Browsed by
Kategória: Életmód

Ha kaphatnál ajándékba 100, vagy 150 dollárt, melyiket választanád? Biztos?

Ha kaphatnál ajándékba 100, vagy 150 dollárt, melyiket választanád? Biztos?

dollarGyakran gondoljuk azt, hogy  egy szokás kialakításához akaraterő kell csak és kész. És aki elbukik valamilyen szokásának a kialakításában, annak gyenge az akaratereje. „Nem tudom tartani a fogyókúrám”,  vagy „nem járok edzeni két hónapja” ettől aztán megrendül a magunkba vetett hitünk, önbizalmunk, azt kezdjük hinni magunkról, hogy gyenge az akaraterőnk. Ez azért nem egészen így van.

Kutatók csináltak egy kísérletet, ahol először megkérdeztek embereket, hogy mit választanának, ha most kaphatnának 100 dollárt, vagy egy hónap múlva 150-et. Az emberek többsége racionálisan gondolkodik,  tud számolni, és belátja, hogy a 100 dollárnál a 150 jelentősen több. És  hacsak nincs valamiért most azonnal szüksége egy kis pénzre, a többség, kb. 80%-uk a 150 dollárt választotta. Viszont ha előtte feltettek nekik sok „vagy-vagy” eldöntendő kérdést, (amiknek egyáltalán semmi köze nem volt ehhez a 100-150 dollár választási kérdéshez) akkor a döntéshozó, racionális képességük „kifáradt”, és saját jól felfogott érdekükkel ellentétesen, az azonnali 100 dollárt választották.

Ugyanezt a kérdést feltették  más kontextusban is. Férfiakat és nőket két-két csoportra osztottak. Az egyik csoport férfinak csinos nők fényképét mutatták meg a kérdés előtt, a másik csoport férfinak nem szép nők képeit. A nőket ugyanígy két csoportra osztották, és jóképű, illetve nem jóképű férfiakról láthattak fotót. Ebben a kísérletben egy érdekes eredmény született. Itt ugyanis csak az egyik csoport döntött az érdekeivel ellentétesen, az azonnali, de gazdaságtalan 100 dollár mellett. Azok a férfiak, akiknek csinos nőket mutattak. 🙂 Láthatjuk, hogy a döntéseinket nagyon sok minden befolyásolhatja, méghozzá olyan dolgok, amikre józan ésszel nem is számítanánk.

Ugyancsak gyengébben döntünk, amikor kialvatlanok, fáradtak, vagy éhesek vagyunk. Ilyenkor lassabbak, határozatlanabbak vagyunk, és azok a döntéseink, amelyek normál állapotunkban nem okoznak problémát, ilyenkor kevéssé megbízhatóak.

A döntés összefügg az akaraterővel, hiszen amikor valamit meg akarunk tenni, el kell döntenünk, hogy valóban megtesszük-e azt a dolgot, vagy sem. Eldöntjük, hogy felállunk-e a fotelból, hogy megcsináljuk a fekvőtámaszokat, vagy maradunk a tévé előtt?  Mindebből következik az, hogy ha csupán akaraterővel akarunk megoldani valamit, akkor például az a döntési képességünk, hogy mit egyek: sütit, vagy almát, elmenjek-e futni vagy sem, nagyon könnyen csorbát szenved ha pl. fáradtak vagyunk. Egyéb zavaró tényezőkről nem is beszélve. Hiába határoztuk el magunkat korábban a diétára, edzésre, egész egyszerűen ilyenkor nem vagyunk a döntési képességünk, és ezzel együtt akaraterőnknek sem a teljes birtokában.

Tehát ha azt látjuk, hogy  a szép elhatározásaink, terveink kezdenek dugába dőlni, nem kell ostorozni magunkat. Viszont nem árt ha tudjuk azt, hogy pusztán akaraterővel nem fogunk tudni minden akadályon átugrani, és jó, ha előre megpróbálunk felkészülni az ilyen esetekre is.

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

velemenyA múltkor arról írtam, hogy nem árt, ha észrevesszük saját vakfoltjainkat.  Ezt a gondolatot most egy kicsit tovább folytatnám. Az sem árt, ha különbséget tudunk tenni a tények és vélemények között.

Érdemes  elgondolkodni azon, hogy a véleményeink vajon mennyire helytállóak. Sokszor úgy tekintünk a világra, hogy a véleményt összekeverjük a tényekkel. Az például lehet egy tény, hogy valakin sok háj van. Mérhető, meghatározható.  (Bár hozzáteszem, a „sok-kevés” fogalom is csak egy viszonyrendszer, és nézőpont kérdése. Ugyanakkor létezik fiziológiai optimum, amihez viszonyulhatunk.) De a példa kedvéért tételezzük fel, hogy az illető tényleg kövér.  Az viszont, amikor azt halljuk, hogy „azét vagyok kövér, mert az anyám is, nagyanyám is kövér volt, és én kövér géneket örököltem”. Ez már csak egy vélemény.  Ráadásul könnyen lehet téves vélemény, mert ha feltételezzük is, hogy valóban kövér géneket örökölt az illető, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy valóban a gének miatt kövér. Egy éhínség idején azok, akik kövér géneket örököltek, ugyanúgy képesek soványak lenni, mint a nem kövér géneket öröklők. Azaz valószínűbb, hogy azért hájas az illető, mert teret engedett ennek a génnek, magyarán olyan étkezési kultúrát tanult otthon, és követi felnőttként is, ami kövérré tette. (És, ha tényleg igaz, hogy kövér géneket örökölt, akkor tudván ezt a tényt, valójában sajnos még inkább az ő felelőssége, hogy odafigyeljen arra, hogy mit eszik, vagy mit sportol. Ugyanúgy, ahogy például egy világos bőrt öröklő embernek jobban oda kell figyelnie arra, hogy ne égjen le.)

A világban egyébként elég kevés valódi tény van. Sokkal több a vélemény. Az a szokásunk, hogy a véleményünket szeretjük tényként beállítani, legyen bármiről is szó, biztonságérzetet ad. Sokkal jobb egy olyan világban élni, ahol azt gondoljuk, hogy tények vesznek körül, mint egy olyanban, ahol a vélemények bizonytalansága, folyton változó volta lenne a keret. Szeretjük úgy hinni, hogy a házunk falainak keménysége, szilárdsága tény.  Hiszen mérhető, kiszámolható. Valójában ez is csak vélemény, mert egy földrengés simán megmutathatja, hogy ez csak egy vélemény volt, ráadásul téves, ha az a ház összedőlt.

Ugyancsak szokásunk, hogy ezeket a kialakult véleményeinket nem szeretjük megváltoztatni. Nem szeretjük azt a gondolatot, hogy hibás feltételezéssel éltünk eddig. Sokszor foggal körömmel ragaszkodunk hozzá, még akkor is, amikor már réges-rég leeshetett volna a tantusz, hogy a véleményünk valahol hibádzik.  Ennek ellenére igazolásokat keresünk  arra, hogy a vélekedésünk jó volt és helyes. Akkor érezzük jól magunkat, ha a „na ugye, hogy nekem volt igazam” állapotában lehetünk. Az egónk azt akarja, hogy az ÉN véleményem kell, hogy helyes legyen. És ha valamiért a másik ember állítása lesz mégis az, ami az adott helyzetben jobban beválik, akkor rosszul érezzük magunkat.  Ez a ragaszkodás az egyes véleményeinkhez sokszor megakadályozza azt, hogy változhassunk. Ha tényként kezeljük azt a véleményt, hogy: „Én ilyen vagyok! Nem tudok/nem vagyok képes megváltozni”, akkor az valóban meg fogja nehezíteni a változást.  Esetenként annyira, hogy fel sem merül bennünk, hogy esetleg az a véleményünk, miszerint „én olyan vagyok, aki nem tudom abbahagyni, nem tudom elkezdeni, nem tudok változtatni az… akármin”, netán téves elgondolás lenne, és így persze bele sem fogok abba, hogy ezen módosítsak.

Ezért célszerű lenne, ha a magunkról – és időnként a világról is – alkotott véleményeinket ne kezeljük megdönthetetlen tényként.  Sokkal jobban járunk, ha a véleményeinket időnként átgondoljuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes ellenkező véleményt el kell fogadnunk. Az, aki állandóan változtatja a véleményét, pont annyira hibás megközelítésben él, mint az, aki mindenáron ragaszkodik a saját elképzeléséhez. Az igazság valahol középen van. Nem odaát.

Neked is vannak vakfoltjaid?

Neked is vannak vakfoltjaid?

Először is szeretném megköszönni a türelmedet kedves olvasó, ha még mindig kitartóan be-benézel hozzám. Az elmúlt hetekben azért nem írtam újabb posztot, mert egy e-bookot írok a meditációról, mint szokásról, és ez meglehetősen lefoglalja az életemet. Még messze nincs kész, és ráadásul angolul írom, ami külön kihívás, de azért igyekszem megint felvenni a fonalat, és ide is posztolni újra.

vakfoltokSzóval a kérdésem hozzád: hogyan döntöd el, hogy mit teszel? Mi az, amit helyesnek vélsz? 

Én általában azt gondolom magamról, hogy amit csinálok, az többnyire helyes, megfelelő, a helyzethez alkalmazkodó, az adott pillanatban épp szükséges dolog. Természetesen tudom, hogy messze nem vagyok tökéletes, csomó dolgot nem tudok, de amikor például teszek, vagy választok valamit, akkor azt általában a legjobb tudásom szerint teszem. Azonkívül azt is gondolom, hogy ahogy vélekedem dolgokról, a világról, az eseményekről, az is jó. Nekem. Pontosabban az a számomra legmegfelelőbb, legjobb vélemény.

Ugyanakkor ezek a vélemények nyilvánvalóan az én saját világlátásomból fakadnak, ezért érzem ezekben komfortosan magam.  Ha szelíd vagyok, akkor úgy érzem, az egész világnak szelídnek kellene lennie. Ha meg asszertív vagyok, akkor elvárom másoktól is, hogy legyenek önérvényesítők, és a szelíd emberek meg tanuljanak meg magukért hangosan kiállni, vagy ne csodálkozzanak, ha elsöpri őket a többség.

Szerintem te is azt  gondolod magadról, hogy a te világlátásod a legmegfelelőbb. De ha körülnézel, akkor láthatod, hogy  nemcsak te gondolod ezt, hanem a szomszéd is, meg a barátod, a párod, férjed, feleséged, osztálytársad, főnököd, tanárod. Meg mindenki. Csak épp ők valami mást gondolnak helyesnek, és megfelelőnek. Ez aztán sokszor összeütközéshez, konfliktushoz vezet. Lehet, hogy szerintük nem így, hanem amúgy kellene zajlania a dolgoknak. Másként kellene viselkedned, vagy mást kellene mondanod. Mást akar ő, és mást te. Nemcsak arról van szó, hogy mindenki mást gondol megfelelőnek, hanem arról is, hogy ennélfogva másra vágyik. Nem ugyanazok a céljaitok. Te meg ugyanezt gondolod őróla, mármint hogy neki kellene másként viselkednie, mást akarnia. Ez lehet, hogy most trivialitásként hangzik, de azért nem árt, ha néha emlékeztetjük magunkat erre. Én például sokszor megfeledkezem róla.

Egyébként Karinthy szavaival élve: “Férfi és nő … hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.”

A véleményünk azonban idővel változik. Amit egy ideig megfelelőnek tartottunk, az idővel helytelen lesz. Bár a többségünk nem változik abban, hogy férfit, vagy nőt akarunk. 🙂 Azonban olyasmikben például, amikor tinédzserként úgy vélekedünk az öregekről, hogy „hülye, lassú, ostoba vénemberek”, az a vélemény idősebb korunkra könnyen arra változhat, hogy: „kibírhatatlan, idegesítő fiatalok”.

Mindamellett nem árt, ha tisztában vagyunk a saját vakfoltjainkkal. Tipikus példája ennek az, amikor a gyerek mondjuk dühöng, és rácsap a tesójára. Erre az apuka odamegy, jól ráver a gyerek kezére azzal a szöveggel, hogy „Nem ütöd meg a másikat!” És fel sem merül benne,  hogy akkor ő most mit is csinált? Ha látná saját viselkedését kívülről, akkor észre kellene vennie saját magát is. És nagyon sok ehhez hasonló más vakfoltunk van. Amit nem látunk. Mily meglepő!

Valóban sokszor nem látjuk magunkat. Pedig érdemes néha rátekintenünk az életünkre, véleményeinkre idegen szemmel. Megkérdőjelezni azt, amit csinálunk.  Elgondolkodni azon, hogy a velünk szemben megfogalmazott kritikának néha lehet, hogy van létjogosultsága, még ha nem is esik jól. (Én a magam részéről eléggé utálom a kritikát, akkor is, ha jogos. Úgyhogy több alázatot, kedves szerző! 😛 )

Úgy vélem, meglehetősen nehéz rugalmasan tartani a gondolkodásunkat, viszont nagyon érdemes. Szerintem egy jó gyakorlat erre, ha megtanuljuk azt a szokást, hogy a lehető legtöbbször megpróbálunk belehelyezkedni a másik gondolatvilágába, és az ő szemszögéből rátekinteni a dolgokra, vitás kérdésekre. Mindezzel együtt azt is érdemes észben tartani, hogy az a másik ember NEM fog a mi szemszögünkből nézni. Ezt nekünk kell megtenni. De természetesen az, ha végiggondoljuk, hogy a másik vajon miért teszi ezt, vagy azt, az még nem jelenti azt, hogy el is kell fogadnunk az ő véleményét. Viszont könnyebben megértjük, hogy mit miért csinál. És ez azt is jelenti, hogy megbocsátóbbak, és elnézőbbek tudunk lenni a velünk élőkkel.  Ez nekünk is kellemesebb állapot, meg a környezetünknek is.

Hozzáteszem, hogy ez addig működik, amíg egy nem túlságosan idegen világnézet az, amivel szembekerülünk, amíg – a mi esetünkben – egy európai civilizáción felnőtt emberről van szó. Minél távolabb esik tőlünk a másik gondolkodása annál nehezebb megérteni, belehelyezkedni.

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

elegedett2Elégedett vagy most, ebben a pillanatban azzal, aki vagy? A testeddel, a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a tudásoddal? Hogyan nézel magadra, ha belenézel a tükörbe? Ez így most tökéletes úgy, ahogy van? És ha nem, akkor mikor leszel elégedett? „Ha a …. megtörténik, akkor elégedett leszek.” A pontok helyére helyettesítsd be, amire vágysz. Ha lediplomázom, ha lefogyok, ha izmosabb leszek, ha lesz csajom/pasim, ha megtanulok spanyolul, ha…ha….ha….

Én nem ismerek senkit, aki tökéletesen elégedett lenne magával. Mindenki talál magán olyan dolgokat, amikkel nincs kibékülve. Túl sovány, vagy kövér, vagy ha épp pont jó a súlyod, akkor nem elég izmos, vagy ha elég izmos, akkor lehetne szebben formált egy-egy izomcsoport, vagy ha az is minden jó, akkor nem tetszik az orrod, vékonyszálú a hajad, nem tudsz eleget valami témában, gyakorlatilag bármi lehet a vágy tárgya.  Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mikor lesz az a pont, amikor elégedettek leszünk magunkkal, akkor ez egy örökké görgethető ideál. Ha elérjük a …bármit…, akkor valami más kerül az elégedetlenségünk középpontjába.

Írtam már ezt-azt a szokásokról, (jelen pillanatban 8 poszt van jobb oldalt a Kategóriák alatt, amik valamilyen módon a szokásokhoz kötődnek) és arról is, hogy hogyan tudunk  egy-két dologban változást elérni.  Most viszont felteszem a kérdést, vajon mindenáron a tökéletességet kell hajszolnunk? Egy olyan tökéletességet, ami nem érhető el soha, mert mindig lesz valami, ami új és újabb elégedetlenségre ad okot magunkkal kapcsolatban. Azt hiszem az egyik legfontosabb szokás lenne az, hogy megtanuljuk azt, hogy elégedettek legyünk azzal, aki vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk meg lefogyni, ha kövérek vagyunk, ne tanuljunk tovább, vagy ne próbáljunk meg egészségesebben étkezni, sportolni. Csak azt jelenti, hogy ha valamilyen célunkat esetleg nem-, vagy csak részben érjük el, akkor attól még lehetünk elégedettek önmagunkkal.

A normál gondolkodásunk valahogy úgy néz ki, hogy: kitűzök egy célt, dolgozom érte, és ha elérem, akkor boldog leszek.  Elérem pl. az ideális súlyt, és boldogan fogok a tükörbe nézni. Ha sikerül megtartanom, akkor egy idő után az a testforma normává válik, és már nem lesz a kiapadhatatlan öröm forrása. Elértem, és kész. Elkezdek mással elégedetlen lenni. Akkor mondjuk az lesz a legfőbb bajom, hogy miért nem tudok felszabadultan viselkedni nagyobb társaságban? Miért szorongok, stresszelek, vagy épp miért hozok rosszabb jegyeket haza a suliból?

És persze azt remélem, hogy egyszer, majd valamikor, valamitől ezek egy csapásra elmúlnak, és én OK leszek. De a helyzet az, hogy nem, nem egyszer, majd történni fog valami, hanem most, ebben a pillanatban történik.

Most kellene, hogy jó legyen, és elégedett legyek. Nem majd, valamikor a jövőben. Ha arra törekszünk, hogy maga a gyakorlás legyen az elégedettségünk forrása, akkor az egész életünk lesz elégedett. Mert az életünk maga a folyamat. Ha csak a cél elérése tölt el elégedettséggel, akkor lesz ugyan az életünkben néhány pillanat, amikor valamivel elégedettek voltunk, de ez jóval kevesebb pillanat lesz, mint amennyi lehetne. Ha viszont magát az utat, a folyamatot élvezzük, akkor egyre többször lehetünk elégedettek magunkkal.  Ha minden egyes leckének tudunk örülni, amit megtanultuk, ha minden egyes nap megveregetjük a vállunkat és büszkék vagyunk magunkra, hogy sportoltunk valamit, (legyen az akár csak 5 fekvőtámasz) vagy minden olyan napot sikerként fogunk el, amikor kihagytuk a Fornettis pogácsát délután. Amikor nem kényszerként könyveljük el azt amit csinálunk, hanem büszkék vagyunk magunkra, mert úgy tekintünk a tevékenységeinkre, hogy egy “újabb lépést sikerült megtennem az utamon”.

Jó, tudom, a halálunk még nagyon messze van, de ha eljön, akkor hogyan fogunk visszatekinteni az életünkre? Küszködtem, elégedetlen voltam egész életemben, és soha nem értem el azt, amit szerettem volna? Vagy úgy, hogy többnyire elégedett voltam, azzal, aki vagyok, és az életem tele volt boldog pillanatokkal?

Az elégedettséget adó hozzáállást nem könnyű megtanulni, de nem is lehetetlen. A lényeg az, ha szokásunkká tesszük, és tudatosan úgy próbálunk rápillantani az életünk folyására, hogy hálásak legyünk a lehető legtöbb mindenért, az közelebb visz minket egy elégedett élethez. Ha az életünk pillanatnyi boldogságai felett nem siklunk el, hanem ráfigyelünk, és benne vagyunk a pillanatban. Ez lehet akár csak a napsütés, a jó idő, vagy az, hogy teáztunk, esetleg egy jót futottunk, vagy élvezzük, hogy megtanultunk, és most már tudunk egy szép verset. Öröm, hogy leülhetünk a barátainkkal beszélgetni. Lehet bármi. Sokszor úgy siklunk el a jó dolgok felett, mintha az nem is lenne említésre méltó.

Nyilván nem “öröm és bódottág ” az ember egész élete, még akkor sem, ha igyekszik hálás lenni a jó pillanatokért. Hiszen mindig jönnek nyomorúságos pillanatok, stressz és csalódás is. Eszembe sincs felhozni azt az elcsépelt smoncát, hogy “találjuk meg mindenben a jót”. Van, amiben nagyon nehéz jót találni, és van, amiben lehetetlen. De azt igenis mondom, hogy figyeljünk oda azokra a hétköznapi dolgokra, amiben meg tudjuk találni a pozitívumot, amiből profitálhatunk.

Egyszer anyukám azt mondta nekem, hogy ha meg akarok jegyezni egy boldog pillanatot, akkor mondjam ki, fogalmazzam meg magamban, hogy most, itt ebben a pillanatban mi az, aminek örülök. Ne hagyatkozzak csak az érzésre, hanem foglaljam mondatba. Nem kell hangosan kimondani, elég, ha csak gondolatban elmondom magamnak, hogy most mi az, ami épp boldoggá tesz. Azt kell mondjam, nagyon igaza volt. Több, mint húsz éve, hogy ezt hallottam tőle, de még mindig emlékszem arra, amikor ezt először kipróbáltam. Fel tudom idézni a helyet, az érzést, és a látványt is.
Minél több ilyet gyűjtünk, annál több boldogságot fogunk magunkénak tudni.

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

diderotDenis Diderot a nagy francia Enciklopédia főszerkesztője nem volt gazdag. Egészen 1765-ig, amikor a dolgok megváltoztak. Akkoriban már 52 éves volt, és annyira szegény volt, hogy amikor a lánya férjhez ment volna,  nem tudott számára hozományt adni. Ekkor úgy döntött, hogy eladja a könyvtárát, és abból telik talán majd a hozományra. Amikor Nagy Katalin orosz cárnő, – aki Diderot pártfogója volt –  ezt meghallotta, elküldött egy ügynököt Párizsba, hogy a szentpétervári udvar nevében vegye meg a könyvtárat. Azonban a könyveket nem vitette el, hanem továbbra is Diderot-nál hagyta, kinevezvén őt könyvtárosnak, és még ezen felül lakhatást és fizetést is biztosított számára.

Ekkor vett Diderot magának egy vörös öltözéket. Ezután azonban minden elromlott. Az öltözet gyönyörű volt. Annyira szép, hogy a hirtelen minden egyéb tulajdona kopottnak, és ócskának tűnt mellette.  Ő úgy írta ezt le, hogy nem volt „egység” a dolgai között. Úgyhogy vett egy damaszkuszi szőnyeget a régi helyett.  Aztán úgy érezte, ez sem elég, és vett szobrokat a lakásába, új tükröt, és a fonott széket is száműzte, helyére egy bőrfotel került.

Mint a dominó. Azaz a Diderot hatás azt jelenti, amikor egy új dolog birtoklása egy olyan vásárlási spirálba dönt, ami mindegyre újabb és újabb dolgok megszerzését vonja maga után. Olyan dolgokét, amik korábban soha nem hiányoztak a boldogságunkhoz, most azonban sürgető kényszert érzünk a megvásárlásukra.

Gondolom sokunknak ismerős ez a helyzet. Amikor veszek például egy új nadrágot, akkor jövök rá, hogy ehhez az új nadrághoz bizony jó lenne egy szép új cipő is, mert a régi nemcsak kopott, de még nem is illik hozzá. És ha már van új nadrág és cipő, akkor bizony kell egy új felső, vagy kardigán, póló.

Vagy ha beiratkozunk egy fitness klubba, ezzel az is jár, hogy úgy érezzük a széttaposott tornacipő nagyon gáz, és jönnek egyrészt a fitness ruhadarabok,  és/vagy térd- és csuklóvédők, másrészt meg elkezdik bevenni magukat az otthonunkba a különböző fitness kiegészítők. Először csak egy-két kézi súlyzó, súlyosabb esetben a futógép, vagy az öcsém által nemes egyszerűséggel csak „szobainas”-nak nevezett multifunkciós edzőgép, ami kitölti a szoba egynegyedét. (Rossz esetben néhány hét után már nem lesz más funkciója, csak annyi, hogy ráaggassuk az este levetett ruhánkat.)

Férfiemberek számára ilyen az, amikor végre lehetősége nyílik valami barkácsolásra. Ahhoz természetesen kell mindenféle szerszám. Eleinte elég lehet egy fúró, de aztán hamar kiderül, hogy kell az a csiszológép is, mert a kézicsiszolóval túl macerás megcsinálni, és kiderül, hogy pillanatszorító nélkül sem nagyon lehet élni. Ha van pillanatszorító, akkor kell sarokszorító is, és a satu is nagyon gyorsan létkérdéssé válik. No meg persze flex nélkül a férfi nem férfi.

Vajon hogyan lehet ezt visszaszorítani? Egyáltalán kell? Nos, amíg van pénzünk,  és van helyünk  is ahová tegyük a tárgyakat, addig megtehetjük, hogy engedünk a Diderot hatásnak. De egy idő után a sok cucc kinövi a lakást, és a pénzünk sem biztos, hogy lépést tart a vágyainkkal. De sokunkban fel sem merül, hogy nem azért vesszük meg a sokadik bármit, mert arra múlhatatlan szükségünk lenne, hanem azért, mert az éppen megvett új dolog mellett a régi cuccaink ósdinak, idejétmúltnak hatnak. Mert a legújabb IPhone-t nem tehetem a korábbi tokjába, tehát új tokot kell vennem, mert tok nélkül nem maradhat!  És új fülhallgatót. És ha új az IPhone-om, akkor meg milyen gáz már, hogy a laptopom közel három éves.  Nem futnak rajta a legújabb játékok. Pfűűű…

Nos ki-ki eldöntheti, hogy mennyire igazak rá a fentiek.  Mindenesetre álljon itt egy-két ötlet is, hogy hogyan tartsuk kordában a vásárlásainkat.

  • Ha veszünk egy valamit, akkor szabaduljunk meg egy másik tárgytól. Elajándékozhatjuk, vagy el is adhatjuk, és ha eladjuk, akkor talán még rá is jövünk arra, hogy a két éve még százezerért megvett akármit, ma csak tíz-húszezerért tudjuk eladni. Szóval ez talán nem a legjobb biznisz.
  • Kipróbálhatjuk például, hogy milyen egy hónapig vásárlás nélkül. (Természetesen az élelmiszerek, tisztító-tisztálkodó szerek kivételével.)  Milyen az, ha egy hónapig nem veszünk semmi új használati tárgyat?
  • Próbáljuk meg a sóvárgást elengedni.  (Ami nagggyon nehéz. 🙂 ) De azért feltehetjük magunknak a kérdést, vajon muszáj újat venni valamiből akkor is, ha a használatban levő még működik? Vagy ha probléma van vele, akkor esetleg még javítható?
  • Próbáljuk meg amennyire csak lehet kikerülni a reklámokat. Legalább otthon, ha már az utcán nem tudjuk. Mondjuk a tévéből vegyük fel a filmeket, amik érdekelnek, és nézzük meg őket úgy, hogy áttekerjük  benne a reklámokat. Dobjuk ki a reklámújságokat. Ömlenek ránk a reklámok és manipulálnak minket, beeszik magukat a tudattalanunkba. (Ha megveszed azt az új bármit…akkor nagyon menő leszel!)  Végiglapozunk egy Ikea, vagy más katalógust, és egyből úgy érezzük, hogy az, ahogy élünk, nem elég jó. Nem elég szép, nem elég otthonos, nem elég divatos.

Nyilván nem minden vásárlásunkat követi a Diderot hatást, sőt, idős korra áteshet az ember a másik végletbe is. Nagymamám nagyjából 70 éves kora körül mondta azt nekem egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem vesz egy új télikabátot a régi helyett, hogy „minek arra a kis időre”. És az a „kis idő” még 21 év lett, mert végül 91 éves volt amikor meghalt.

forrás: http://jamesclear.com/diderot-effect

Ne vegyük magunkat túlságosan komolyan!

Ne vegyük magunkat túlságosan komolyan!

Stress-comic-by-Randy-GlasbergenA legfrissebb kutatások szerint az emberi test átlagosan 20% vizet, és 80 % stresszt tartalmaz.


geek_meditationAz elmétek böngészőjében ürítsétek ki a gyorsítótárat..
most töröljétek az előzményeket…
most nyissatok egy üres weboldalt.


'Stress relief techniques include meditation, slow breathing, and visualization of chocolate bars.'
A stresszcsökkentő technikákba beletartozik a meditáció, a lassú lélegzetvétel, és a csokiszeletek vizualizálása.


117067_600


13133124_1159800897397696_4367125919054960696_n


stresszementesito elsosegyel keszletAz ott a túlélőkeszletem. Van benne egy meditációs magnókazetta, aszpirin és rózsaszín lencsés szemüveg.


aruhazi terkepÁruházi térkép.
Ön itt áll. De az ön elméje valahol máshol tartózkodik.


media ehseg


a jelenben akarok elni

A jelen pillanatban akarok élni. Csak nem ebben  a jelen pillanatban. Egy másikban. Mondjuk egy jelenben a tengerparton.


kényelmetlen igazság

Megnyugtató hazugságok.
Kényelmetlen igazságok.

Ki felelős az életedért?

Ki felelős az életedért?

tabletták
Elviszem a testemet az orvoshoz, mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet.

Jelen világunkban van egy tendencia arra, hogy átadjuk a testünk (és a szellemünk) fölötti rendelkezést valaki másnak.  Szokás lett az, hogy elviszem a testemet az orvoshoz,  mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet. (Lehetőleg minél gyorsabban.)  Elviszem a lelki bajaimat a pszichiáterhez, hogy adjon egy pirulát, és oldja meg a rossz kedvemet.  Elviszem a fejemet a fodrászhoz, hogy szépítse meg a hajamat. Fizetek az egészséggurunak, hogy csináljon valamit velem, amitől fitt leszek. Még az iskolában is azt szeretnénk, hogy a tanár beletöltse a katedráról  a fejünkbe a tudást.  Ha egészséggel kapcsolatos fórumokat olvasok, ott is számtalanszor jönnek szembe velem olyan kommentek, hogy „valaki írja már meg nekem legyen szíves, hogy abban a könyvben mi áll? Nincs időm elolvasni.”  És azt reméli, hogy majd valaki pontokba szedi neki a lényeget, hogy: „ igyál meg egy ilyen-olyan gyógyteát, és  egyél naponta egy karalábét, és két tonhalat.” És ettől meg fog gyógyulni az akármilyen bajod. Állandóan arra várunk, hogy valaki más oldja meg az éppen aktuális problémánkat. Nekünk lehetőleg ne kelljen tenni semmit, és ne kelljen még utánanézni sem.

Úgy vélem azonban, hogy ha észrevesszük magunkban ezt a tendenciát, akkor mégiscsak érdemes időt szakítani az adott problémával kapcsolatos információk megkeresésére, és lehet, hogy jobb megoldást is fogunk találni.  Mert nem mindig az a legjobb megoldás, hogy beveszek egy-két-három pirulát.  Érdemes észben tartani, hogy a gyógyszergyáraknak nem az az érdeke, hogy minden ember tökéletesen egészséges legyen.  Hanem az, hogy lehetőleg minél hosszabban –lehetőleg élethossziglan- szedj valamilyen gyógyszert. Ha meggyógyulnál egy-két tablettától, abban nekik mi lenne a biznisz? Semmi.  Rövid úton csődbe mennének. Természetesen nem arról van szó, hogy a vegyészek a gyógyszeriparban azon dolgoznának, hogy az emberek betegek legyenek. Szó sincs róla! Igen rendes, tisztességes kutatók dolgoznak ott. Minden erejükkel azon vannak, hogy neked ne fájjon, hogy valamilyen betegségedet kezeljék, hogy az életminőséged jobb legyen.  Sajnos a rendszer jellegéből következik, hogy nem az a cél, hogy te teljesen egészséges legyél.  Persze, legyél minél jobban, éljél minél tovább, – de lehetőleg a tabletták segítségével. És eszembe sincs azt mondani, hogy ne lenne szükség az orvosi segítségre. Az orvos kiváló szolgálatot tehet mindenféle akut esetben, például lábtörés,  tüdőgyulladás, meg a többi hasonló bajnál,  és a krónikus betegségeknél is nagyon jó, ha megkapjuk a diagnózist, ha tudjuk, hogy pl. a fejfájásunk hátterében a magas vérnyomás áll.

A krónikus betegségek, – pl. a 2.típusú cukorbetegség, magas vérnyomás stb. idősebb korban szoktak jelentkezni, úgyhogy lehet, hogy jó sok éved van még addig. Nyilván úgy gondolod, – mint ahogy mindannyian – , hogy jól csinálod a dolgaidat. Egészségesen táplálkozol, sportolsz, pihensz. Vagy, ha nem is annyira tökéletes minden, de nagyjából az.  Lehet, hogy nem pihensz annyit, amennyit kellene, vagy nem sportolsz annyit, amennyi jó lenne. Esetleg több stressz van az életedben, mint azt szeretnéd. Hiszen a nap csak 24 órából áll mindenkinek, nem lehet mindent belezsúfolni. Mégis, remélheted, hogy egészséges maradsz jó sokáig.

Viszont, ha már ott vagy, hogy van valami ilyen problémád, akkor a legjobb tanács az, hogy műveld ki magad benne. Olvass el a témában minden hozzáférhető irodalmat.  Nem a Brit tudósok rovatot, és nem is csak feltétlenül a hagyományos orvosi könyveket.  Tudtad például, hogy az orvosi egyetemen nincs olyan kurzus, ami az étrend hatásairól szólna részletesen? Az orvosok alig tanulnak a táplálkozás élettani következményeiről.  Ők a betegségekről tanulnak, és arról, hogy azt milyen gyógyszerekkel lehet kezelni, vagy karban tartani. Ezért aztán könnyen lehetséges, hogy ha úgy 40-50 évesen a rendelőben azt hallod, „és ezt a tablettát élete végéig szednie kell”, az nem feltétlenül igaz. Sok olyan betegség van, amelyek életmódváltással, étrendmódosítással helyrehozhatóak. Jellegzetesen ilyenek például a stresszbetegségek. Az úgynevezett civilizációs – krónikus – betegségekre adott gyógyszerek meg, az esetek döntő többségében, csak a tüneteket tüntetik el, és sajnos nemritkán mellékhatásokkal is járnak. Hiszen ha valóban meggyógyulnánk tőle, akkor nem kellene élethossziglan szedni.  Akkor elég lenne mondjuk egy kéthetes kúra belőle.

Tehát: olvass, olvass, olvass! Ha valamilyen komolyabb betegséged van, akkor ne add ki a kezedből az irányítást. Tanulj, olvass el a témában mindent. Egy – a betegségében – kiművelt páciens többet tud időnként, mint a kezelő orvosa.  Ha mások tanácsot adnak, azt fogadd távolságtartással, de ha hasznosnak ítéled, akkor is ellenőrizd le mielőtt belefognál.  Ne hagyatkozz egyedül a tanácsokra, mert az valószínűleg részmegoldás lesz. Sorvezetőként érdemes fejben tartani, hogy ha egyetlen egy dologra, – teljesen mindegy, hogy gyógytea, gyógygomba, vitamin, vagy étrend-kiegészítő, vagy bármi egyébre- mondják azt, hogy ez majd meggyógyít, azt fogadd szkepticizmussal.  Valószínűleg használ, valószínűleg fontos, sőt, az is lehet, hogy nagyon fontos a gyógyuláshoz. De az is biztos, hogy mellette még szükséged lesz több minden másra is. Az is lehet, hogy fenekestül fel kell forgatnod az étrendedet/életedet. Járj utána, és tudd meg, mit kell még tenned, – saját érdekedben.  A családom egyes tagjait látva, és másoktól is ugyanezt hallva, az a tapasztalatom, hogy ha nem maga jár utána az illető, ha nem ő maga olvassa el a szükséges szakirodalmat, akkor nem fog sikerrel járni.  A másoktól hallott tanácsokkal ugyanis az a baj, hogy vagy nem hisszük el, vagy nem vesszük komolyan, vagy egyszerűen nem kapunk elég háttér információt ahhoz, hogy valóban beépüljön a gondolkodásunkba az, hogy mit kell tennünk. Vagy egyszerűen az, aki mondja, nem számít eléggé hiteles forrásnak. Részigazságok, (és tévedések) birtokába jutunk csak, ami nem vezet a gyógyuláshoz.

A buddhista gondolkodásmód három féle tudást különböztet meg. Az egyik a hallomásból fakadó, a másik amit egy mestertől tanul az ember, és a harmadik a megélt tudás. Ez a három tudás az ismeretek különböző szintjeit jelölik. Ha például hallasz arról egy beszélgetésben, hogy futni jó, akkor az a hallomásból szerzett ismeret. Ha egy edző részletesen elmondja neked, hogy a futás milyen izmaidat erősíti, mit történik a testeddel, hogyan fejlődhetsz, az a második szint. De igazi hasznod csak abból lesz, ha saját magad is elkezdesz futni járni. Nem hagyhatod másra.

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

"Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül." (Keith Ferrazi)
“Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

1953-ban  a Yale egyetemen  a hallgatóknak feltettek 3 kérdést.

– Vannak céljaid az életre?
– Leírtad őket?
– Van terved a végrehajtásukra?

A hallgatók 13 %-ának volt terve a jövőre nézve, de nem írta le. 84% azt mondta, hogy nincs terve, csak az, hogy jól érezze magát az életben. Mindössze 3% mondta azt, hogy terve is van, le is írta, és azt is, hogy hogyan fogja elérni. 1973-ban, 20 évvel később felkeresték újra őket, és azt találták, hogy akiknek volt terve, bár nem volt leírva, átlagban kétszer annyit kerestek, mint az a 84% hallgató, akiknek nem volt életterve. Viszont az a 3%, akiknek volt terve, és le is írta az oda vezető utat, azok átlagban tízszer annyit kerestek, mint a 97%  együttesen.

Ebből több fontos tanulság is következik. először is érdemes végiggondolnunk, hogy vajon mi az elképzelésünk az elkövetkező néhány évre. Nem kell iskolásnak lennünk, felnőttként, középkorúként is lehetnek még megvalósításra váró céljaink, álmaink.  A másik, hogy egy cél akkor jó cél, ha egyben az álmunk is. Ha csak tessék-lássék célokat tűzünk ki, akkor a végén valami olyan helyen, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amit nem is igazán akartunk.

Nemrég olvastam egy nagyon tömör, és nagyon igaz összefoglalását annak, hogy a cél valójában micsoda. Így hangzott: „A cél egy álom, határidővel.” És hozzátenném a fentebbi egyetemisták esetéből tanulva, hogy nemcsak határidővel, de cselekvési tervvel is. Addig, amíg nem tudjuk, hogyan, milyen lépésekkel érjük el a célunkat, addig az csak egy álom.  Akkor kezd céllá válni, amikor konkrét tevékenységgé tudjuk alakítani a szükséges lépéseket a cél irányába. Ha nem halogatjuk a tervünket, hanem valóban elkezdünk dolgozni azon, hogy el is érjük azt a célt. Nem árt, ha kiűzünk magunknak valami határidőt, mert különben előfordulhat, hogy csak húzódni fog, mint a rétestészta. Mindig lesznek fontosabb, azonnal megoldandó sürgősebb dolgaink, és beleesünk a halogatás csapdájába. A határidő azonban természetesen nem kell, hogy egy konkrét dátum legyen, de azért nem árt, ha körülbelül meghatározzuk.

Anyukám rendszeres kiállításlátogató volt, de ezen kívül nem sok köze volt a művészetekhez. Mégis, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, hogy festeni szeretne majd, nem akar unatkozó nyugdíjas lenni, cél kell az életébe. Úgyhogy azon a karácsonyon festőkészletet kapott ajándékba. Elkezdett festeni, először akvarellel, később olajjal. Utoljára azonban gimnáziumban volt a kezében ecset, úgyhogy az első művei még elég kezdetlegesek voltak. De nem vesztette el a kedvét, festett, festett, és egyre jobban. Méghozzá olyan jól, hogy a 15 év alatt, a haláláig végül is több, mint 20 kiállítása volt.  És számtalan jobbnál jobb képet készített, rettentő büszkék voltunk rá.

Az életcélt bármikor megtalálhatjuk, akár nyugdíjasként is. De persze fiatalon még jobb. 🙂 Mindenképpen olyan célokat érdemes keresnünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha van mondjuk hobbink, vagy kedvelt foglalatosságunk, akkor ki lehet indulni abból. Ha van olyan tevékenységünk, amit gyerekként szívesen csináltunk, és annyira bele tudtunk merülni, hogy megszűnt körülöttünk a világ, akkor lehet, hogy ott kell keresgélni.  Akármi is a végcél, az biztos, hogy kis lépésenként fogjuk elérni. A  kisebb célok állítása, ha szokásunkká válik, nagyban segítheti az életcél elérését. Ezeket a kis lépéseket kell célként megfogalmaznunk, szem előtt tartva a „nagy” célunkat.

Bár nem volt reprezentatív a Yale egyetemen végzett felmérés, de látszik belőle, hogy az emberek nagy többsége minden konkrét terv nélkül éli le az életét.  Márpedig ha csak hagyjuk, hogy vigyen az ár bennünket, akkor nem tudhatjuk, hogy hová fogunk a végén megérkezni.

És a poszt végére legyen még egy idézet: „Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Pfűűű, ez most nagyon triviálisan hangik.  És hülyén. Pedig pont azért jutott eszembe, mert számtalanszor akartam már változtatni az életemen, de valahogy rengetegszer ugyanoda lyukadtam ki, hogy megvolt a vágy, megvolt az elképzelés, tudtam azt is, hogy mit szeretnék, csak épp mégsem tettem érte eleget. Végiggondoltam, hogy ha “ezt és ezt akarom elérni”, akkor “ezt és ezt kéne tennem”. Aztán nem tettem. Nem álltam fel a fotelból, nem léptem ki a komfortzónámból. Vagy, ha mégis megtettem, akkor nem elég komolyan, vagy nem elégszer ahhoz, hogy valóban történjen is valami mérhető változás. Épp csak kidugtam az orromat a csigaházból, de amint rákoppintott valaki, vagy valami, azonnal vissza is bújtam. És mindig rákoppint valami, mert ha más nem, akkor én magam, azzal, hogy folyton a tökéletességre törekszem. De mint közismert, olyan, hogy TÖKÉLETES, olyan nincs. Van jó, elég jó, sőt kiváló is, de tökéletes dolog nem létezik. (De rről, majd máskor…) Szóval szégyenszemre be kell ismernem, hogy bizony halogatok. (Hogy visszautaljak egy régebbi rövidke bejegyzésemre, bizony én sem rakosgatom mindig nagy elánnal a nagy köveket az építményemhez.)

Azt remélem azonban, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Pocsék érzés lenne, ha én lennék az egyetlen, aki halogat. Nyilván mások is vannak így. Azt gondolom, hogy az élet igenek és nemek sorozata. És az igenek és nemek között van a halogatás, amikor sem igent, sem nemet nem merünk, vagy nem akarunk mondani. Mert elképzeltük, hogy pl. milyen klassz lesz, amikor sportos, fitt valakik leszünk, még a tervünk is megvan hozzá, edőterem, futás, mittudomén mi, csak épp aztán mégsem emeljünk fel a hátsónkat, és mégsem megyünk el (elégszer). a halogatás kis zöld szörnyeA halogatás nekem egy kis zöld szörny, aki ott ül a vállunkon, és azt súgja a fülünkbe, hogy  “Ugyan már, ráér az később is!  Ne menj  le most futni, amikor olyan meleg/hideg/eső/szél  van odakint!  Nézd meg előbb a Facebookot! Csak öt percet ránézel, utána majd mész, ok? Nyugodtan megeheted azt a Fornettit, majd vacsorára eszel salátát! Ja, hogy nincs itthon saláta? Na, akkor majd holnap veszel.” És az öt percből egy óra lesz, és másnap persze szintén nem lesz saláta vacsorára.

És mi elfelejtünk igent mondani, de nemet sem merünk, mert az meg ellentétben áll a magunkról alkotott képpel. Azzal, hogy mi elkötelezett, határozott, és céltudatos emberek vagyunk. Mert azok vagyunk ez nem kétséges. Annyi mindennel sikerült már megbirkózni. Csak most éppen fáradtak vagyunk. Nincs időnk. Mást kell csinálni.  És a kifogások száma végtelen.

A halogatás szerintem az egyik legnagyobb nyűg, amit magunkra vehetünk.  Ráadásul ha elhatározok valamit, akkor tuti biztos, hogy mindenféle közbejön, ami megakadályoz abban, hogy megcsináljam azt, amit elterveztem. Közben pedig egyre rosszabul érzem magam, mert azért valahol szégyellem magam, hogy már megint elbuktam, hogy már megint lusta voltam, vagy féltem, vagy, vagy, vagy… A szégyen pedig nem jó érzés. Nyomaszt, és szeretném valahová mélyre elsüllyeszteni, hogy ne is jusson eszembe.

De nemrég olvastam egy kis trükköt, amit azóta igyekszem gyakorolni. A trükk két lépésből áll.

Két apró, de lényeges lépés a halogatás ellen:

  1. Vedd észre, ha halogatsz!
  2. Dönts. Akár igennel, akár nemmel, de az döntés legyen, nem pedig a feladat kikerülése, vagy időhúzás.

Először is vegyem észre azt, amikor épp halogatok. Őszintén szólva nem is mindig nyilvánvaló, hogy amit csinálok az valójában halogatás-e, vagy tényleg fontos tennivaló. Mert lehet pl. a mosogatás, vagy email megírása, vagy bármi más egy rettentően fontos feladat, de el kell ismernem, hogy igazából a futás után is meg tudnám tenni. Azaz amikor azért nem csinálok meg valamit, mert áltevékenységgel húzom az időt. Ha igyekszem ott lenni, abban, amit éppen csinálok, ha teljes figyelemmel fordulok afelé a dolog felé, amivel foglalkozom, akkor rájövök, hogy ez most valódi tevékenység, vagy csak időhúzás, és halogatás. Azaz, éber jelenléttel próbálok odafigyelni magamra.

A második lépés pedig, ha már rájöttem, hogy most valójában halogatok-e vagy tényleg azt teszem, amit tennem kell, akkor viszont el tudom dönteni, és állást is tudok foglalni, hogy valóban fontos-e számomra az a teendő. Azaz akár igennel, akár nemmel döntök, az már döntés lesz és nem halogatás, vagy időhúzás.

Ez a két lépés egyszerűnek hagzik, de mint az egyszerű dolgok többsége, egyáltalán nem könnyű. Először is az, hogy észrevegyük, hogy amit csinálunk, azt már megint épp magunk ellenében tesszük, – amit persze nem szeretünk beismerni magunknak, – eléggé rossz érzés. Másrészt a döntés ugyancsak nem könnyű, mert feltehetőleg valami olyat terveztünk magunkra venni, ami bizony kívül esik a kényelmünkön. Megtehetjük, hogy valóban fölállunk a fotelból, és megtesszük, amit kigondoltunk, és persze megtehetjük azt is, hogy beismerjük, ez bizony túl sok nekünk, és a halogatás helyett konkrét nemet mondunk.

DE! van még egy lehetőség. Ha NEM-et mondunk magunknak, az még nem jelenti feltétlenül a terv halálát. Mert mondhatjuk azt is, hogy ez a terv ugyan ebben a formában nehéz, vagy sok nekünk, viszont módosíthatunk rajta, és egy könnyített verzióval újra megpróbálkozhatunk. Lehet, hogy csak kisebb lépéseket fogunk tenni, de még mindig közelebb fogunk jutni a célunkhoz, mintha teljesen feladnánk, vagy megadnánk magunkat a folyamatos halogatásnak.

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

zen kert a stresszmentes nyugalom helye
Egy zen kert a stresszmentes nyugalom oázisa.

A mai modern városi élet állandóan zavarja az érzékeinket.  Pillanatról pillanatra vannak körülöttünk változó dolgok. A számítógépnél ülve ötpercenként úgy érezzük, hogy meg kell nézni a levelezésünket, – hátha valami fontos mail jött-, a tévében tízpercenként megszakítják a filmet a reklámok, az utcán az emberek, a tömeg, az autók bombázzák a figyelmünket.  De még a filmekben a vágások  is félelmetes sebességgel követik egymást. Egy 50 évvel ezelőtti film már olyan lassúnak tűnik, hogy alig bírjuk végignézni.  A számítógépnél ülve, honlapokat böngészve beleolvasunk egy-egy írásba, de ritkán olvasunk végig elejétől-végig mindent.  Vagy, ha mégis, akkor is már ugrunk is a következőre.  Számtalanszor érezzük azt a késztetést, egy cikk olvasása közben is (beleértve ezt is), hogy valami másra átváltsunk.  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként a Facebook  egyik sikere szerintem ebben rejlik. Rövid, pár soros, képekkel tűzdelt információáradatot tol az arcomba, nem kell végigolvasni semmit, mégis úgy érzem, hogy „képben vagyok”, tudok a barátaimról, és kielégíti a pletykaéhségemet. 🙂 De úgy vélem, ez nemcsak rám érvényes, mindannyian számtalanszor szétszórtak vagyunk, és egyre nehezebb koncentrálnunk,  egyre kevésbé tudunk egy feladatra összpontosítani. – Mély tiszteletem a kivételnek!- Nekem, a nap végére sokszor nem marad más érzésem, minthogy egész nap rohantam, és mégis alig csináltam valamit.

Pedig nagyon jó dolog, ha bele tudunk mélyedni egy-egy dologba.  Először is érdemes lenne megtanulni észrevenni azokat a késztetéseket, amik eltérítenének attól, amit éppen csinálunk.  Én például azt tapasztaltam, hogy amikor valamilyen feladatot csinálok éppen a számítógépen, és felmerül egy probléma, akkor persze elkezdek utánajárni, ami viszont többnyire egy lavinát indít el. Valamit megnézek, aztán abból újabb kérdés merül fel, annak is megpróbálok utánajárni, és így tovább, végül azt veszem észre, hogy az eredeti feladatomtól már kilométerekre járok, és eltelt vagy fél óra. A végén aztán az eredetileg tervezett negyed órás feladatból lesz másfél órás, és lehet, hogy mégcsak nem is fejeztem be.

Szóval lényeg a lényeg, észre kellene vennem, hogy hol van az a pillanat, amikor vissza kéne téríteni magam az eredeti célomhoz. Ezt akkor tudom észrevenni, ha arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Ha benne maradok a pillanatban. Arra, és csakis arra fordítom a figyelmemet, ami éppen el akarok érni. Nekem az vált be, hogy ha észreveszem a késztetést, hogy más felé eltérüljek, akkor szabok magamnak mondjuk 15 percet (de ez lehet bármennyi), amíg semmi szín alatt nem csinálok mást. És megígérem magamnak, hogy 15 perc múlva megnézhetem azt az akármit, ami épp korábban eszembe jutott.

Szóval az lenne az ideális, hogy amit csinálok, azt teljes odafigyeléssel csináljam. Legyen az akár a házimunka, akár a munkahelyen valami feladat, akár játék a gyerekkel. Ez persze nagyon nem könnyű, de az a tapasztalatom, hogy ha néha sikerül, akkor megéri. Ha egy nap képes vagyok egymás után több ilyen koncentrált odafigyelést megvalósítani , sokkal-sokkal hatékonyabb tudok lenni, mint a multitask tévesen hatékonynak hitt képzetével. Amikor pedig befejezem az adott tennivalót, egy pillanatra megpróbálok megállni, és örülni neki, mielőtt bármi mást csinálnék. Nem akarom rögtön kinyitni a levelezőt, a Facebookot, nem kell rögtön a következő feladatra ugranom. Élvezem a gondolatot, hogy ezt, – akármilyen apró feladatról is van szó –  most befejeztem.