Browsed by
Kategória: Halogatás

Meg kéne csinálnom, el kellene kezdenem, le kellene szoknom… – könyvet kéne írnom

Meg kéne csinálnom, el kellene kezdenem, le kellene szoknom… – könyvet kéne írnom

tort szarnyIsmerős az, amikor beszélgetések során azt mondjuk a másiknak, hogy „igen, igen, le kéne fogynom pár kilót”?  Vagy:  „bármikor abba tudom hagyni a dohányzást”.  Vagy: „Meg kéne tanulnom angolul.”

Ezek a kijelentések csak afféle gondolatkísérletek.  Igazából a csoportnyomás és közgondolkodás hatására mondjuk őket, nem azért, mert valóban meg is akarjuk csinálni. Ott lebegnek ugyan a gondolataink között, néha fel-fel bukkannak, amikor szóba kerül a téma, de valójában nem érdekel minket eléggé ahhoz, hogy tegyünk valamit érte.

Egy-egy ilyen gondolattal akkor tudunk érdemben előrelépni, ha a célokhoz nyomós ok is társul. Ez a nyomós ok lehet külső, vagy belső is. Külső ok lehet, ha például azért akarunk leszokni a dohányzásról, mert  a gyerekünk születik, és aggódunk érte. Vagy megkecsegtetnek egy külföldi állással, amihez elengedhetetlen a nyelvtudás. Belső ok lehet, ha olyan egészségi problémánk lett, ami miatt kénytelenek leszünk lefogyni.

Ilyenkor az addig csak szóban mondogatott változtatni való elkezd valódi formát ölteni.  Ugyanakkor nem kell megvárnunk, hogy a körülmények (akár a külső, akár a belső körülmények) változzanak ahhoz, hogy egy változást elindítsunk. Nem kell megvárni, hogy csak akkor kezdjünk fogyókúrába, amikor már az egészségünket veszélyezteti a hízás. Megtehetjük azt is, hogy egy üres óránkban leülünk, és végiggondoljuk ezeket a barátainknak gyakran mondogatott „kellene” állításainkat, és keresünk hozzá egy kellően nyomós indokot, amiért érdemes tenni is valamit. A „meg kéne tennem” kifejezést változtassuk „csinálom, mert…” gondolattá.

A „le kéne fogynom” váljon „lefogyok, mert…” és itt lehetőleg több, konkrét dolog álljon. Az általában nem elég, ha általánosságokat mondunk, mint pl. az, hogy akkor: szebb leszek, vagy egészségesebb leszek. Ezek is okok természetesen, de túl semmitmondóak.  Ezekkel nagyon nehéz azonosulni. Az sokkal jobb, ha tudok olyan konkrét célokat találni, ami nem általánosság, hanem nekem fontos. Mint pl. az, hogy nem fogom szégyellni a hasamat, és végre elmehetek strandra a barátaimmal.  Vagy: fel tudom venni a kedvenc nadrágomat. Vagy az, hogy ki akarok menni jövőre Londonba két hétre, és ehhez kell a nyelvtudás. Minél több konkrét céllal támogatod meg az elképzelésedet, annál könnyebb lesz azt aktív változásba fordítani. Amit valóban el akarsz érni, és jó okkal, az sikerülni fog. Nincs általános recept, de ha valamit tényleg szeretnél, akkor meg fogod találni hozzá a kellő indíttatást.

Hosszú-hosszú időn keresztül motoszkált bennem, hogy “könyvet kéne írnom”.  És nem nagyon tettem semmit, egészen tavaly nyárig. Akkor jött egy ötlet, és én elkezdtem bújni különféle írástechnikákról, sztori felépítésről, és egyéb írással kapcsolatos dolgokról az internetet. Fél éven keresztül mást se csináltam, csak előkészítettem magamat arra, hogy az ötletemet képes legyek formába önteni. Több hónapon keresztül olvastam különféle szakmai anyagokat, és közben egyetlen sort se írtam, de tudtam, hogy ezek az információk létfontosságúak ahhoz, hogy olyat alkossak majd, amivel – legalább én  – meg leszek elégedve. Aztán szeptemberben leültem és nekikezdtem írni. Mostanra befejeztem az első kötetet, és hamarosan kész leszek a másodikkal is. Menet közben legalább ötször átírtam, és még mindig, valahányszor belelapozok, újra, meg újra találok benne javítanivalót. Persze az, hogy körülbelül 240.000 szó a papíron van, az még csak a legelső lépés.  Innen jön, mondhatni a neheze, 😛 kiadót keresni, és ha akad rá, akkor újra, meg újra kijavítani.

A statisztikák szerint minden 100 beküldött kéziratból kb. 1-5% az, ami valóban megjelenik, szóval szurkoljatok nekem, légy szíves! 😀

(Az írás mellett még elszórakoztam a borító tervezésével is. Valami affélét képzelek el, mint a fenti kép.)

Nem szeretünk megválni dolgoktól – Rend a lelke mindennek

Nem szeretünk megválni dolgoktól – Rend a lelke mindennek

rend a lelkeSzeretek vásárolni, és úgy sejtem, nem vagyok egyedül ezzel. Habár a férjem például kifejezetten utál mégcsak bemenni is egy plázába. Amúgy neki is vannak olyan boltjai, ahová, – ha tehetné – naponta járna.  A nők az öltözködés, és lakáscsinosítás szokásának hódolnak, ők az Ikea katalógus lapozgatói, a férfiak a készülékekre buknak, az enyém például a különböző kézi és kerti szerszámok rendületlen, és lelkes vásárlója.

És szép lassan telerakjuk a lakást hasznos, és kevésbé hasznos dolgokkal, mivel elengedni viszont  nem szeretjük a tárgyainkat. Legyen az bármi.  Megválni a tárgyaktól sokkal nehezebb, mint felhalmozni.  Ráadásul ha egy pici gyűjtögető hajlamunk is van, akkor pláne nehézzé válik a történet. Én például krónikus könyvvásárló vagyok, és rettenetesen szenvedek, ha meg kell válnom tőlük. Pedig rengeteg olyan könyvem van, amit valószínűleg nem fogok még egyszer elolvasni.  Mégis ott van a polcon, hátha egyszer kedvem lesz hozzá megint. Időnként azért erőt veszek magamon, végigbogarászom őket, és néhány zsáknyi könyvtől megpróbálok megszabadulni, elajándékozni, eladni. A maradék meg a pincében várja sorsa jobbra fordulását.

A holmik felszaporodása ráadásul azzal jár, hogy helyet kell nekik biztosítani, és rendben kell őket tartani, különben egy idő után már semmit sem fogunk megtalálni. Minden tárgyat tisztogatnunk kell, és ha elkerül a helyéről, akkor helyre kell rakni őket.  Amint bekerül egy tárgy a lakásba, rettentő boldogok vagyunk. Ki ne örülne egy új …öööö… bárminek? 🙂  Kipróbáljuk, felpróbáljuk, nézegetjük,megmutogatjuk a családnak. Aztán letesszük valahová. Véletlenszerűen. Ahol éppen van hely. Esetleg a fél éve vásárolt polc doboza még mindig a kamrában foglalja a helyet, vagy a gardróbból már gyakorlatilag kiömlik a sok ruha, és mindenhol tárgyak tömkelege, olyan tárgyaké, amiknek szemmel  láthatóan nem volt soha helyük.

Nemrég vettem megint egy könyvet, – mi mást? 🙂 Marie Kondo a szerző, “Rend a lelke mindennek”.  Az író olyan mélységekig vitte a rendrakást, hogy szerintem alig maradt tárgy a lakásában, mivel nemcsak rendbe teszi a dolgokat, hanem közben szelektál is. Méghozzá kegyetlenül. A mottója valami olyasmi, hogy:

Ha valamelyik tárgyadat nem szereted igazán, akkor azt ne is tartsd meg! 

Én egészen zseniálisnak tartom ezt a gondolatot. Vannak például olyan bögréim, tányérjaim, amiket valamikor, valakitől kaptam, kidobni nem akarom, de valójában utálom őket, szinte soha nem eszem belőlük. Vannak olyan ruhadarabjaim, amiket ugyan én vettem, de ma már nem tetszik, és hiába nem híztam/fogytam ki belőlük, mégse voltak rajtam már egy éve.  Csak a helyet foglalják, rossz érzés kézbe venni őket, kukába velük!  A könyv nyomán, ha nem is az egész lakást, de legalábbis a saját ruháimat átválogattam, és megszabadultam egy csomótól. És igaza volt a szerzőnek, sokkal jobb érzés azóta a szekrényembe nyúlni.

Egy másik rettentő hasznos ötlet az, hogy érdemes felvenni azt a szokást, hogy a lakásba beérkező tárgyaknak azonnal találjunk helyet. És az a hely lehetőleg ne egy olyan felület legyen, mint egy asztal, vagy konyhapult, vagy valaminek a teteje, mert az másra szolgál. A konyhapult előbb-utóbb tele lesz nemhasznált robotgépekkel, az asztal pedig alkalmatlan lesz arra, hogy bármit is csináljunk rajta. Amíg minden egyes beérkező új tárgynak tudunk helyet biztosítani egy szekrényben, addig jó. De előbb-utóbb eljön az  a pillanat amikor már nem fér bele… Ilyenkor nem árt a revízió, vagyis felteszem magamnak a kérdést: az újonnan bejövő tárgyukhoz hasonló többire (pl. különböző konyhai robotgépek) valóban szükségem van? Biztos, hogy az elektromos citromfacsaró kell nekem? Netán a tésztakészítő gép, amit XY nénitől kaptunk úgy húsz évvel ezelőtt?

Visszatérve a könyvre, mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, hogy elborítják a cuccok. Még ha nem is fogadjuk meg a szerző minden javaslatát, csak néhányat közülük, már akkor is sokkal felszabadítóbb érzés, akár abba az egyetlen szekrénybe benézni, amit rendbe raktunk, és legfőképpen kiszelektáltunk.

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

stonehenge-sunriseTételezzük fel, hogy van egy halom nagyobb és kisebb kövünk, kavicsunk. Ha ezt el kell hordanunk, mert építeni akarunk valamit belőle, és meg akarunk tölteni egy talicskát a kövekkel, akkor azt úgy tesszük, hogy előbb a nagyobb darabokat dobáljuk bele, aztán a kis kövekkel, kavicsokkal kitöltjük a köztük levő réseket.  Ez az értelmes megoldás, nem?

Ha az életünkben eljön egy olyan időszak, amikor fontos elhatározásra jutunk valamivel kapcsolatban, például bele akarunk kezdeni valamibe, (edzés, fogyókúra, felvételi, bármi…) akkor miért tesszük mégis azt, hogy a nagy építőkövek egymásra rakása helyett hagyjuk, hogy elmenjenek a napjaink, heteink, éveink apró-cseprő napi kavicsok, homok tologatásával? Amikor folyamatosan halasztgatjuk a „nagy álom” megvalósítását?  Amikor hagyjuk elmenni a napjainkat anélkül, hogy tettünk volna egy-egy (akár apró) lépést az álmunkért?  Vagy ha mégis, de aztán nagyon hamar feladjuk. Mert szó, ami szó, az a talicska nehéz lesz, ha benne vannak a nagy kövek is.

Az életünk végén vajon lesz egy olyan építmény, amire büszkék lehetünk, amiben benne lesznek a nagy darabok? Vagy ottmaradnak az út mellett, és csak egy halom szétszóródott kavics és homok lesz a birtokunkban, mert csak azokkal töltöttük a napjainkat?

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Pfűűű, ez most nagyon triviálisan hangik.  És hülyén. Pedig pont azért jutott eszembe, mert számtalanszor akartam már változtatni az életemen, de valahogy rengetegszer ugyanoda lyukadtam ki, hogy megvolt a vágy, megvolt az elképzelés, tudtam azt is, hogy mit szeretnék, csak épp mégsem tettem érte eleget. Végiggondoltam, hogy ha “ezt és ezt akarom elérni”, akkor “ezt és ezt kéne tennem”. Aztán nem tettem. Nem álltam fel a fotelból, nem léptem ki a komfortzónámból. Vagy, ha mégis megtettem, akkor nem elég komolyan, vagy nem elégszer ahhoz, hogy valóban történjen is valami mérhető változás. Épp csak kidugtam az orromat a csigaházból, de amint rákoppintott valaki, vagy valami, azonnal vissza is bújtam. És mindig rákoppint valami, mert ha más nem, akkor én magam, azzal, hogy folyton a tökéletességre törekszem. De mint közismert, olyan, hogy TÖKÉLETES, olyan nincs. Van jó, elég jó, sőt kiváló is, de tökéletes dolog nem létezik. (De rről, majd máskor…) Szóval szégyenszemre be kell ismernem, hogy bizony halogatok. (Hogy visszautaljak egy régebbi rövidke bejegyzésemre, bizony én sem rakosgatom mindig nagy elánnal a nagy köveket az építményemhez.)

Azt remélem azonban, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Pocsék érzés lenne, ha én lennék az egyetlen, aki halogat. Nyilván mások is vannak így. Azt gondolom, hogy az élet igenek és nemek sorozata. És az igenek és nemek között van a halogatás, amikor sem igent, sem nemet nem merünk, vagy nem akarunk mondani. Mert elképzeltük, hogy pl. milyen klassz lesz, amikor sportos, fitt valakik leszünk, még a tervünk is megvan hozzá, edőterem, futás, mittudomén mi, csak épp aztán mégsem emeljünk fel a hátsónkat, és mégsem megyünk el (elégszer). a halogatás kis zöld szörnyeA halogatás nekem egy kis zöld szörny, aki ott ül a vállunkon, és azt súgja a fülünkbe, hogy  “Ugyan már, ráér az később is!  Ne menj  le most futni, amikor olyan meleg/hideg/eső/szél  van odakint!  Nézd meg előbb a Facebookot! Csak öt percet ránézel, utána majd mész, ok? Nyugodtan megeheted azt a Fornettit, majd vacsorára eszel salátát! Ja, hogy nincs itthon saláta? Na, akkor majd holnap veszel.” És az öt percből egy óra lesz, és másnap persze szintén nem lesz saláta vacsorára.

És mi elfelejtünk igent mondani, de nemet sem merünk, mert az meg ellentétben áll a magunkról alkotott képpel. Azzal, hogy mi elkötelezett, határozott, és céltudatos emberek vagyunk. Mert azok vagyunk ez nem kétséges. Annyi mindennel sikerült már megbirkózni. Csak most éppen fáradtak vagyunk. Nincs időnk. Mást kell csinálni.  És a kifogások száma végtelen.

A halogatás szerintem az egyik legnagyobb nyűg, amit magunkra vehetünk.  Ráadásul ha elhatározok valamit, akkor tuti biztos, hogy mindenféle közbejön, ami megakadályoz abban, hogy megcsináljam azt, amit elterveztem. Közben pedig egyre rosszabul érzem magam, mert azért valahol szégyellem magam, hogy már megint elbuktam, hogy már megint lusta voltam, vagy féltem, vagy, vagy, vagy… A szégyen pedig nem jó érzés. Nyomaszt, és szeretném valahová mélyre elsüllyeszteni, hogy ne is jusson eszembe.

De nemrég olvastam egy kis trükköt, amit azóta igyekszem gyakorolni. A trükk két lépésből áll.

Két apró, de lényeges lépés a halogatás ellen:

  1. Vedd észre, ha halogatsz!
  2. Dönts. Akár igennel, akár nemmel, de az döntés legyen, nem pedig a feladat kikerülése, vagy időhúzás.

Először is vegyem észre azt, amikor épp halogatok. Őszintén szólva nem is mindig nyilvánvaló, hogy amit csinálok az valójában halogatás-e, vagy tényleg fontos tennivaló. Mert lehet pl. a mosogatás, vagy email megírása, vagy bármi más egy rettentően fontos feladat, de el kell ismernem, hogy igazából a futás után is meg tudnám tenni. Azaz amikor azért nem csinálok meg valamit, mert áltevékenységgel húzom az időt. Ha igyekszem ott lenni, abban, amit éppen csinálok, ha teljes figyelemmel fordulok afelé a dolog felé, amivel foglalkozom, akkor rájövök, hogy ez most valódi tevékenység, vagy csak időhúzás, és halogatás. Azaz, éber jelenléttel próbálok odafigyelni magamra.

A második lépés pedig, ha már rájöttem, hogy most valójában halogatok-e vagy tényleg azt teszem, amit tennem kell, akkor viszont el tudom dönteni, és állást is tudok foglalni, hogy valóban fontos-e számomra az a teendő. Azaz akár igennel, akár nemmel döntök, az már döntés lesz és nem halogatás, vagy időhúzás.

Ez a két lépés egyszerűnek hagzik, de mint az egyszerű dolgok többsége, egyáltalán nem könnyű. Először is az, hogy észrevegyük, hogy amit csinálunk, azt már megint épp magunk ellenében tesszük, – amit persze nem szeretünk beismerni magunknak, – eléggé rossz érzés. Másrészt a döntés ugyancsak nem könnyű, mert feltehetőleg valami olyat terveztünk magunkra venni, ami bizony kívül esik a kényelmünkön. Megtehetjük, hogy valóban fölállunk a fotelból, és megtesszük, amit kigondoltunk, és persze megtehetjük azt is, hogy beismerjük, ez bizony túl sok nekünk, és a halogatás helyett konkrét nemet mondunk.

DE! van még egy lehetőség. Ha NEM-et mondunk magunknak, az még nem jelenti feltétlenül a terv halálát. Mert mondhatjuk azt is, hogy ez a terv ugyan ebben a formában nehéz, vagy sok nekünk, viszont módosíthatunk rajta, és egy könnyített verzióval újra megpróbálkozhatunk. Lehet, hogy csak kisebb lépéseket fogunk tenni, de még mindig közelebb fogunk jutni a célunkhoz, mintha teljesen feladnánk, vagy megadnánk magunkat a folyamatos halogatásnak.