Browsed by
Kategória: Életmód

Mi a különbség a fontos, sürgős és lényegtelen között?

Mi a különbség a fontos, sürgős és lényegtelen között?

tűzoltásVolt már veled is olyan, hogy valaki megkérdezte tőled: „Milyen volt a napod?” És van,  hogy egyszerűen az ember úgy érzi, hogy „nem tudom”. Hogy fogalmam sincs. Egész nap csináltam mindenfélét, intézkedtem, tettem a dolgomat, dolgoztam, vagy suliban voltam, el voltam foglalva ezer dologgal, de valójában elszaladt az egész nap, és nem érzem azt, hogy hasznos lettem volna. Hogy valóban értelmes dolgokat csináltam volna. Valahogy viszi azt embert a tehetetlenség, mint akit reggel meglódítottak, és csak gurul-gurul az egyik kötelező tennivalótól a másikig. Estére meg totálisan kimerülve leül és úgy érzi, hogy bár szüntelenül tevékenykedett, mégsem csinált semmi „igazán értelmeset”.

Ilyenkor kapunk észbe, – én legalábbis, de gondolom talán mások is – hogy ma megint kihagytam egy napot, amikor a céljaimért dolgozhattam volna. És lelkiismeret furdalásom támad, amit aztán gyorsan elhessegetek azzal, hogy de hiszen muszáj volt azt a sok mindent megtennem, mert a kötelességeimet se hanyagolhatom el.  És mégis. Azért a kisördög ott sutyorog a fülembe, hogy „nem létezik, hogy ne tudtál volna fél órát szakítani,”  de én meg ehelyett elolvastam a Facebookot, a Pinterestet, Twittert, meg  böngésztem a netet, és egyébként is csomó olyan dolgot is csináltam, amit nyugodtan hátrébb sorolhattam volna.  És most persze érzem a stresszt, a feszültséget, amikor ráébredek arra, hogy már megint nem tettem különbséget a sürgős, fontos és lényegtelen dolgok között, csak hagytam, hogy vigyenek az események magukkal, anélkül, hogy valóban átgondoltam volna őket. Sőt, ha jobban belegondolok, valójában halogatással és zombizással telt el az egész napom.

Egyébként Eisenhower mátrixnak hívják azt az elvet, ami mentén érdemes végiggondolnunk, hogy hogyan határozzuk meg a dolgok prioritását. A mátrix elemei a következők:

Sürgős és fontos Nem sürgős, de fontos
Sürgős, de nem fontos Nem sürgős és nem fontos

 

A Sürgős és fontos tennivalók azok, amelyeket – ha jót akarunk magunknak, akkor – előre kell vennünk a tennivalóink sorában. Ezek azok, amik a legnagyobb prioritásúak kellene, hogy legyenek. A Nem sürgős, de fontos feladatok azok, amelyek időzíthetők, tervezhetőek, hogy mikor is fogunk velük foglalkozni. Amelyek most még csak fontosak, de sürgőssé is válhatnak majd idővel. A Sürgős, de nem fontos feladatok alacsonyabb prioritásúak,  olyanok, amiket beszoríthatunk a tennivalóink közé ha van rá szabad kapacitásunk, vagy delegálhatjuk őket.  A Nem sürgős, nem fontos tennivalók valójában akár a kukában is végezhetik, vagy jó esetben egyszer, valamikor, ha úgy hozza a sors, akkor elvégezhetők.

Azokon a napokon, amikor képes vagyok ezek a pontok mentén eltervezni a napomat, és nagyjából meg is tudom valósítani azt, amit elterveztem, olyankor az általános stressz szintem is alacsonyabb, és a nap végén is úgy érzem, hogy hasznos voltam.  Ha meghatározzuk a prioritásainkat, és képesek vagyunk úgy tölteni a napunkat, hogy be is tudjuk tartani őket, akkor egyrészt hatékonyabbak is leszünk, másrészt egy lépéssel közelebb  is kerülünk a céljainkhoz.

Azokon a napokon, amikor csak hagyom magam sodortatni az árral, olyankor estére feszült leszek, és azzal a rossz érzéssel fejezem be a napot, hogy már megint elvesztegettem az időt.  Ebbe a mátrixba egyébként akár az is belefér, hogy magunk számára is biztosítsunk időt. Nem csak az a fontos és sürgős, ami munka. Az is lehet Fontos és sürgős, hogy kipihenjük magunkat, hogy feltöltődjünk. Az is Fontos és sürgős, hogy sportoljunk, pihenjünk, relaxáljunk, meditáljunk, különben előbb-utóbb képtelenek leszünk elvégezni a munkánkat, betegek leszünk és kidőlünk. Mondhatjuk akár azt is, hogy a feltöltődés ugyanolyan fontos és sürgős feladat kellene, hogy legyen, mint az élet minden más tennivalója. Mégis hajlamosak vagyunk ezeket hátrébb sorolni. Ugyanakkor tény, ha éppen valami megmérettetésre készülünk, munkahelyi prezentáció, egyetemi vizsga, vagy bármi más nagyobb horderejű dolog, olyankor persze vannak időszakok, amikor ezek prioritása a legfontosabb. Mindazonáltal ha a pihenést is a fontos kategóriába tesszük, sőt be is tervezzük az életünkbe, az sokkal jobb érzést fog okozni.  Ha a lazulás nem a mindennapi halogatásaink részeként kerül az életünkbe, – mint amikor üres, zombi tekintettel lapozgatjuk a közösségi médiát, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy elment az egész szombat, vasárnap, vagy akár a hétköznapok is anélkül, hogy értelmes, hasznos, pozitív dolgot csináltunk volna.

Ki felelős az életedért?

Ki felelős az életedért?

tabletták
Elviszem a testemet az orvoshoz, mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet.

Jelen világunkban van egy tendencia arra, hogy átadjuk a testünk (és a szellemünk) fölötti rendelkezést valaki másnak.  Szokás lett az, hogy elviszem a testemet az orvoshoz,  mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet. (Lehetőleg minél gyorsabban.)  Elviszem a lelki bajaimat a pszichiáterhez, hogy adjon egy pirulát, és oldja meg a rossz kedvemet.  Elviszem a fejemet a fodrászhoz, hogy szépítse meg a hajamat. Fizetek az egészséggurunak, hogy csináljon valamit velem, amitől fitt leszek. Még az iskolában is azt szeretnénk, hogy a tanár beletöltse a katedráról  a fejünkbe a tudást.  Ha egészséggel kapcsolatos fórumokat olvasok, ott is számtalanszor jönnek szembe velem olyan kommentek, hogy „valaki írja már meg nekem legyen szíves, hogy abban a könyvben mi áll? Nincs időm elolvasni.”  És azt reméli, hogy majd valaki pontokba szedi neki a lényeget, hogy: „ igyál meg egy ilyen-olyan gyógyteát, és  egyél naponta egy karalábét, és két tonhalat.” És ettől meg fog gyógyulni az akármilyen bajod. Állandóan arra várunk, hogy valaki más oldja meg az éppen aktuális problémánkat. Nekünk lehetőleg ne kelljen tenni semmit, és ne kelljen még utánanézni sem.

Úgy vélem azonban, hogy ha észrevesszük magunkban ezt a tendenciát, akkor mégiscsak érdemes időt szakítani az adott problémával kapcsolatos információk megkeresésére, és lehet, hogy jobb megoldást is fogunk találni.  Mert nem mindig az a legjobb megoldás, hogy beveszek egy-két-három pirulát.  Érdemes észben tartani, hogy a gyógyszergyáraknak nem az az érdeke, hogy minden ember tökéletesen egészséges legyen.  Hanem az, hogy lehetőleg minél hosszabban –lehetőleg élethossziglan- szedj valamilyen gyógyszert. Ha meggyógyulnál egy-két tablettától, abban nekik mi lenne a biznisz? Semmi.  Rövid úton csődbe mennének. Természetesen nem arról van szó, hogy a vegyészek a gyógyszeriparban azon dolgoznának, hogy az emberek betegek legyenek. Szó sincs róla! Igen rendes, tisztességes kutatók dolgoznak ott. Minden erejükkel azon vannak, hogy neked ne fájjon, hogy valamilyen betegségedet kezeljék, hogy az életminőséged jobb legyen.  Sajnos a rendszer jellegéből következik, hogy nem az a cél, hogy te teljesen egészséges legyél.  Persze, legyél minél jobban, éljél minél tovább, – de lehetőleg a tabletták segítségével. És eszembe sincs azt mondani, hogy ne lenne szükség az orvosi segítségre. Az orvos kiváló szolgálatot tehet mindenféle akut esetben, például lábtörés,  tüdőgyulladás, meg a többi hasonló bajnál,  és a krónikus betegségeknél is nagyon jó, ha megkapjuk a diagnózist, ha tudjuk, hogy pl. a fejfájásunk hátterében a magas vérnyomás áll.

A krónikus betegségek, – pl. a 2.típusú cukorbetegség, magas vérnyomás stb. idősebb korban szoktak jelentkezni, úgyhogy lehet, hogy jó sok éved van még addig. Nyilván úgy gondolod, – mint ahogy mindannyian – , hogy jól csinálod a dolgaidat. Egészségesen táplálkozol, sportolsz, pihensz. Vagy, ha nem is annyira tökéletes minden, de nagyjából az.  Lehet, hogy nem pihensz annyit, amennyit kellene, vagy nem sportolsz annyit, amennyi jó lenne. Esetleg több stressz van az életedben, mint azt szeretnéd. Hiszen a nap csak 24 órából áll mindenkinek, nem lehet mindent belezsúfolni. Mégis, remélheted, hogy egészséges maradsz jó sokáig.

Viszont, ha már ott vagy, hogy van valami ilyen problémád, akkor a legjobb tanács az, hogy műveld ki magad benne. Olvass el a témában minden hozzáférhető irodalmat.  Nem a Brit tudósok rovatot, és nem is csak feltétlenül a hagyományos orvosi könyveket.  Tudtad például, hogy az orvosi egyetemen nincs olyan kurzus, ami az étrend hatásairól szólna részletesen? Az orvosok alig tanulnak a táplálkozás élettani következményeiről.  Ők a betegségekről tanulnak, és arról, hogy azt milyen gyógyszerekkel lehet kezelni, vagy karban tartani. Ezért aztán könnyen lehetséges, hogy ha úgy 40-50 évesen a rendelőben azt hallod, „és ezt a tablettát élete végéig szednie kell”, az nem feltétlenül igaz. Sok olyan betegség van, amelyek életmódváltással, étrendmódosítással helyrehozhatóak. Jellegzetesen ilyenek például a stresszbetegségek. Az úgynevezett civilizációs – krónikus – betegségekre adott gyógyszerek meg, az esetek döntő többségében, csak a tüneteket tüntetik el, és sajnos nemritkán mellékhatásokkal is járnak. Hiszen ha valóban meggyógyulnánk tőle, akkor nem kellene élethossziglan szedni.  Akkor elég lenne mondjuk egy kéthetes kúra belőle.

Tehát: olvass, olvass, olvass! Ha valamilyen komolyabb betegséged van, akkor ne add ki a kezedből az irányítást. Tanulj, olvass el a témában mindent. Egy – a betegségében – kiművelt páciens többet tud időnként, mint a kezelő orvosa.  Ha mások tanácsot adnak, azt fogadd távolságtartással, de ha hasznosnak ítéled, akkor is ellenőrizd le mielőtt belefognál.  Ne hagyatkozz egyedül a tanácsokra, mert az valószínűleg részmegoldás lesz. Sorvezetőként érdemes fejben tartani, hogy ha egyetlen egy dologra, – teljesen mindegy, hogy gyógytea, gyógygomba, vitamin, vagy étrend-kiegészítő, vagy bármi egyébre- mondják azt, hogy ez majd meggyógyít, azt fogadd szkepticizmussal.  Valószínűleg használ, valószínűleg fontos, sőt, az is lehet, hogy nagyon fontos a gyógyuláshoz. De az is biztos, hogy mellette még szükséged lesz több minden másra is. Az is lehet, hogy fenekestül fel kell forgatnod az étrendedet/életedet. Járj utána, és tudd meg, mit kell még tenned, – saját érdekedben.  A családom egyes tagjait látva, és másoktól is ugyanezt hallva, az a tapasztalatom, hogy ha nem maga jár utána az illető, ha nem ő maga olvassa el a szükséges szakirodalmat, akkor nem fog sikerrel járni.  A másoktól hallott tanácsokkal ugyanis az a baj, hogy vagy nem hisszük el, vagy nem vesszük komolyan, vagy egyszerűen nem kapunk elég háttér információt ahhoz, hogy valóban beépüljön a gondolkodásunkba az, hogy mit kell tennünk. Vagy egyszerűen az, aki mondja, nem számít eléggé hiteles forrásnak. Részigazságok, (és tévedések) birtokába jutunk csak, ami nem vezet a gyógyuláshoz.

A buddhista gondolkodásmód három féle tudást különböztet meg. Az egyik a hallomásból fakadó, a másik amit egy mestertől tanul az ember, és a harmadik a megélt tudás. Ez a három tudás az ismeretek különböző szintjeit jelölik. Ha például hallasz arról egy beszélgetésben, hogy futni jó, akkor az a hallomásból szerzett ismeret. Ha egy edző részletesen elmondja neked, hogy a futás milyen izmaidat erősíti, mit történik a testeddel, hogyan fejlődhetsz, az a második szint. De igazi hasznod csak abból lesz, ha saját magad is elkezdesz futni járni. Nem hagyhatod másra.

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

"Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül." (Keith Ferrazi)
“Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

1953-ban  a Yale egyetemen  a hallgatóknak feltettek 3 kérdést.

– Vannak céljaid az életre?
– Leírtad őket?
– Van terved a végrehajtásukra?

A hallgatók 13 %-ának volt terve a jövőre nézve, de nem írta le. 84% azt mondta, hogy nincs terve, csak az, hogy jól érezze magát az életben. Mindössze 3% mondta azt, hogy terve is van, le is írta, és azt is, hogy hogyan fogja elérni. 1973-ban, 20 évvel később felkeresték újra őket, és azt találták, hogy akiknek volt terve, bár nem volt leírva, átlagban kétszer annyit kerestek, mint az a 84% hallgató, akiknek nem volt életterve. Viszont az a 3%, akiknek volt terve, és le is írta az oda vezető utat, azok átlagban tízszer annyit kerestek, mint a 97%  együttesen.

Ebből több fontos tanulság is következik. először is érdemes végiggondolnunk, hogy vajon mi az elképzelésünk az elkövetkező néhány évre. Nem kell iskolásnak lennünk, felnőttként, középkorúként is lehetnek még megvalósításra váró céljaink, álmaink.  A másik, hogy egy cél akkor jó cél, ha egyben az álmunk is. Ha csak tessék-lássék célokat tűzünk ki, akkor a végén valami olyan helyen, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amit nem is igazán akartunk.

Nemrég olvastam egy nagyon tömör, és nagyon igaz összefoglalását annak, hogy a cél valójában micsoda. Így hangzott: „A cél egy álom, határidővel.” És hozzátenném a fentebbi egyetemisták esetéből tanulva, hogy nemcsak határidővel, de cselekvési tervvel is. Addig, amíg nem tudjuk, hogyan, milyen lépésekkel érjük el a célunkat, addig az csak egy álom.  Akkor kezd céllá válni, amikor konkrét tevékenységgé tudjuk alakítani a szükséges lépéseket a cél irányába. Ha nem halogatjuk a tervünket, hanem valóban elkezdünk dolgozni azon, hogy el is érjük azt a célt. Nem árt, ha kiűzünk magunknak valami határidőt, mert különben előfordulhat, hogy csak húzódni fog, mint a rétestészta. Mindig lesznek fontosabb, azonnal megoldandó sürgősebb dolgaink, és beleesünk a halogatás csapdájába. A határidő azonban természetesen nem kell, hogy egy konkrét dátum legyen, de azért nem árt, ha körülbelül meghatározzuk.

Anyukám rendszeres kiállításlátogató volt, de ezen kívül nem sok köze volt a művészetekhez. Mégis, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, hogy festeni szeretne majd, nem akar unatkozó nyugdíjas lenni, cél kell az életébe. Úgyhogy azon a karácsonyon festőkészletet kapott ajándékba. Elkezdett festeni, először akvarellel, később olajjal. Utoljára azonban gimnáziumban volt a kezében ecset, úgyhogy az első művei még elég kezdetlegesek voltak. De nem vesztette el a kedvét, festett, festett, és egyre jobban. Méghozzá olyan jól, hogy a 15 év alatt, a haláláig végül is több, mint 20 kiállítása volt.  És számtalan jobbnál jobb képet készített, rettentő büszkék voltunk rá.

Az életcélt bármikor megtalálhatjuk, akár nyugdíjasként is. De persze fiatalon még jobb. 🙂 Mindenképpen olyan célokat érdemes keresnünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha van mondjuk hobbink, vagy kedvelt foglalatosságunk, akkor ki lehet indulni abból. Ha van olyan tevékenységünk, amit gyerekként szívesen csináltunk, és annyira bele tudtunk merülni, hogy megszűnt körülöttünk a világ, akkor lehet, hogy ott kell keresgélni.  Akármi is a végcél, az biztos, hogy kis lépésenként fogjuk elérni. A  kisebb célok állítása, ha szokásunkká válik, nagyban segítheti az életcél elérését. Ezeket a kis lépéseket kell célként megfogalmaznunk, szem előtt tartva a „nagy” célunkat.

Bár nem volt reprezentatív a Yale egyetemen végzett felmérés, de látszik belőle, hogy az emberek nagy többsége minden konkrét terv nélkül éli le az életét.  Márpedig ha csak hagyjuk, hogy vigyen az ár bennünket, akkor nem tudhatjuk, hogy hová fogunk a végén megérkezni.

És a poszt végére legyen még egy idézet: „Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Pfűűű, ez most nagyon triviálisan hangik.  És hülyén. Pedig pont azért jutott eszembe, mert számtalanszor akartam már változtatni az életemen, de valahogy rengetegszer ugyanoda lyukadtam ki, hogy megvolt a vágy, megvolt az elképzelés, tudtam azt is, hogy mit szeretnék, csak épp mégsem tettem érte eleget. Végiggondoltam, hogy ha “ezt és ezt akarom elérni”, akkor “ezt és ezt kéne tennem”. Aztán nem tettem. Nem álltam fel a fotelból, nem léptem ki a komfortzónámból. Vagy, ha mégis megtettem, akkor nem elég komolyan, vagy nem elégszer ahhoz, hogy valóban történjen is valami mérhető változás. Épp csak kidugtam az orromat a csigaházból, de amint rákoppintott valaki, vagy valami, azonnal vissza is bújtam. És mindig rákoppint valami, mert ha más nem, akkor én magam, azzal, hogy folyton a tökéletességre törekszem. De mint közismert, olyan, hogy TÖKÉLETES, olyan nincs. Van jó, elég jó, sőt kiváló is, de tökéletes dolog nem létezik. (De rről, majd máskor…) Szóval szégyenszemre be kell ismernem, hogy bizony halogatok. (Hogy visszautaljak egy régebbi rövidke bejegyzésemre, bizony én sem rakosgatom mindig nagy elánnal a nagy köveket az építményemhez.)

Azt remélem azonban, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Pocsék érzés lenne, ha én lennék az egyetlen, aki halogat. Nyilván mások is vannak így. Azt gondolom, hogy az élet igenek és nemek sorozata. És az igenek és nemek között van a halogatás, amikor sem igent, sem nemet nem merünk, vagy nem akarunk mondani. Mert elképzeltük, hogy pl. milyen klassz lesz, amikor sportos, fitt valakik leszünk, még a tervünk is megvan hozzá, edőterem, futás, mittudomén mi, csak épp aztán mégsem emeljünk fel a hátsónkat, és mégsem megyünk el (elégszer). a halogatás kis zöld szörnyeA halogatás nekem egy kis zöld szörny, aki ott ül a vállunkon, és azt súgja a fülünkbe, hogy  “Ugyan már, ráér az később is!  Ne menj  le most futni, amikor olyan meleg/hideg/eső/szél  van odakint!  Nézd meg előbb a Facebookot! Csak öt percet ránézel, utána majd mész, ok? Nyugodtan megeheted azt a Fornettit, majd vacsorára eszel salátát! Ja, hogy nincs itthon saláta? Na, akkor majd holnap veszel.” És az öt percből egy óra lesz, és másnap persze szintén nem lesz saláta vacsorára.

És mi elfelejtünk igent mondani, de nemet sem merünk, mert az meg ellentétben áll a magunkról alkotott képpel. Azzal, hogy mi elkötelezett, határozott, és céltudatos emberek vagyunk. Mert azok vagyunk ez nem kétséges. Annyi mindennel sikerült már megbirkózni. Csak most éppen fáradtak vagyunk. Nincs időnk. Mást kell csinálni.  És a kifogások száma végtelen.

A halogatás szerintem az egyik legnagyobb nyűg, amit magunkra vehetünk.  Ráadásul ha elhatározok valamit, akkor tuti biztos, hogy mindenféle közbejön, ami megakadályoz abban, hogy megcsináljam azt, amit elterveztem. Közben pedig egyre rosszabul érzem magam, mert azért valahol szégyellem magam, hogy már megint elbuktam, hogy már megint lusta voltam, vagy féltem, vagy, vagy, vagy… A szégyen pedig nem jó érzés. Nyomaszt, és szeretném valahová mélyre elsüllyeszteni, hogy ne is jusson eszembe.

De nemrég olvastam egy kis trükköt, amit azóta igyekszem gyakorolni. A trükk két lépésből áll.

Két apró, de lényeges lépés a halogatás ellen:

  1. Vedd észre, ha halogatsz!
  2. Dönts. Akár igennel, akár nemmel, de az döntés legyen, nem pedig a feladat kikerülése, vagy időhúzás.

Először is vegyem észre azt, amikor épp halogatok. Őszintén szólva nem is mindig nyilvánvaló, hogy amit csinálok az valójában halogatás-e, vagy tényleg fontos tennivaló. Mert lehet pl. a mosogatás, vagy email megírása, vagy bármi más egy rettentően fontos feladat, de el kell ismernem, hogy igazából a futás után is meg tudnám tenni. Azaz amikor azért nem csinálok meg valamit, mert áltevékenységgel húzom az időt. Ha igyekszem ott lenni, abban, amit éppen csinálok, ha teljes figyelemmel fordulok afelé a dolog felé, amivel foglalkozom, akkor rájövök, hogy ez most valódi tevékenység, vagy csak időhúzás, és halogatás. Azaz, éber jelenléttel próbálok odafigyelni magamra.

A második lépés pedig, ha már rájöttem, hogy most valójában halogatok-e vagy tényleg azt teszem, amit tennem kell, akkor viszont el tudom dönteni, és állást is tudok foglalni, hogy valóban fontos-e számomra az a teendő. Azaz akár igennel, akár nemmel döntök, az már döntés lesz és nem halogatás, vagy időhúzás.

Ez a két lépés egyszerűnek hagzik, de mint az egyszerű dolgok többsége, egyáltalán nem könnyű. Először is az, hogy észrevegyük, hogy amit csinálunk, azt már megint épp magunk ellenében tesszük, – amit persze nem szeretünk beismerni magunknak, – eléggé rossz érzés. Másrészt a döntés ugyancsak nem könnyű, mert feltehetőleg valami olyat terveztünk magunkra venni, ami bizony kívül esik a kényelmünkön. Megtehetjük, hogy valóban fölállunk a fotelból, és megtesszük, amit kigondoltunk, és persze megtehetjük azt is, hogy beismerjük, ez bizony túl sok nekünk, és a halogatás helyett konkrét nemet mondunk.

DE! van még egy lehetőség. Ha NEM-et mondunk magunknak, az még nem jelenti feltétlenül a terv halálát. Mert mondhatjuk azt is, hogy ez a terv ugyan ebben a formában nehéz, vagy sok nekünk, viszont módosíthatunk rajta, és egy könnyített verzióval újra megpróbálkozhatunk. Lehet, hogy csak kisebb lépéseket fogunk tenni, de még mindig közelebb fogunk jutni a célunkhoz, mintha teljesen feladnánk, vagy megadnánk magunkat a folyamatos halogatásnak.

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

stonehenge-sunriseTételezzük fel, hogy van egy halom nagyobb és kisebb kövünk, kavicsunk. Ha ezt el kell hordanunk, mert építeni akarunk valamit belőle, és meg akarunk tölteni egy talicskát a kövekkel, akkor azt úgy tesszük, hogy előbb a nagyobb darabokat dobáljuk bele, aztán a kis kövekkel, kavicsokkal kitöltjük a köztük levő réseket.  Ez az értelmes megoldás, nem?

Ha az életünkben eljön egy olyan időszak, amikor fontos elhatározásra jutunk valamivel kapcsolatban, például bele akarunk kezdeni valamibe, (edzés, fogyókúra, felvételi, bármi…) akkor miért tesszük mégis azt, hogy a nagy építőkövek egymásra rakása helyett hagyjuk, hogy elmenjenek a napjaink, heteink, éveink apró-cseprő napi kavicsok, homok tologatásával? Amikor folyamatosan halasztgatjuk a „nagy álom” megvalósítását?  Amikor hagyjuk elmenni a napjainkat anélkül, hogy tettünk volna egy-egy (akár apró) lépést az álmunkért?  Vagy ha mégis, de aztán nagyon hamar feladjuk. Mert szó, ami szó, az a talicska nehéz lesz, ha benne vannak a nagy kövek is.

Az életünk végén vajon lesz egy olyan építmény, amire büszkék lehetünk, amiben benne lesznek a nagy darabok? Vagy ottmaradnak az út mellett, és csak egy halom szétszóródott kavics és homok lesz a birtokunkban, mert csak azokkal töltöttük a napjainkat?

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

Mennyi ideig vagy képes koncentrálni?

zen kert a stresszmentes nyugalom helye
Egy zen kert a stresszmentes nyugalom oázisa.

A mai modern városi élet állandóan zavarja az érzékeinket.  Pillanatról pillanatra vannak körülöttünk változó dolgok. A számítógépnél ülve ötpercenként úgy érezzük, hogy meg kell nézni a levelezésünket, – hátha valami fontos mail jött-, a tévében tízpercenként megszakítják a filmet a reklámok, az utcán az emberek, a tömeg, az autók bombázzák a figyelmünket.  De még a filmekben a vágások  is félelmetes sebességgel követik egymást. Egy 50 évvel ezelőtti film már olyan lassúnak tűnik, hogy alig bírjuk végignézni.  A számítógépnél ülve, honlapokat böngészve beleolvasunk egy-egy írásba, de ritkán olvasunk végig elejétől-végig mindent.  Vagy, ha mégis, akkor is már ugrunk is a következőre.  Számtalanszor érezzük azt a késztetést, egy cikk olvasása közben is (beleértve ezt is), hogy valami másra átváltsunk.  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként a Facebook  egyik sikere szerintem ebben rejlik. Rövid, pár soros, képekkel tűzdelt információáradatot tol az arcomba, nem kell végigolvasni semmit, mégis úgy érzem, hogy „képben vagyok”, tudok a barátaimról, és kielégíti a pletykaéhségemet. 🙂 De úgy vélem, ez nemcsak rám érvényes, mindannyian számtalanszor szétszórtak vagyunk, és egyre nehezebb koncentrálnunk,  egyre kevésbé tudunk egy feladatra összpontosítani. – Mély tiszteletem a kivételnek!- Nekem, a nap végére sokszor nem marad más érzésem, minthogy egész nap rohantam, és mégis alig csináltam valamit.

Pedig nagyon jó dolog, ha bele tudunk mélyedni egy-egy dologba.  Először is érdemes lenne megtanulni észrevenni azokat a késztetéseket, amik eltérítenének attól, amit éppen csinálunk.  Én például azt tapasztaltam, hogy amikor valamilyen feladatot csinálok éppen a számítógépen, és felmerül egy probléma, akkor persze elkezdek utánajárni, ami viszont többnyire egy lavinát indít el. Valamit megnézek, aztán abból újabb kérdés merül fel, annak is megpróbálok utánajárni, és így tovább, végül azt veszem észre, hogy az eredeti feladatomtól már kilométerekre járok, és eltelt vagy fél óra. A végén aztán az eredetileg tervezett negyed órás feladatból lesz másfél órás, és lehet, hogy mégcsak nem is fejeztem be.

Szóval lényeg a lényeg, észre kellene vennem, hogy hol van az a pillanat, amikor vissza kéne téríteni magam az eredeti célomhoz. Ezt akkor tudom észrevenni, ha arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Ha benne maradok a pillanatban. Arra, és csakis arra fordítom a figyelmemet, ami éppen el akarok érni. Nekem az vált be, hogy ha észreveszem a késztetést, hogy más felé eltérüljek, akkor szabok magamnak mondjuk 15 percet (de ez lehet bármennyi), amíg semmi szín alatt nem csinálok mást. És megígérem magamnak, hogy 15 perc múlva megnézhetem azt az akármit, ami épp korábban eszembe jutott.

Szóval az lenne az ideális, hogy amit csinálok, azt teljes odafigyeléssel csináljam. Legyen az akár a házimunka, akár a munkahelyen valami feladat, akár játék a gyerekkel. Ez persze nagyon nem könnyű, de az a tapasztalatom, hogy ha néha sikerül, akkor megéri. Ha egy nap képes vagyok egymás után több ilyen koncentrált odafigyelést megvalósítani , sokkal-sokkal hatékonyabb tudok lenni, mint a multitask tévesen hatékonynak hitt képzetével. Amikor pedig befejezem az adott tennivalót, egy pillanatra megpróbálok megállni, és örülni neki, mielőtt bármi mást csinálnék. Nem akarom rögtön kinyitni a levelezőt, a Facebookot, nem kell rögtön a következő feladatra ugranom. Élvezem a gondolatot, hogy ezt, – akármilyen apró feladatról is van szó –  most befejeztem.

A boldogság = jelen lenni az adott pillanatban

A boldogság = jelen lenni az adott pillanatban

Micimackó kedvenc napja.
“Milyen nap van ma?” Kérdezte Mackó. “Ma van.” Sipította Malacka. “Kedvenc napom.” Jelentette ki Micimackó.

Szeretem az egyszerűséget, de eléggé bonyolult világban élünk, minden komplikált. Ráadásul nemcsak a körülöttünk levő világ őrületes, hanem még magunk is zilálttá tesszük a saját életünket, bár nyilvánvalóan többnyire nem szándékosan, de mégis… . Így az egyszerűségért is meg kell küzdeni. Számosszor hiába van meg bennünk az elképzelés arról, hogy hogyan is kellene történnie dolgoknak, a külvilág ritkán igazodik a mi terveinkhez. Így, – hacsak nem akarunk gyomorfekélyt, vagy infarktust beszerezni, akkor –  nem tudunk mást tenni, minthogy mi alkalmazkodunk a külvilághoz.

Ezen a blogon olyan témákról tervezek írni, amelyek az élhetőbb, stressz mentesebb élethez segítenek hozzá. Hiszek abban, hogy bármilyen változást szeretnénk az életünkben elérni, – különösen olyan változásokat, amik fontosak, és jelentőséggel bírnak – csak jó szokások elsajátításával tudjuk elérni. Ezek a szokások azonban nem jönnek egyik napról a másikra „maguktól”. Nem pattanunk ki egy reggel úgy az ágyból, hogy „Juhhé, mától én egy nemdohányzó, korán kelő, egészségesen étkező, minden nap sportoló fitt ember” vagyok, ha addig mindezek ellentéte volt az illető. Persze biztathatjuk magunkat, de a megvalósításhoz sokszor rögös út vezet.

Az út azonban szerencsére nem mindig annyira göröngyös, mégis sokszor sokszor elkél némi segítség. Korábban már rengeteg olyan hasznos dologra leltem az interneten, amiknek a segítségével sikerült változásokat elérnem az életemben. Kisebbeket és nagyobbakat is. Igyekszem majd megosztani ezeket a gondolatokat, írásokat, cikkeket, könyveket amiket a témában olvastam, hátha másoknak, így Neked is segítséget jelentenek.

Valójában ezt egy olyan blognak, pontosabban az eredeti jelentés értelmében web lognak, azaz webes naplónak szánom, ahol emlékeztethetem saját magamat arra, hogy a jelenben kell élnem, az itt és most az, amit meg tudunk élni. Ha nem a jelenre fókuszálunk, hanem a múlton rágódunk, vagy a jövőtől rettegünk, az mind csak a fejünkben van. A jelen pillanat az, amikor örülni tudunk, – vagy épp bánkódni, ha úgy hozza a sors. Valójában egyes egyedül a jelenben élünk, a múlt már rég tova lett, elmúlt, a jövő meg még csak előttünk áll. Amiért nemcsak magamnak írom mindezt, azaz nem csak az íróasztalfióknak, az az, hogy talán mások is hasznát vehetik annak, amit eddig összeszedtem és össze fogok még szedni a jövőben.