Browsed by
Kategória: Idő

A választás szabadsága?

A választás szabadsága?

oraEgy nap elég időm lesz. Elég időm lesz megtenni azt, amit szeretnék. Elég időm lesz felkészülni karácsonyra, és nem az utolsó pillanatban a tömegben vásárolni. Elég időm lesz a arra, hogy elmenjek újra futni, elég időm lesz arra, hogy egészséges kajákat főzzek vacsorára. Elég időm lesz felkészülni a nyelvvizsgára, vagy elég időm lesz elolvasni a könyveket, amiket kinéztem magamnak.  Elég időm lesz kipihenni magamat, és annyit aludni, amennyire szükségem lenne.

Nem tudom, hogy elérhető-e ez az állapot egyáltalán. Valószínűleg nem. Mindig újabb és újabb vágyak, ötletek, tennivalók gyűlnek össze, és egyszerűen a nap nem áll annyi órából, ahányra szükségem lenne. Gyakorlatilag annyi tevékenységet szeretnék bezsúfolni az életembe, amennyit fizikai képtelenség lenne elvégezni. Ezért aztán csalódom. Csalódom magamban, mert a nyelvvizsga be nem látható távolságba kúszik, mert a futás ma is elmarad, pedig szép idő van.

A matek pedig elég egyszerű:

adott a rendelkezésre álló idő, (T) és az az idő, amit a valamire szeretnénk fordítani (V)

Ha T ugyanannyi, vagy nagyobb, mint V, akkor minden rendben, de ha T kisebb, mint V, akkor baj van.  Akkor egyenes út vezet a csalódáshoz, amikor nem végzünk a teendőinkkel, amikor úgy érezzük, hogy állandóan rohanunk, de soha nem érünk a dolgunk végére. Amikor állandó időhiányban szenvedünk.

Az antropológusok szerint úgy 100 ezer évvel ezelőtt az őseinknek sokkal több szabadideje volt. Heti 15-20 órát töltöttek vadászattal, gyűjtögetéssel, és a fennmaradó időben olyan dolgokkal foglalkoztak, ami nem tartozott szorosan az életfenntartáshoz.  Pihenés, játék, gyerekekkel  foglalkozás.  stb.  Ahogy egyre komplexebbé vált az élet, a mezőgazdaság kialakulásával úgy vált egyre hosszabbá a munkaidő, annyira, hogy mostanra már a napi 10 óra munka sem ritkaság, hanem mondhatni  elvárás a munkáltató részéről. És a munkaidő után még otthon is vannak tennivalók.

Mondhatjuk, hogy „nincs ingyen ebéd” hiszen ahhoz, hogy azt az életszínvonalat el tudjuk érni, amire vágyunk, ahhoz sok pénzt kell keresni, ergo: sokat kell dolgozni. Egzisztenciális dilemmába botlunk, amikor ezt a kérdést megpróbáljuk  felfejteni. Kell a pénz, hogy megvegyük a laptévét, gyümölcscentrifugát, vagy bármit, de az időnket viszont feláldozzuk a civilizáció oltárán. Ha viszont nem keresünk annyit, akkor persze nemcsak a nagy lakásra, házra, de a nyelvtanfolyamra, vagy karate tanfolyamra sem lesz lehetőségünk, mert nem lesz rá pénzünk.

Körbe vagyunk véve lehetőségekkel, amik mind vonzóak számunkra.  Azonban minél több választási lehetőségünk van, annál elégedetlenebbek leszünk.  Ha 50 dolog közül lehet választani,  vagy kettő közül, akkor az ötvenből sokkal kevésbé valószínű, hogy a legjobbat ki tudjuk szúrni.  Egyszerűen nincs időnk, energiánk arra, hogy minden szempontot figyelembe vegyünk.  A legegyszerűbb dolgunk akkor van, ha nincs választási lehetőség, csak egy adott kimenetel létezik.  Ha már választani kell, akkor az feszültséget jelent, és elégedetlenséget is, mert a választásunkat később megbánhatjuk.

Egy kísérletben diákoknak fotótanfolyamot hirdettek, ahol azt mondták, hogy a tanfolyam ingyenes, de az egyik csoporttól azt kérték, hogy a végén a legjobb képet, amit csináltak, fel kell ajánlani a tanfolyam számára.  A másik csoport számára viszont hagytak választási lehetőséget, hogy felajánlhattak egy képet, de egy héten belül még módosíthatták a választásukat.  Később letesztelték, hogy mennyire voltak elégedettek, és azok, akik választhattak, sokkal kevésbé érezték magukat elégedettnek a fotó kiválasztásában, mint azok, akiknek nem volt lehetősége választani.

Szóval azon mélázom most, vajon a napi választásainkban, amikor eldöntjük, hogy mire szakítunk idő, mibe fektetünk energiát, és mennyit, vajon mennyire tudunk elégedettek lenni? Tudunk-e úgy lavírozni a vágyaink, kötelességeink, és lehetőségeink között, hogy a döntéseinket később ne bánjuk meg túlságosan?

A rendelkezésünkre álló idő minden nap 86.400 másodperc.  Minden nap. Ennyiből gazdálkodhatunk. Mi fér ebbe bele? Nem akarunk néha túl sokat?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

"Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül." (Keith Ferrazi)
“Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

1953-ban  a Yale egyetemen  a hallgatóknak feltettek 3 kérdést.

– Vannak céljaid az életre?
– Leírtad őket?
– Van terved a végrehajtásukra?

A hallgatók 13 %-ának volt terve a jövőre nézve, de nem írta le. 84% azt mondta, hogy nincs terve, csak az, hogy jól érezze magát az életben. Mindössze 3% mondta azt, hogy terve is van, le is írta, és azt is, hogy hogyan fogja elérni. 1973-ban, 20 évvel később felkeresték újra őket, és azt találták, hogy akiknek volt terve, bár nem volt leírva, átlagban kétszer annyit kerestek, mint az a 84% hallgató, akiknek nem volt életterve. Viszont az a 3%, akiknek volt terve, és le is írta az oda vezető utat, azok átlagban tízszer annyit kerestek, mint a 97%  együttesen.

Ebből több fontos tanulság is következik. először is érdemes végiggondolnunk, hogy vajon mi az elképzelésünk az elkövetkező néhány évre. Nem kell iskolásnak lennünk, felnőttként, középkorúként is lehetnek még megvalósításra váró céljaink, álmaink.  A másik, hogy egy cél akkor jó cél, ha egyben az álmunk is. Ha csak tessék-lássék célokat tűzünk ki, akkor a végén valami olyan helyen, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amit nem is igazán akartunk.

Nemrég olvastam egy nagyon tömör, és nagyon igaz összefoglalását annak, hogy a cél valójában micsoda. Így hangzott: „A cél egy álom, határidővel.” És hozzátenném a fentebbi egyetemisták esetéből tanulva, hogy nemcsak határidővel, de cselekvési tervvel is. Addig, amíg nem tudjuk, hogyan, milyen lépésekkel érjük el a célunkat, addig az csak egy álom.  Akkor kezd céllá válni, amikor konkrét tevékenységgé tudjuk alakítani a szükséges lépéseket a cél irányába. Ha nem halogatjuk a tervünket, hanem valóban elkezdünk dolgozni azon, hogy el is érjük azt a célt. Nem árt, ha kiűzünk magunknak valami határidőt, mert különben előfordulhat, hogy csak húzódni fog, mint a rétestészta. Mindig lesznek fontosabb, azonnal megoldandó sürgősebb dolgaink, és beleesünk a halogatás csapdájába. A határidő azonban természetesen nem kell, hogy egy konkrét dátum legyen, de azért nem árt, ha körülbelül meghatározzuk.

Anyukám rendszeres kiállításlátogató volt, de ezen kívül nem sok köze volt a művészetekhez. Mégis, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, hogy festeni szeretne majd, nem akar unatkozó nyugdíjas lenni, cél kell az életébe. Úgyhogy azon a karácsonyon festőkészletet kapott ajándékba. Elkezdett festeni, először akvarellel, később olajjal. Utoljára azonban gimnáziumban volt a kezében ecset, úgyhogy az első művei még elég kezdetlegesek voltak. De nem vesztette el a kedvét, festett, festett, és egyre jobban. Méghozzá olyan jól, hogy a 15 év alatt, a haláláig végül is több, mint 20 kiállítása volt.  És számtalan jobbnál jobb képet készített, rettentő büszkék voltunk rá.

Az életcélt bármikor megtalálhatjuk, akár nyugdíjasként is. De persze fiatalon még jobb. 🙂 Mindenképpen olyan célokat érdemes keresnünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha van mondjuk hobbink, vagy kedvelt foglalatosságunk, akkor ki lehet indulni abból. Ha van olyan tevékenységünk, amit gyerekként szívesen csináltunk, és annyira bele tudtunk merülni, hogy megszűnt körülöttünk a világ, akkor lehet, hogy ott kell keresgélni.  Akármi is a végcél, az biztos, hogy kis lépésenként fogjuk elérni. A  kisebb célok állítása, ha szokásunkká válik, nagyban segítheti az életcél elérését. Ezeket a kis lépéseket kell célként megfogalmaznunk, szem előtt tartva a „nagy” célunkat.

Bár nem volt reprezentatív a Yale egyetemen végzett felmérés, de látszik belőle, hogy az emberek nagy többsége minden konkrét terv nélkül éli le az életét.  Márpedig ha csak hagyjuk, hogy vigyen az ár bennünket, akkor nem tudhatjuk, hogy hová fogunk a végén megérkezni.

És a poszt végére legyen még egy idézet: „Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

zen kert a stresszmentes nyugalom helye
Egy zen kert a stresszmentes nyugalom oázisa.

A mai modern városi élet állandóan zavarja az érzékeinket.  Pillanatról pillanatra vannak körülöttünk változó dolgok. A számítógépnél ülve ötpercenként úgy érezzük, hogy meg kell nézni a levelezésünket, – hátha valami fontos mail jött-, a tévében tízpercenként megszakítják a filmet a reklámok, az utcán az emberek, a tömeg, az autók bombázzák a figyelmünket.  De még a filmekben a vágások  is félelmetes sebességgel követik egymást. Egy 50 évvel ezelőtti film már olyan lassúnak tűnik, hogy alig bírjuk végignézni.  A számítógépnél ülve, honlapokat böngészve beleolvasunk egy-egy írásba, de ritkán olvasunk végig elejétől-végig mindent.  Vagy, ha mégis, akkor is már ugrunk is a következőre.  Számtalanszor érezzük azt a késztetést, egy cikk olvasása közben is (beleértve ezt is), hogy valami másra átváltsunk.  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként a Facebook  egyik sikere szerintem ebben rejlik. Rövid, pár soros, képekkel tűzdelt információáradatot tol az arcomba, nem kell végigolvasni semmit, mégis úgy érzem, hogy „képben vagyok”, tudok a barátaimról, és kielégíti a pletykaéhségemet. 🙂 De úgy vélem, ez nemcsak rám érvényes, mindannyian számtalanszor szétszórtak vagyunk, és egyre nehezebb koncentrálnunk,  egyre kevésbé tudunk egy feladatra összpontosítani. – Mély tiszteletem a kivételnek!- Nekem, a nap végére sokszor nem marad más érzésem, minthogy egész nap rohantam, és mégis alig csináltam valamit.

Pedig nagyon jó dolog, ha bele tudunk mélyedni egy-egy dologba.  Először is érdemes lenne megtanulni észrevenni azokat a késztetéseket, amik eltérítenének attól, amit éppen csinálunk.  Én például azt tapasztaltam, hogy amikor valamilyen feladatot csinálok éppen a számítógépen, és felmerül egy probléma, akkor persze elkezdek utánajárni, ami viszont többnyire egy lavinát indít el. Valamit megnézek, aztán abból újabb kérdés merül fel, annak is megpróbálok utánajárni, és így tovább, végül azt veszem észre, hogy az eredeti feladatomtól már kilométerekre járok, és eltelt vagy fél óra. A végén aztán az eredetileg tervezett negyed órás feladatból lesz másfél órás, és lehet, hogy mégcsak nem is fejeztem be.

Szóval lényeg a lényeg, észre kellene vennem, hogy hol van az a pillanat, amikor vissza kéne téríteni magam az eredeti célomhoz. Ezt akkor tudom észrevenni, ha arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Ha benne maradok a pillanatban. Arra, és csakis arra fordítom a figyelmemet, ami éppen el akarok érni. Nekem az vált be, hogy ha észreveszem a késztetést, hogy más felé eltérüljek, akkor szabok magamnak mondjuk 15 percet (de ez lehet bármennyi), amíg semmi szín alatt nem csinálok mást. És megígérem magamnak, hogy 15 perc múlva megnézhetem azt az akármit, ami épp korábban eszembe jutott.

Szóval az lenne az ideális, hogy amit csinálok, azt teljes odafigyeléssel csináljam. Legyen az akár a házimunka, akár a munkahelyen valami feladat, akár játék a gyerekkel. Ez persze nagyon nem könnyű, de az a tapasztalatom, hogy ha néha sikerül, akkor megéri. Ha egy nap képes vagyok egymás után több ilyen koncentrált odafigyelést megvalósítani , sokkal-sokkal hatékonyabb tudok lenni, mint a multitask tévesen hatékonynak hitt képzetével. Amikor pedig befejezem az adott tennivalót, egy pillanatra megpróbálok megállni, és örülni neki, mielőtt bármi mást csinálnék. Nem akarom rögtön kinyitni a levelezőt, a Facebookot, nem kell rögtön a következő feladatra ugranom. Élvezem a gondolatot, hogy ezt, – akármilyen apró feladatról is van szó –  most befejeztem.

Tudjuk-e stressz mentesen nézni a dolgokat, úgy, ahogy vannak?

Tudjuk-e stressz mentesen nézni a dolgokat, úgy, ahogy vannak?

Ki szeret mosogatni egy buli után?
Ki szeret mosogatni egy buli után?

Mi is a valóság valójában? Létezik objektív valóság?  Talán, ami itt körülöttem van, a tárgyak, emberek, növények, a város?  Első pillantásra mind úgy néz ki, mint tőlem független, önálló létezők. Feltételezem, hogy amikor nem nézek oda, akkor is minden ott marad. Ugyanakkor mindezt a valóságot saját szemüvegemen keresztül nézem. Bármi, amire rápillantok, az a korábbi emléknyomaim szűrőjén keresztül jut el az hozzám. Azokat az embereket, akik itt jönnek-mennek a lakásban nem tudom úgy nézni, mintha ismeretlenek lennének, hiszen sok éve együtt élünk. Bár önálló létezők, de az én „világomban” léteznek, és a velük kapcsolatos tapasztalataim teljesen más színben tüntetik fel őket számomra, mint mondjuk a kollegák,  egy bolti pénztáros, vagy a buszon velük együtt utazó idegen  számára.  Nekem ők a legfontosabbak, míg egy idegen számára esetleg teljesen érdektelenek.

Ha rápillantok valamilyen tárgyamra, pl. az íróasztalra, amit örököltem, a lámpára, amit a múlt hónapban vettem, mind valamit közvetít számomra. Nemcsak azt, hogy mire való, hanem azt is,  amilyen emlékeket ébreszt. Mint Proust híres madeleine süteménye, az Eltűnt idő nyomában című regényében, ahol hosszú-hosszú oldalakon keresztül a süti ébresztette emlékeket idézi. Pedig csak egy édességről volt szó!

Az előző posztban arról volt szó, hogy hajlamosak vagyunk olyan szokásokat is felvenni, amik nem előnyösek számunkra, mint például  ha hagyjuk rendszeresen magunkat felidegesíteni, akkor valóban egyre könnyebben fog menni. Az agyunk megtanulja, hogy ha „ez és ez” történik, akkor a gazdám, azaz Én, így fogok reagálni.  És egy idő után már automatikusan bekapcsolja a „megfelelő” reakciót, már a legkisebb jelre is. Azt mondja a tudatunk: „Ha ezt várod, akkor ezt fogod kapni.” Vagy konkrétabban: „ha dugó van az utakon, akkor te most ideges kell, hogy legyél. Jó sokat gyakoroltad, úgyhogy itt van, tessék!”

Érdekes kísérlet lehet, ha megpróbálunk friss szemmel nézni a körülöttünk levő dolgokra. Úgy, mintha először látnánk. Ha megpróbáljuk lefejteni a tárgyról a hozzá kapcsolt tapasztalatainkat, vajon képesek vagyunk-e rá? Valószínűleg a számunkra kevéssé fontos dolgoknál ez többé-kevésbé sikerülhet. De azok az emberek, tárgyak, akik/amik töményen hordozzák a velük kapcsolatos emlékeinket, élményeinket, azokra nem igazán tudunk úgy tekinteni, mintha még sose láttuk volna.  Minden pillanatban valamilyen színű a szemüveg, amin át nézzük őket és persze az egész világot. Ha jókedvű, optimista hangulatban vagyok, akkor rájuk is így nézek. Ha  meg épp rossz passzban, fáradt, nyűgös,  stresszes, hajszolt állapotomban, akkor még egy  kisebb probléma is felnagyítódik,  az olyan is, amin rendes körülmények között simán túllépek.

És rengetegszer vagyunk úgy, szerintem nem csak én, hanem mindannyian, hogy nem vagyunk képesek úgy fogadni a dolgokat, ahogy azok vannak. A buli után az asztalon hagyott poharak, tányérok önmagukban nem hordoznak semmilyen értékítéletet. Egyszerűen csak koszos tányérok és kész.  Nem pozitív, nem negatív dolog. Attól lesz negatív, hogy én annak látom. Amikor ránézek, és azt gondolom, hogy nna tessék, már megint ki kell vinnem mindent a konyhába, és ezt a rengeteg dolgot mind el kell mosogatnom. Ingerült leszek, és egy „miért kell ezt nekem csinálnom” érzés fog el. Pedig így van. A tányérok ott vannak. És koszosak. És vagy ott maradnak, vagy kiviszem és elmosogatom őket, vagy megvárom, amíg a családból valaki más megteszi. Mégsem tudom érzelemmentesen szemlélni a dolgot.  Érzem a stresszt, pedig egy kb. mindössze 20 perces tennivalóról van szó.

Ha sikerülne átkereteznem a gondolatot például arra, hogy milyen jó buli volt tegnap, és milyen jól éreztük magunkat, és ez a számos pohár és tányér bizonyítéka annak, hogy ilyen sok barátunk van, kicsit jobban érezném magam. Vagy ha úgy tekintenék ezekre az edényekre, mint semleges tárgyakra, amiket egyszerűen csak el akarok mosogatni, mert jó érzés a tiszta, rendezett konyhában lenni, az is egy jó megoldás lehet. Ugyanígy megtalálhatjuk más esetekre is azt a nézőpontot, ami nem zaklat fel minket. Akár a reggeli dugóról van szó, akár bármi másról.

Egy szóval se mondom, hogy ez könnyű. Sőt… Lehet, ugyan, hogy van pár ember, akiknek az, de nekünk többieknek iszonyú nehéz. Ugyanakkor óriási lépés lenne egy stressz mentesebb élet felé.

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

Gondoltad volna, hogy életünket 45%-ban a szokásaink vezérlik?

stressz a forgalomban
A dugóban araszolás kevés embernek jelent jó szórakozást.

Egyes kutatók szerint az életünk 45 %-át szokások, automatizmusok segítségével éljük. Bár szívesen gondoljuk azt magunkról, hogy szabad akaratunk van, és adott pillanatban tőlünk függ, hogyan döntünk, mit csinálunk, hova megyünk, hogyan reagálunk dolgokra, azért az, hogy az életünk majdnem fele automatizmusokból áll, az meglepő. Ha egy ideig megfigyeljük magunkat, vagy a környezetünkben élőket, akkor elég nagy pontossággal meg tudjuk jósolni, hogy egyes esetekben hogy fogunk mi magunk, vagy az illető reagálni, mit fog tenni, hogyan fog viselkedni. Mindezt csak azért, mert megismertük a saját, és mások szokásait. Mivel ennyire alapvető emberi tulajdonságról van szó, ezért az, hogy képesek legyünk átírni, módosítani a szokásainkat, egy nagyon fontos dolog.

Mindannyiunknak számtalan szokása van. Gondosan kidolgozzuk őket szép sorban, és ahogy telik az életünk, van amiket karbantartunk és van amiket elhagyunk. Kisbabaként szokásunk lehetett például az esti kakaó ivás, vagy az, hogy anyu-apu meséjét hallgatjuk a lefekvésnél. Később a fogmosás, önálló öltözés, iskolásként a leckeírás, és sorolhatjuk akármeddig. Ezek a szokások aztán később kiegészülnek egyre felnőttebb dolgokkal, és elhagyjuk azokat amiket kinövünk.

Felnőve felveszünk  jó és rossz szokásokat egyaránt. Lehet, hogy például büszkék vagyunk arra a szokásunkra, hogy rendszeresen eljárunk edzeni, de mellette azt a – nem annyira pozitív – szokást is megtaláljuk, hogy például rendszeresen nassolunk.

Mind a jó, mind a rossz szokásaink tőlünk függenek, mi hozzuk létre őket, és rajtunk múlik, hogy meg tudunk-e szabadulni a nekünk nem hasznosaktól. Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon mi mozgat bennünket, amikor az életünk során szokást akarunk változtatni akarunk, illetve hogyan történik a változás – a bennünk történő változásokra gondolok- azokra, amelyek szinte a tudtunkon kívül, alattomban, a mélyben zajlanak. Ha ezek a változások jó irányba visznek, az persze tök jó. Ki nem akarna sportosabb, ügyesebb, okosabb lenni?  Ugyanakkor rengeteg olyan változás van, ami kárunkra van, hízunk, betegek leszünk tőle, vagy esetleg csak mások számára idegesítőek. Ma egy sütivel vigasztaltuk magunkat? Esetleg két nap múlva is? Meg a következő héten? Észre se vesszük, és már szokásunkká vált a dolog.

Kérdés, hogy mindez milyen mértékben áll a befolyásunk alatt.  Nagyon sok mindenre hatással lehetünk, de szintén sok minden van, amire nem.  Ha olyan dolgok merülnek fel, amiken nem tudunk változtatni, akkor valószínűleg nem lehet mást tenni, minthogy megpróbáljuk a hozzáállásunkat igazítani a helyzethez úgy, hogy az ne a stresszt növelje az életünkben, hanem építő legyen. Amit nem lehet megváltoztatni, azt kénytelenek vagyunk elfogadni.  Nem nagyon érdemes folyton háborogni,  vagy újra meg újra dühösnek lenni ugyanazok a dolgok miatt, mert a pszichológusok – akik sokszor elég okos dolgokat is tudnak mondani – azt mondják, hogy ezek nagyon önsorsrontó stratégiák. Valószínűleg igazuk lehet.  Hiszen ha feltesszük a kérdést: hogy jó-e nekem ez? Jó-e elmerülni a dühben, szomorúságban, szenvedésben?  Akkor azonnal rá tudjuk vágni, hogy nem, hiszen ÉN érzem magam rosszul ettől az érzéstől!  Igazából nem a stressz miatti hirtelen jövő bosszúság, vagy máskor mondjuk a szomorúság érzésével van a baj, hanem azzal, ha egyre többször hagyjuk eluralkodni a negatív érzést. Tegyük fel, hogy minden nap csúcsforgalomban kell elindulnunk, és hazajönnünk is. Minden áldott nap vannak agresszív vezetők az úton és rendszeresen kell araszolnunk a dugóban. Ha ez egy kikerülhetetlen stressz-helyzet, akkor semmi jó nem sül ki abból, ha engedünk a dühnek, ami feltolul bennünk az 5-10km/órás totyorgás miatt. Ha engedjük szokásunkká válni a bosszúság érzését, akkor már a kocsiba – buszba beszálláskor görcsbe rándul a gyomrunk, és mire hazaérünk addigra kész is van a sárkány anya, vagy apa. A helyzeten – pl. a dugón- nem tudunk változtatni, és lehet, hogy nincs módunk korábban, vagy később elindulni, amikorra csökkenne a zsúfoltság az úton. Egyedül a saját hozzáállásunkat módosíthatjuk.

Amit sűrűn gyakorlunk, abban előbb utóbb nagyon profik leszünk. És itt nem arra gondolok, hogy a dugóban araszolva milyen választékosan tudunk megtanulni káromkodni, hanem arra, hogy nyugodtak tudunk-e maradni, vagy megengedjük másoknak, hogy idegessé tegyenek-e minket. Azaz ha a stresszre az a mindennapos válaszreakciónk, hogy mindig hagyjuk magunkat feldühíteni, akkor az rövid úton a természetünkké válik, és egyre könnyebben és gyorsabban fog menni.

Mindazonáltal amikor épp felidegesít minket valaki, vagy valami, olyankor nem nagyon tudunk arra gondolni, hogy “ajajj, most éppen egy rossz szokást alakítok ki.” 😛  Elönti az agyunkat a vér, felszalad a vezérhangya és mi meg dühöngünk. Nem gondolom, hogy ezeken a helyzeteken a legtöbbünk simán át tudna lépni. Bár biztos van egy-két szentember, akiknek könnyen megy, de nekünk többségnek – nem hiszem. Úgyhogy azt gondolom, nem árt, ha vannak a tarsolyunkban olyan készségek, amik ezeket a helyzeteket egy árnyalatnyival könnyebben kezelhetővé teszik.

A továbbiakban majd írok egy-két tippet, hogy hogyan tudunk nyugodtabbak maradni a stresszes körülmények ellenére is. Úgyhogy folyt köv. 🙂

Eszembe jut egy vicc is:  “Képzeld Apa! Ma, amikor anya vitt az iskolába, nem volt az úton egy köcsög, és hülye barom sem.” 🙂

http://web.archive.org/web/20120417115147/http://dornsife.usc.edu/wendywood/research/documents/Neal.Wood.Quinn.2006.pdf

Save

A boldogság = jelen lenni az adott pillanatban

A boldogság = jelen lenni az adott pillanatban

Micimackó kedvenc napja.
“Milyen nap van ma?” Kérdezte Mackó. “Ma van.” Sipította Malacka. “Kedvenc napom.” Jelentette ki Micimackó.

Szeretem az egyszerűséget, de eléggé bonyolult világban élünk, minden komplikált. Ráadásul nemcsak a körülöttünk levő világ őrületes, hanem még magunk is zilálttá tesszük a saját életünket, bár nyilvánvalóan többnyire nem szándékosan, de mégis… . Így az egyszerűségért is meg kell küzdeni. Számosszor hiába van meg bennünk az elképzelés arról, hogy hogyan is kellene történnie dolgoknak, a külvilág ritkán igazodik a mi terveinkhez. Így, – hacsak nem akarunk gyomorfekélyt, vagy infarktust beszerezni, akkor –  nem tudunk mást tenni, minthogy mi alkalmazkodunk a külvilághoz.

Ezen a blogon olyan témákról tervezek írni, amelyek az élhetőbb, stressz mentesebb élethez segítenek hozzá. Hiszek abban, hogy bármilyen változást szeretnénk az életünkben elérni, – különösen olyan változásokat, amik fontosak, és jelentőséggel bírnak – csak jó szokások elsajátításával tudjuk elérni. Ezek a szokások azonban nem jönnek egyik napról a másikra „maguktól”. Nem pattanunk ki egy reggel úgy az ágyból, hogy „Juhhé, mától én egy nemdohányzó, korán kelő, egészségesen étkező, minden nap sportoló fitt ember” vagyok, ha addig mindezek ellentéte volt az illető. Persze biztathatjuk magunkat, de a megvalósításhoz sokszor rögös út vezet.

Az út azonban szerencsére nem mindig annyira göröngyös, mégis sokszor sokszor elkél némi segítség. Korábban már rengeteg olyan hasznos dologra leltem az interneten, amiknek a segítségével sikerült változásokat elérnem az életemben. Kisebbeket és nagyobbakat is. Igyekszem majd megosztani ezeket a gondolatokat, írásokat, cikkeket, könyveket amiket a témában olvastam, hátha másoknak, így Neked is segítséget jelentenek.

Valójában ezt egy olyan blognak, pontosabban az eredeti jelentés értelmében web lognak, azaz webes naplónak szánom, ahol emlékeztethetem saját magamat arra, hogy a jelenben kell élnem, az itt és most az, amit meg tudunk élni. Ha nem a jelenre fókuszálunk, hanem a múlton rágódunk, vagy a jövőtől rettegünk, az mind csak a fejünkben van. A jelen pillanat az, amikor örülni tudunk, – vagy épp bánkódni, ha úgy hozza a sors. Valójában egyes egyedül a jelenben élünk, a múlt már rég tova lett, elmúlt, a jövő meg még csak előttünk áll. Amiért nemcsak magamnak írom mindezt, azaz nem csak az íróasztalfióknak, az az, hogy talán mások is hasznát vehetik annak, amit eddig összeszedtem és össze fogok még szedni a jövőben.