Browsed by
Kategória: Halogatás

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Pfűűű, ez most nagyon triviálisan hangik.  És hülyén. Pedig pont azért jutott eszembe, mert számtalanszor akartam már változtatni az életemen, de valahogy rengetegszer ugyanoda lyukadtam ki, hogy megvolt a vágy, megvolt az elképzelés, tudtam azt is, hogy mit szeretnék, csak épp mégsem tettem érte eleget. Végiggondoltam, hogy ha “ezt és ezt akarom elérni”, akkor “ezt és ezt kéne tennem”. Aztán nem tettem. Nem álltam fel a fotelból, nem léptem ki a komfortzónámból. Vagy, ha mégis megtettem, akkor nem elég komolyan, vagy nem elégszer ahhoz, hogy valóban történjen is valami mérhető változás. Épp csak kidugtam az orromat a csigaházból, de amint rákoppintott valaki, vagy valami, azonnal vissza is bújtam. És mindig rákoppint valami, mert ha más nem, akkor én magam, azzal, hogy folyton a tökéletességre törekszem. De mint közismert, olyan, hogy TÖKÉLETES, olyan nincs. Van jó, elég jó, sőt kiváló is, de tökéletes dolog nem létezik. (De rről, majd máskor…) Szóval szégyenszemre be kell ismernem, hogy bizony halogatok. (Hogy visszautaljak egy régebbi rövidke bejegyzésemre, bizony én sem rakosgatom mindig nagy elánnal a nagy köveket az építményemhez.)

Azt remélem azonban, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Pocsék érzés lenne, ha én lennék az egyetlen, aki halogat. Nyilván mások is vannak így. Azt gondolom, hogy az élet igenek és nemek sorozata. És az igenek és nemek között van a halogatás, amikor sem igent, sem nemet nem merünk, vagy nem akarunk mondani. Mert elképzeltük, hogy pl. milyen klassz lesz, amikor sportos, fitt valakik leszünk, még a tervünk is megvan hozzá, edőterem, futás, mittudomén mi, csak épp aztán mégsem emeljünk fel a hátsónkat, és mégsem megyünk el (elégszer). a halogatás kis zöld szörnyeA halogatás nekem egy kis zöld szörny, aki ott ül a vállunkon, és azt súgja a fülünkbe, hogy  “Ugyan már, ráér az később is!  Ne menj  le most futni, amikor olyan meleg/hideg/eső/szél  van odakint!  Nézd meg előbb a Facebookot! Csak öt percet ránézel, utána majd mész, ok? Nyugodtan megeheted azt a Fornettit, majd vacsorára eszel salátát! Ja, hogy nincs itthon saláta? Na, akkor majd holnap veszel.” És az öt percből egy óra lesz, és másnap persze szintén nem lesz saláta vacsorára.

És mi elfelejtünk igent mondani, de nemet sem merünk, mert az meg ellentétben áll a magunkról alkotott képpel. Azzal, hogy mi elkötelezett, határozott, és céltudatos emberek vagyunk. Mert azok vagyunk ez nem kétséges. Annyi mindennel sikerült már megbirkózni. Csak most éppen fáradtak vagyunk. Nincs időnk. Mást kell csinálni.  És a kifogások száma végtelen.

A halogatás szerintem az egyik legnagyobb nyűg, amit magunkra vehetünk.  Ráadásul ha elhatározok valamit, akkor tuti biztos, hogy mindenféle közbejön, ami megakadályoz abban, hogy megcsináljam azt, amit elterveztem. Közben pedig egyre rosszabul érzem magam, mert azért valahol szégyellem magam, hogy már megint elbuktam, hogy már megint lusta voltam, vagy féltem, vagy, vagy, vagy… A szégyen pedig nem jó érzés. Nyomaszt, és szeretném valahová mélyre elsüllyeszteni, hogy ne is jusson eszembe.

De nemrég olvastam egy kis trükköt, amit azóta igyekszem gyakorolni. A trükk két lépésből áll.

Két apró, de lényeges lépés a halogatás ellen:

  1. Vedd észre, ha halogatsz!
  2. Dönts. Akár igennel, akár nemmel, de az döntés legyen, nem pedig a feladat kikerülése, vagy időhúzás.

Először is vegyem észre azt, amikor épp halogatok. Őszintén szólva nem is mindig nyilvánvaló, hogy amit csinálok az valójában halogatás-e, vagy tényleg fontos tennivaló. Mert lehet pl. a mosogatás, vagy email megírása, vagy bármi más egy rettentően fontos feladat, de el kell ismernem, hogy igazából a futás után is meg tudnám tenni. Azaz amikor azért nem csinálok meg valamit, mert áltevékenységgel húzom az időt. Ha igyekszem ott lenni, abban, amit éppen csinálok, ha teljes figyelemmel fordulok afelé a dolog felé, amivel foglalkozom, akkor rájövök, hogy ez most valódi tevékenység, vagy csak időhúzás, és halogatás. Azaz, éber jelenléttel próbálok odafigyelni magamra.

A második lépés pedig, ha már rájöttem, hogy most valójában halogatok-e vagy tényleg azt teszem, amit tennem kell, akkor viszont el tudom dönteni, és állást is tudok foglalni, hogy valóban fontos-e számomra az a teendő. Azaz akár igennel, akár nemmel döntök, az már döntés lesz és nem halogatás, vagy időhúzás.

Ez a két lépés egyszerűnek hagzik, de mint az egyszerű dolgok többsége, egyáltalán nem könnyű. Először is az, hogy észrevegyük, hogy amit csinálunk, azt már megint épp magunk ellenében tesszük, – amit persze nem szeretünk beismerni magunknak, – eléggé rossz érzés. Másrészt a döntés ugyancsak nem könnyű, mert feltehetőleg valami olyat terveztünk magunkra venni, ami bizony kívül esik a kényelmünkön. Megtehetjük, hogy valóban fölállunk a fotelból, és megtesszük, amit kigondoltunk, és persze megtehetjük azt is, hogy beismerjük, ez bizony túl sok nekünk, és a halogatás helyett konkrét nemet mondunk.

DE! van még egy lehetőség. Ha NEM-et mondunk magunknak, az még nem jelenti feltétlenül a terv halálát. Mert mondhatjuk azt is, hogy ez a terv ugyan ebben a formában nehéz, vagy sok nekünk, viszont módosíthatunk rajta, és egy könnyített verzióval újra megpróbálkozhatunk. Lehet, hogy csak kisebb lépéseket fogunk tenni, de még mindig közelebb fogunk jutni a célunkhoz, mintha teljesen feladnánk, vagy megadnánk magunkat a folyamatos halogatásnak.

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

stonehenge-sunriseTételezzük fel, hogy van egy halom nagyobb és kisebb kövünk, kavicsunk. Ha ezt el kell hordanunk, mert építeni akarunk valamit belőle, és meg akarunk tölteni egy talicskát a kövekkel, akkor azt úgy tesszük, hogy előbb a nagyobb darabokat dobáljuk bele, aztán a kis kövekkel, kavicsokkal kitöltjük a köztük levő réseket.  Ez az értelmes megoldás, nem?

Ha az életünkben eljön egy olyan időszak, amikor fontos elhatározásra jutunk valamivel kapcsolatban, például bele akarunk kezdeni valamibe, (edzés, fogyókúra, felvételi, bármi…) akkor miért tesszük mégis azt, hogy a nagy építőkövek egymásra rakása helyett hagyjuk, hogy elmenjenek a napjaink, heteink, éveink apró-cseprő napi kavicsok, homok tologatásával? Amikor folyamatosan halasztgatjuk a „nagy álom” megvalósítását?  Amikor hagyjuk elmenni a napjainkat anélkül, hogy tettünk volna egy-egy (akár apró) lépést az álmunkért?  Vagy ha mégis, de aztán nagyon hamar feladjuk. Mert szó, ami szó, az a talicska nehéz lesz, ha benne vannak a nagy kövek is.

Az életünk végén vajon lesz egy olyan építmény, amire büszkék lehetünk, amiben benne lesznek a nagy darabok? Vagy ottmaradnak az út mellett, és csak egy halom szétszóródott kavics és homok lesz a birtokunkban, mert csak azokkal töltöttük a napjainkat?