuk, és ítélkezés-mentesen megfigyeljük.
  • Ezáltal növekszik a tudatosságunk, gyakorlottabbak leszünk az éber jelenlétben.

A mindfulness meditáció eredete

A korai buddhista szövegekben kétféle meditációról olvashatunk, ezek a szamatha és vipasszaná.  A Buddhizmus későbbi időszakaiban továbbiakat is kifejlesztettek, mint például a különböző tibeti, vagy a Zen buddhista meditációk.

  1.  A szamatha meditáció két célja: a lehető legnagyobb koncentráció, fókusz valamire, illetve a mentális folyamatok lecsendesítése.
  2. A vipasszaná meditáció szintén koncentrációs gyakorlatokkal kezd, majd a koncentráció egy szintjén az érzékelési és mentális folyamatok részletes, érzelem-, és értékelésmentes megfigyelésére tér rá. A kontempláció során a következő 4 dologra figyelünk: a test figyelése, az érzetek, a mentális állapotok és a „mentális objektumok” éber megfigyelése.

A Mindfulness meditációba mind a két fentebbi típusú meditáció be van építve. A légzésre való fókusz a Szamatha meditációból, míg a testre és érzésekre, gondolatokra való odafigyelés a Vipassana meditációból ered.

Rossz szokások

Rossz szokások

körömrágás
A stressz tuti jele például a körömrágás.

Van olyan rossz szokásod, amitől esetleg szeretnél megszabadulni? Nem a függőségekről beszélek, mint pl. a dohányzás, vagy alkohol-probléma. Ezekhez nem akarok hozzászólni, mert ez az addiktológusok dolga. Csak olyan hétköznapi rossz szokásainkról szólnék, mint például a körömrágás, orrturkálás, lábrázogatás, vagy akár a bazdmegezés és hasonlók. Amit napközben számtalanszor művelsz, szinte anélkül, hogy tudnál róla?

A múltkori bejegyzésben a jelen-levésől írtam, arról, hogy jó, ha tudatában vagyunk annak, hogy most éppen mit csinálunk.  Angolul „mindfulness” ennek a megfelelője, azaz „éber jelenlét”. Később még fogok erről több mindent is írni, most még csak a rossz szokásokra térnék ki először.

Szóval a szokások: ezekkel az a helyzet, hogy olyan automatikusan zajlanak, hogy gyakran nem is vesszük észre. Ezt fura így mondani, mert a külvilág persze látja, csak nekünk olyan, mintha egy rajtunk kívül levő dolog mozdítaná a kezünket, és sokszor észre sem vesszük.  Itt a probléma az, hogy nem igazán vagyunk tudatában annak, amit csinálunk.  Vagyis gyakorlatilag nem vagyunk jelen.  Az agyunk valami egész más helyen jár, nem ott, ahol a testünk van. Úgyhogy először is arra kell rávenni az agyat, hogy regisztrálja ezt a tevékenységet. Ezt elég egyszerű megtenni, például meg lehet próbálni azt, hogy néhány napon keresztül számolja az ember, hogy hányszor érez késztetést a rossz szokásra. Nem kell letenni róla, nem kell abbahagyni, csak egyszerűen számolni. Valószínűleg egy szép nagy szám fog kijönni.

Előfordulhat, hogy egyedül a számolástól egy idő után úgy érzi az ember  valahányadik számnál, hogy elindul a keze, de félúton mégis leteszi. Pompás! Ebben az esetben lehet, hogy nem is kell mást tenni, minthogy folytatni a számolást és igyekezni minden nap egyre kisebb számokat elérni, egészen addig, amíg napi nulla nem lesz.

Ha a szokás ennél makacsabb, akkor a következő feladat az, hogy néhány napig számolni a késztetéseket, majd utána megpróbálni arra figyelni, hogy mi váltja ki ezt a dolgot. Idegesség, szorongás, unalom, stressz?  Valószínűleg ha egy darabig figyelünk, akkor lesz valami benyomásunk arról, hogy mitől indul el a folyamat.

Azonban a feszültséget okozó stresszes helyzeteket sokszor nem tudjuk befolyásolni. Nem tudjuk az iskolában a tanárt lecserélni, a hektikus munkamenet sem mindig áll a befolyásunk alatt. Ha ilyen események váltják ki a rossz szokásunkat, – és a számolás nem volt elég az elhagyásához, – akkor megpróbálhatjuk egy kevésbé rongáló szokásra lecserélni a szokásunkat. Valószínűleg könnyebben fog menni, mint az illető szokás izomból történő elhagyása. Érdemes a rossz szokáshoz hasonló érzékleti dolgot kell keresni. Ha a körmünket rágjuk, akkor szintén a kezünkkel érdemes valami mást csinálni.  Olyan mozdulatot érdemes választani, ami csökkenti a feszültségünket, de nem esik áldozatul a körmünk. Körömrágás helyett például megpróbálhatjuk, hogy összedörzsöljük az ujjainkat. Vagy ha a bazdmegről lenne jó leszokni, akkor valami más kötőszót kell kitalálnunk, ami szintén levezeti azt az indulatot, ami miatt kimondjuk.  Az egyik tesóm autózás közben pl. a hülye köcsög és hasonlók helyett a „majom” kifejezést használja. Ez a kocsiban ülő gyerekek fülének is sokkal viccesebb.

A lényeg, hogy a számunkra kielégítő módosítást kell megtalálni. A módosított szokás lehetőleg valami olyan legyen, ami nem okoz kárt, és nem gusztustalan a többi ember számára, mert különben semmit nem nyertünk a szokás változtatásával.

Azért nem árt, ha tudjuk, hogy azzal, ha az egyik szokást lecseréltük egy kevésbé káros másikra, a stresszkezelésünk módszere ettől még nem igazán változott meg. Persze minden bizonnyal kellemesebb látvány másoknak, ha nem azt kell nézniük, ahogy mondjuk rágjuk a körmünket, vagy dobolunk a lábunkkal, de ettől még bennünk ugyanúgy megmaradhat az a feszültség, amit a körömrágással próbáltunk kezelni, csak épp most valami mást teszünk a kezünkkel, és nem a körmünk fog áldozatul esni a stressznek. Ez a megoldás igazából tüneti kezelésnek nevezhető, mert a lényegen még nem változtattunk. A stressz továbbra is ugyanúgy hat ránk, akár a körmünket rágjuk, akár az ujjainkat dörzsöljük össze.

Mindazonáltal egy lépéssel így is közelebb jutottunk a megoldáshoz, a jobb stresszkezeléshez, mivel jobban tudatába jövünk a dolgoknak azzal, hogy képesek lettünk éberen jelen lenni azokban a pillanatokban, amik eddig “szinte” a tudtunk nélkül zajlott.  A továbbiakban majd lesz még szó más praktikákról is, amik segíthetnek a stressz hatékonyabb kezelésében, úgyhogy folyt köv.

 

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

zen kert a stresszmentes nyugalom helye
Egy zen kert a stresszmentes nyugalom oázisa.

A mai modern városi élet állandóan zavarja az érzékeinket.  Pillanatról pillanatra vannak körülöttünk változó dolgok. A számítógépnél ülve ötpercenként úgy érezzük, hogy meg kell nézni a levelezésünket, – hátha valami fontos mail jött-, a tévében tízpercenként megszakítják a filmet a reklámok, az utcán az emberek, a tömeg, az autók bombázzák a figyelmünket.  De még a filmekben a vágások  is félelmetes sebességgel követik egymást. Egy 50 évvel ezelőtti film már olyan lassúnak tűnik, hogy alig bírjuk végignézni.  A számítógépnél ülve, honlapokat böngészve beleolvasunk egy-egy írásba, de ritkán olvasunk végig elejétől-végig mindent.  Vagy, ha mégis, akkor is már ugrunk is a következőre.  Számtalanszor érezzük azt a késztetést, egy cikk olvasása közben is (beleértve ezt is), hogy valami másra átváltsunk.  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként a Facebook  egyik sikere szerintem ebben rejlik. Rövid, pár soros, képekkel tűzdelt információáradatot tol az arcomba, nem kell végigolvasni semmit, mégis úgy érzem, hogy „képben vagyok”, tudok a barátaimról, és kielégíti a pletykaéhségemet. 🙂 De úgy vélem, ez nemcsak rám érvényes, mindannyian számtalanszor szétszórtak vagyunk, és egyre nehezebb koncentrálnunk,  egyre kevésbé tudunk egy feladatra összpontosítani. – Mély tiszteletem a kivételnek!- Nekem, a nap végére sokszor nem marad más érzésem, minthogy egész nap rohantam, és mégis alig csináltam valamit.

Pedig nagyon jó dolog, ha bele tudunk mélyedni egy-egy dologba.  Először is érdemes lenne megtanulni észrevenni azokat a késztetéseket, amik eltérítenének attól, amit éppen csinálunk.  Én például azt tapasztaltam, hogy amikor valamilyen feladatot csinálok éppen a számítógépen, és felmerül egy probléma, akkor persze elkezdek utánajárni, ami viszont többnyire egy lavinát indít el. Valamit megnézek, aztán abból újabb kérdés merül fel, annak is megpróbálok utánajárni, és így tovább, végül azt veszem észre, hogy az eredeti feladatomtól már kilométerekre járok, és eltelt vagy fél óra. A végén aztán az eredetileg tervezett negyed órás feladatból lesz másfél órás, és lehet, hogy mégcsak nem is fejeztem be.

Szóval lényeg a lényeg, észre kellene vennem, hogy hol van az a pillanat, amikor vissza kéne téríteni magam az eredeti célomhoz. Ezt akkor tudom észrevenni, ha arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Ha benne maradok a pillanatban. Arra, és csakis arra fordítom a figyelmemet, ami éppen el akarok érni. Nekem az vált be, hogy ha észreveszem a késztetést, hogy más felé eltérüljek, akkor szabok magamnak mondjuk 15 percet (de ez lehet bármennyi), amíg semmi szín alatt nem csinálok mást. És megígérem magamnak, hogy 15 perc múlva megnézhetem azt az akármit, ami épp korábban eszembe jutott.

Szóval az lenne az ideális, hogy amit csinálok, azt teljes odafigyeléssel csináljam. Legyen az akár a házimunka, akár a munkahelyen valami feladat, akár játék a gyerekkel. Ez persze nagyon nem könnyű, de az a tapasztalatom, hogy ha néha sikerül, akkor megéri. Ha egy nap képes vagyok egymás után több ilyen koncentrált odafigyelést megvalósítani , sokkal-sokkal hatékonyabb tudok lenni, mint a multitask tévesen hatékonynak hitt képzetével. Amikor pedig befejezem az adott tennivalót, egy pillanatra megpróbálok megállni, és örülni neki, mielőtt bármi mást csinálnék. Nem akarom rögtön kinyitni a levelezőt, a Facebookot, nem kell rögtön a következő feladatra ugranom. Élvezem a gondolatot, hogy ezt, – akármilyen apró feladatról is van szó –  most befejeztem.