Browsed by
Kategória: Életmód

Hogyan találjuk meg a helyes válaszokat az internet adatrengetegében?

Hogyan találjuk meg a helyes válaszokat az internet adatrengetegében?

döntésBe kell, hogy valljam, engem az internet léte elvarázsol. Én már éltem akkor, amikor a “www” még nem létezett. Akkor voltam tizenéves, amikor még éppen hogy elkezdődött ez a digitális forradalom, így van összehasonlítási alapom a korábbi viszonyokkal. Régen, ha valami információhoz akartam jutni, meg kellett vennem egy könyvet, vagy el kellett mennem a könyvtárba órákig keresgélni, hogy végül vagy megtaláljam, amit kerestem. Vagy nem. Inkább nem. Végignyálaztam csomó könyvet, hogy hozzájussak egyetlen egy információhoz. Máskor meg megkérdezhettem ismerőseimet, tanáraimat, aztán vagy tudtak válaszolni, vagy nem.

Most  meg pillanatok kérdése, beütöm a keresőbe, és szinte azonnal megtudom, hogy hogyan ápoljam a filodendront, vagy hogy melyik macskaféle mekkora, netán mit tegyek, ha eltömődött a lefolyóm. A kétszavas információktól egészen akár egy komplett faház összerakásáig, mindent megtalálhatok. Imádom, hogy az internet segítségével, az állandó információéhségemet el tudom látni magyarázatokkal.

Csakhogy. Csakhogy ha valami számomra fontosat keresek, akkor nem mindegy, hogy amit találok, az helytálló-e. És a google felsorakoztat több ezer, százezer találatot, amik között egymásnak totálisan ellentmondó vélemények is vannak.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valamit sokan mondanak, akkor az minden bizonnyal igaz. Bármilyen kérdést is akarunk kibogozni, egészen biztos, hogy mind az egyik, mind a másik, (vagy harmadik, negyedik, sokadik) válasznak is van támogatója, aki bizonyítékokkal is alátámasztja az elméletét.  (Igyunk tejet, vagy sem? A zsírtól hízunk, vagy a szénhidráttól? Kardio, vagy HIIT? Vegetáriánus, vagy húsevő? ) Tele van az internet életmódváltoztató tanácsokkal, hogy hogyan legyél szebb, jobb, karcsúbb, sportosabb, elégedettebb, egészségesebb. Diéták, egészségpraktikák, sporttanácsok tömkelege. Nagy valószínűséggel mindegyikben van igazság, részigazság. Tévedések és hiányok is, mert senki sem tévedhetetlen, és még kevésbé mondható tökéletesnek. Ráadásul, ami valakinek beválik, egyáltalán nem biztos, hogy a másiknak is jó. Ezért aztán ezekből a megtalált apró részletekből kell összeraknunk a számunkra megfelelő valóságot.

A nagy kérdés elsősorban az, hogy ez a valóság jó-e, megfelel-e nekem? Azt rakom-e össze magamnak, ami az előnyömre fog szolgálni? Egészségesebb leszek tőle fizikailag, lelkileg, vagy sem?

Ugyanakkor ezeket a kérdéseket már eleve megelőzik azok, hogy egyáltalán megtalálom-e a szükséges információt? Aztán, hogy hogyan döntök arról a bizonyos megtalált tudásról? Elhiszem, vagy sem? Elfogadom, vagy elutasítom? A következő az, hogy átültetem-e a gyakorlatba azt, amit olvastam? Mennyi ideig? És talán itt eldőlhet, hogy jót választottam-e. Kicsit olyan, mintha nap, mint nap egy szerencsejátékot játszanánk, ahol a százezer lehetőségből random kiválasztva néhányat, eldöntjük, hogy az most valóban jó lesz-e nekünk. Gondoljunk csak arra, hogy évtizedekig abban a hitben éltünk, hogy a koleszterin káros, és bele fogunk halni, ha egy kicsit magasabb az érték. Most meg mára már kiderült, hogy az egész nem igaz, és a koleszterin magasabb szintje valójában nem jár emelkedett stroke kockázattal. Ellenben a koleszterincsökkentők hosszú távú szedése megnöveli a cukorbetegség kockázatát, meg még más problémákat is okoz. (Újabb kutatások szerint az alacsony koleszterinszint növeli a halál esélyét.) Így akik évekig, – mostanra már évtizedekig szedték – ezeket a gyógyszereket, azok nemcsak hogy közönséges szerencsejátékot játszottak az életükkel, hanem inkább egy halálos orosz rulettet. Mi a stressz, ha nem ez?

Mit hihetünk el? Hogyan dönthetjük el, hogy amit olvasunk, az előnyünkre fog vajon szolgálni, ha belevágunk? Sajnos nincs erre tuti válaszom. De persze nem is lehet, hiszen épp az előbb írtam, hogy valójában nehéz bíznunk bármelyik netre kirakott anyagban.  Amit én írok, abban sem kell feltétlenül megbízni. 😛 Bármilyen jó szándékú az ember, attól még tévedhet. A pokolba vezető út is… 🙂

Azt viszont le tudom írni, hogy mi az én módszerem arra, hogy eldöntsem, elhiszem, vagy sem, amit találok. Először is a legfontosabb a józan ész. Triviálisan hangzik, de olyan sokan bedőlnek mindenféle csodaszer hirdetésnek, hogy mégis kénytelen vagyok írni róla. Ami azonnali megoldást ígér, az nekem rögtön gyanús. 🙂 Nyilván vannak kivételek, de azok kivételek.

A következő szempontom az, hogy alá legyen támasztva az állítás. Legyenek hivatkozások, és ne csak egy másik pletykalapra. Ha mondjuk néhány tudományos cikk van mögötte, akkor lehet, hogy érdemes elolvasni. Ugyanakkor még ez sem feltétlenül jelenti azt, hogy az állítás helytálló, – lásd koleszterin kérdés. (Újabban a zsír vs. szénhidrát.)

A harmadik döntési elv lehet, ha elgondoljuk, hogy az állítás vajon hogyan illeszkedik bele az evolúcióba? Passzol hozzá, vagy ellene megy? Szeretjük azt hinni, hogy az ember valami egészen különleges teremtmény ezen a világon. Valóban, ami az észbeli képességünket illeti, az valóban különleges. De azon kívül minden más: amit eszünk, ahogy élünk, ahogy mozgunk, szaporodunk, azaz fizikailag éljük az életünket, az bizony mind nagyon, nagyon mélyen meghatározódik az evolúciós örökségünk által. Attól még, hogy az eszünkkel eldöntjük, hogy mondjuk városi életet élünk, és a nap 90%-ában különféle lakásnak és munkahelynek álcázott félhomályos barlangokban tartózkodunk, és előre csomagolt, ételnek látszó tárgyakat eszünk, attól még a testünknek kell(ene) a napfény, a szabad levegő, a mozgás, és a friss étel. Akárhogyan is akarjuk, nem írhatjuk felül ezeket következmények nélkül.

Negyedik elvként a saját személyiségemet, adottságaimat is hozzáveszem. Olyanokat például, hogy hány éves vagyok, milyen súlyú, mennyire fitt? Mennyire passzol az adott tanács az életstílusomhoz? Olvastam például több könyvet, cikket a hatékonyságról, halogatásról, időgazdálkodásól. Ezekben többen is ajánlották különböző listák készítését. Ami valószínűleg sokaknak hasznos, de én a magam részéről nem vagyok egy túl lelkes listaírogató, (max. bevásárló listák), vagy ha mégis próbálkoztam vele, pillanatok alatt elvesztettem, vagy csak simán nem tartottam magam hozzá. Úgyhogy ezek a tanácsok az én személyiségemhez nem illeszkedtek, akármennyire is jó gondolatok.

Ezeken kívül még szerintem érdemes az olyan tanácsokat is megfontolni, amelyek 50-100 éves tapasztalatokat összegeznek. Afféle, – “már a nagymamáinknál is bevált” módszereket, akár háztartásbeli, akár egészségi problémáról van szó. Hihetetlenül hasznos praktikákra bukkanhat az ember itt-ott. Persze ezek sem feltétlenül elfogadandók, itt is inkább csak a józan ész szűrőjén keresztül válogassunk. 🙂

Ja, és végül, de nem utoljára: Ne állj meg a keresésnél a google első-második oldalánál. (Hacsak nem valami nagyon egyszerű dologról van szó.) Lapozz tovább és tovább, olvass el minél többet. Ha valami fontos dologról van szó, akkor én időnként akár az 50+ oldalig is eljutok, mire meggyőződöm arról, hogy amit találtam, az helyes és igaz, és végül döntök valami mellett.

Kedves olvasó, te hogyan döntesz? Mi alapján hiszel el dolgokat és ha nem, akkor miért nem? Ha van olyan szempontod, ami szerint választasz, és úgy érzed érdemes hozzátenni ehhez a listához, szeretettel várom a kommentekben.

 

 

Stresszkezelés introvertált vagy extrovertált módra

Stresszkezelés introvertált vagy extrovertált módra

audrey_hepburnSokan érezzük úgy, hogy túl stresszes az életünk. Mindannyian kezeljük is valahogy a minket érő stresszeket, de kérdés, hogy mennyire vagyunk hatékonyak ebben? És mi befolyásolja azt, hogy a stresszcsökkentő eljárásaink megfelelnek-e számunkra, vagy sem?

Sok stresszel foglalkozó cikk ad olyan tanácsokat, hogy menjünk el stresszkezelő csoportokba, ahol például szerepjáték révén megszabadulhatunk a stressztől, vegyünk egy forró fürdőt, esetleg kapcsolódjunk ki a barátainkkal, menjünk el velük mondjuk egy koncertre, szórakozóhelyre, hogy kieresszük a gőzt. Ezek jó tanácsok, de vajon egyformán jók az extrovertáltaknak, és  jók az introvertáltaknak is?  Azt hiszem az introvertáltak zsigerből érzik, hogy a fentebb felsoroltak között csak egy van, ami nekik megfelel, a többi közel sem annyira fényes javaslat számukra. De, hogy ne csak zsigerből mondjuk rá egy dologra, hogy ez jó, amaz meg nem, nézzük kicsit szisztematikusabban a kérdést.

Az alábbi táblázatban, (a teljesség igénye nélkül) az extrovertált és az introvertált személyiség néhány jellemzője látható:

Extrovertált Introvertált
A külvilág energizálja. A belső világa energizálja.
Kifelé forduló Befelé forduló
Beszédes Csöndesebb
Előbb cselekszik, aztán gondolkodik. Előbb gondolkodik, utána (talán) cselekszik.
A széles körű tapasztalatot értékeli. Az elmélyült ismereteket értékeli.

Ha így egymás mellé tettük a két személyiségtípust, akkor ebből kiindulva könnyebben meg tudjuk találni a megfelelő stresszkezelő módszert is mindkettő számára. Haladjunk végig a táblázat sorain:

Az extrovertáltak, akiket a külvilág doppingol, azoknak olyan stresszmentesítő programot érdemes keresnie, ahol a külső ingerek segítségére lesznek a mindennapi stressz leküzdésében, mint például egy vacsora a haverokkal, barátokkal, egy buli, vagy egy koncert. Az introvertáltaknak ezek a helyzetek nemhogy stresszcsökkentő hatásúak, hanem többnyire inkább növelik bennük  a stresszt. Gondolom nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy annak, aki introvertáltnak érzi magát, ennek az ellentétét kell keresnie, azaz inkább otthon leülni egy jó könyv társaságában, esetleg elmenni egy erdei sétára,  vagy venni egy forró fürdőt. Az introvertáltak akkor tudják a napi stresszt legjobban kezelni, akkor tudnak igazán feltöltődni, ha minden nap sikerül szakítani maguknak időt arra, hogy egy valamennyit egyedül lehessenek. (pl. Egy introvertált anyuka, otthon, két kicsi gyerekkel nagyságrendekkel nagyobb kihívás előtt áll, mint egy extrovertált  anyuka.)

Az extrovertáltak beszédesebbek lévén, szívesen beszélik ki mindenféle nyűgjüket, bajukat, megosztják másokkal a különböző problémáikat. Ez számukra nagyon felszabadító lehet. Az introvertáltak általában csöndesebbek, és bár ők is megbeszélnek a családdal, barátokkal dolgokat, de nehezükre eshet egy-egy kisebb-nagyobb, vagy akár komolyabb problémát megtárgyalni másokkal. Ha ezt a helyzetet érzi igaznak magára valaki, akkor számára az csökkentheti a stresszt, ha például elkezd naplót írni, amibe nyugodtan kiírhatja magadból a nehézségeket. Az introvertáltak amúgy is általában szívesebben kommunikálnak írásban, mint mondjuk telefonon, így a naplóírás különösen jó szolgálatot tud tenni. Pszichológusok ehhez még hozzá szokták tenni azt is, hogy érdemes a naplóbejegyzéseket egy-egy hálát adó gondolattal zárni.  Így nem eshetünk abba a hibába, hogy a napló csak egy panaszáradat lesz, hanem megteremtjük az egyensúlyt a pozitív és negatív gondolatok között.

Az extrovertáltak számára egy hirtelen jött javaslat, mint amikor például felhívja őket egy ismerős, és aznap estére ajánl valami programot, az nagyon jól jöhet. Szívesen ugranak bele olyan ad-hoc eseményekbe, amik egy kis pezsgésben való feltöltődést ígérnek nekik.  Introvertáltak számára ez a legtöbb esetben megint csak inkább stressz, mint pihenés. Nekik, még ha egy héttel korábban meg is kapták a meghívót, még akkor is bizonytalan, hogy el fognak-e menni, és nem választják-e inkább otthon egy film megnézését, mint a társaságot. Számukra általában könnyebb és stressz-mentesítőbb az, ha előre tudnak tervezni, és fel tudnak készülni az eseményekre.

A táblázatunk utolsó tétele, a széles körű, illetve a elmélyültebb ismeretek másféleképpen való értékelése volt. Ha például meghirdetik az edzőtermek éjszakáját, amikor egy jeggyel végi lehet látogatni  több edzőtermet is egy este, az egy egy sport iránt érdeklődő extrovertáltnak kiváló kikapcsolódás, stresszoldás lehet. Ugyanezt az introvertáltak sokkal kevésbé fogják izgalmasnak tartani. Mivel őket egy-egy téma mélyebb ismerete többnyire jobban izgat, érdemesebb olyan programokat keresniük, amik egy általuk kedvelt területről nyújthat újabb információkat. Teszem azt ha maradunk a sportnál, akkor nekik sokkal inkább feltöltődést ígér egy olyan előadás, vagy bemutató, amit például az általuk kedvelt sport egy elismert képviselője tart az őket érdeklő területről.

Összességében egy introvertáltnak a mindennapi stressz kezelésben az szokott bejönni, ha valami olyan tevékenységgel foglalkozhat, amit lehet egyedül csinálni,  pl. meditáció, jóga, könyv olvasás, filmnézés, zenehallgatás (mindezt otthon), vagy amikre lelkileg felkészülhet, előre megbeszélt programok, pl. kirándulás,  illetve olyan időszakok, amikor nem kell készültségben állnia, pl. kikapcsolt telefon, „kikapcsolt ”kommunikáció.

Introvertáltakat feltölti:

  • egyedül csinálható hobbi tevékenységek
  • programok, amire fel tud lelkileg készülni
  • olyan időszakok, amikor egymaga lehet, és ki tud kapcsolódni a mindennapi kommunikációból

Az extrovertáltaknak ahhoz, hogy a stresszt könnyebben kezeljék ugyanezeknek a tevékenységeknek a csoportos változata a megfelelő. Számukra is stresszcsökkentő lehet a meditáció, a jóga, egy film megnézése, ha mindezt barátokkal, csoportban teheti.  Az előre tervezett programok is, de az ad-hoc események is lehetnek jó stresszcsökkentők számukra.  A kikapcsolt kommunikáció talán kevéssé nekik való, hacsak nem egy nagyobb társasági kirándulás az, amikor félreteszik a mobiltelefont a társaság kedvéért.

Extrovertáltakat feltölti:

  • csoportos hobbi tevékenységek
  • ad-hoc események, tervezett programok
  • kommunikációt igénylő események, társasági szórakozások

Mindazonáltal akár introvertált, akár extrovertált valaki, a megfelelő stresszcsökkentő módszer megtalálásában az segíthet legjobban, ha tudatosítjuk, hogy mi az, ami erőt ad számunkra, és mi az, ami kimerít.  Ehhez legjobb módszer az önmegfigyelés,  amikor például este végiggondoljuk, hogy az adott nap eseményei milyen hatással voltak ránk.  Mivel az intro-extroverzió egy spektrum két végpontja, és a többség valahol ezen a skálán belül helyezkedik el, ki közelebb, ki távolabb a végpontoktól, ezért könnyen lehet, hogy egy kissé kevésbé extrovertáltnak a magányos, otthoni meditáció nagyon jó megoldás lehet a stressz kezelésében, míg egy, a társasági életet  jobban kedvelő introvertáltnak a barátokkal töltött idő is kiváló kikapcsolódás.

Könyvek a mindfulness meditációról (és még két másik)

Könyvek a mindfulness meditációról (és még két másik)

Már többször is szó volt itt a blogon arról, hogy a stressz csökkentésére egy nagyon hatékony módszer a meditáció. Rengeteg féle meditáció létezik, és a legjobb megtanulni azokat, valamilyen tanfolyamon. Ha azonban nincs lehetőségünk tanfolyamra menni, mert olyan helyen lakunk, ahol ilyesmi nem elérhető, vagy egyszerűen csak időnk nincs rá, akkor érdemes a youtube-hoz, vagy könyvekhez fordulni. Most három könyveket ajánlok, amelyek bevezetnek a mindfulness meditációs technikába, illetve a hátteréről is információkat szerezhetünk.

Ezeken túl ajánlok még két másik könyvet is, egy átfogó, sokféle meditációt felvonultató gyüjteményt, illetve van még egy kakukktojás olvasnivaló ajánlatom is, ami nem kifejezetten meditációról szól, hanem annál többről, a boldogságról, és annak megtalálásáról. 🙂


kabat-zinnAz egyik kedvencem Jon Kabat-Zinn: Bárhová mész, ott vagy – Éberségmeditáció a mindennapi életben c. könyve. Ebben a könyvben az éber figyelem meditációról kapunk ismereteket. Elménk hajlamos a gépies működésre és arra, hogy elveszítse a kapcsolatot a “most”-tal, azzal az egyedüli idővel, amelyben élünk, növekedünk, érzünk, szeretünk. Többnyire nem vagyunk ébren a jelen pillanatban feltáruló különleges szépségek és lehetőségek számára. Az éber figyelem lényegében a felébredettségről szól, a meditáció pedig nem más, mint a jelen pillanat éberségének módszeres kifejlesztése. 

https://www.libri.hu/konyv/jon_kabat-zinn.barhova-mesz-ott-vagy.html


szondyUgyancsak az éberségmeditációról szól, vagy angol kifejezéssel, a mindfullnessről egy magyar pszichológus, Szondy Máté munkája. A címe:  Megélni a pillanatot – Mindfulness, a tudatos jelenlét pszichológiája. Kutatások szerint az átlagember ébren töltött idejének 47%-ban gondolatai elkalandoznak attól, amit tesz. Ennek azonban ára van: amikor elménk csapong, lényegesen kevésbé érezzük magunkat elégedettnek, mint amikor jelen vagyunk a pillanatban. A tudatos jelenlét nem más, mint figyelmünk irányításának különleges módja az “itt és most”-ra.

https://www.libri.hu/konyv/dr_szondy_mate.megelni-a-pillanatot-1.html


blackSzintén mindfulness téma Anna Black gyönyörű kiadású könyve: Tudatos jelenlét- Mindfulness a mindennapokban. Aki hagyja, hogy figyelme elkalandozzon attól, ami éppen megtörténik vele, az lemarad saját életének tekintélyes részéről. Elszalaszt sok apró, értékes pillanatot, legyen az egy szép épület látványa munkába menet, egy szerető gonddal elkészített étel íze, vagy a felismerés, hogy szeretteinknek szükségük van ránk. Aki tudatosság nélkül él, és nem ismeri saját hibáit és belső erejét, az elmulasztja személyiségfejlődésének lehetőségeit.

https://www.libri.hu/konyv/anna_black.tudatos-jelenlet.html


gaudingHa valami átfogóbbat keresnél esetleg, akkor ajánlom Madonna Gauding-tól a Meditáció bibliája könyvet. Ebben 140 meditáció van leírva, könnyen követhető „használati utasítással”. Ezek a meditációk nem kötődnek valláshoz, hanem a modern, rohanó életünkben a mindennapi sttresszoldást, megnyugvást segítik elő. A Libriben jelenleg nem kapható, de talán más könyvesboltokban, antikváriumban, vagy könyvtárban tudsz hozzájutni egy példányhoz.

https://www.libri.hu/konyv/madonna_gauding.a-meditacio-bibliaja.html

Illetve angolul megtalálhatod az Amazonon ezen a linken.


szendi_gaborSzendi Gábor: Értelmes szenvedés: Boldogság című könyve nem annyira a meditációról szól, hanem inkább arról, hogy minél inkább hajszoljuk a fogyasztói társadalom által mindenhonnan ránk zúduló hamis boldogságképet, annál kevésbé leszünk boldogok. A valódi boldogság ugyanis szinte mindig küzdelemmel, verejtékkel, nyugtalansággal jár: az érzést a remény és a kétség közti hányódás, a kudarcok és a sikerek, a meg nem értettség és az elismertség, a kitaszítottság és az elfogadottság váltakozása jellemzi. A boldogság valójában ott él mindannyiunkban – csak fel kell ismernünk, és meg kell tanulnunk élni vele.

https://www.libri.hu/konyv/szendi_gabor.az-ertelmes-szenvedes-a-boldogsag.html

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

Van itt valaki, aki nem csapja be saját magát?

bathroom-scale-shockA napokban az egyik hírlevélben, ami rendszeresen jár nekem,  a választás erejéről volt szó. Elég mélyen érintett. Ha jobban belegondolunk, egész életünk a saját választásaink, döntéseink eredménye.

Én döntöm el, hogy milyen vagyok, milyenné válok, ki vagyok, és kivé akarok válni. Én döntöm el, hogy hogyan látom magamat, vagy másokat. Minden alkalommal, amikor döntési helyzetbe kerülök, akkor rajtam áll, hogy mi lesz annak a döntésnek a végkimenete. A legapróbb választásainktól, az egészen nagyokig, valamennyi rajtunk múlik. Egészen onnan kezdve, hogy mit és hogyan válaszolok egy kérdésre, esetleg felkelek-e 5 perccel korábban, szóba állok-e, igyekszem- e barátkozni valakivel, vagy sem, egészen odáig, hogy hova jelentkezem egyetemre, vagy megházasodom-e, lesznek-e gyerekeim.

Nem kenhetem a felelősséget másra, hogy ezért-azért-amazért vagyok ilyen, mert Valaki ezt akarta tőlem. És nem mondhatom azt sem, hogy azért, mert ilyen a természetem, ezt örököltem. Nem. A természetem olyan lesz, amilyenné én magam teszem. Akár félős, akár agresszív, és akármilyen más vagyok, arra én edzettem magamat. Hosszú évek, kemény munkájával. Mindig, minden esetben az én felelősségem a döntés, én választok.

És igen, a választás sokszor rohadt nehéz. Szívesebben választom számtalanszor a könnyebb utat. Azt az utat, ami abban a pillanatban kevésbé ijesztő. Kevésbé szorongató. Kevésbé fárasztó. Amikor egyszerűbb bedugni a fejemet a takaró alá. Mert mi van, ha tévedek? Mi van, ha nem lesz jó? Mi van, ha rosszul fogom érezni magam? Mi van, ha nem leszek kitartó? Mi lesz, ha nem fog sikerülni?

És persze ilyenkor szorongok, stresszelek. Végül aztán úgy döntök, hogy inkább nem teszek semmit. Inkább  Facebookozom, vagy Pinterestet nézegetek, és alibi tevékenységeket csinálok. És szép lassan oda jutok, hogy egyre jobban becsapom magamat. Amikor egyre kényelmesebb leszek, ahogy hozzászokom a saját gyengeségeimhez.

Veled is van így? Te is gondolod időnként azt, hogy nem is vagy még „olyan” kövér, nem is vagy „annyira” beteg? Nem is “olyan rossz” még a helyzet, vagy nem is „lennél képes” jobban tanulni, nem is érdekel „annyira” az a tökmindegy micsoda, hogy nekikezdj, és valóban szembenézz a helyzettel, és komolyan foglalkozz a dologgal.

Belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy ahogy változom, az nem mindig tetszik.  És nem a ráncokra gondolok, hanem az eltékozolt lehetőségekre, az elpazarolt percekre, órákra, és gyáva döntésekre.  Olyan simán csapom be magamat, hogy fel sem merül bennem, hogy ezt én teszem. Eltelik egy-két év, és az, ami régebben csak egy egészen kicsit nem volt jó, az most már nagyon nem jó, ami csak egy picit fájt, ott majd nagyon fog fájni. Ahogy múlik az idő, már nem csak 3-4 kiló többlet lesz, hanem 15-20. Amikor olyan elpunnyadt leszek, hogy már egy félórás sétától is kidőlök.

És úgy érzem elfáradtam, és olyan szokások rabja vagyok, amiken nincs erőm változtatni. Sőt, valójában talán nem is akarok változtatni, mert ahhoz erő kellene és kitartás. És ráadásul még esetleg fáj is. És minél messzebb kerülök attól a korábbi énemtől, akinek mindez még könnyen ment, annál nehezebb lesz, annál több energiát kellene belefektetni, annál nehezebb bármit is tenni.

Azt hiszem nem akarom becsapni magamat, mégis naponta megteszem, amikor nem csinálom a fekvőtámaszokat, és nem megyek el futni, vagy úszni, vagy nem jelentkezem arra a tanfolyamra.

Hatvan-hetven-nyolcvan évesen vajon mennyire lesz erőm? Most még megtehetem, hogy odafigyelek magamra, és szembenézek azzal, hogy ez nem lesz mindig így.  Elég ránéznem az idősebb rokonaimra, és pengeélesen látom, hogy mi lesz velem harminc-negyven év múlva, ha MOST nem kezdek el változtatni valamin.

Veled mi lesz? Mit látsz magad előtt? Mire akarod az energiáidat fordítani?

Ha kaphatnál ajándékba 100, vagy 150 dollárt, melyiket választanád? Biztos?

Ha kaphatnál ajándékba 100, vagy 150 dollárt, melyiket választanád? Biztos?

dollarGyakran gondoljuk azt, hogy  egy szokás kialakításához akaraterő kell csak és kész. És aki elbukik valamilyen szokásának a kialakításában, annak gyenge az akaratereje. „Nem tudom tartani a fogyókúrám”,  vagy „nem járok edzeni két hónapja” ettől aztán megrendül a magunkba vetett hitünk, önbizalmunk, azt kezdjük hinni magunkról, hogy gyenge az akaraterőnk. Ez azért nem egészen így van.

Kutatók csináltak egy kísérletet, ahol először megkérdeztek embereket, hogy mit választanának, ha most kaphatnának 100 dollárt, vagy egy hónap múlva 150-et. Az emberek többsége racionálisan gondolkodik,  tud számolni, és belátja, hogy a 100 dollárnál a 150 jelentősen több. És  hacsak nincs valamiért most azonnal szüksége egy kis pénzre, a többség, kb. 80%-uk a 150 dollárt választotta. Viszont ha előtte feltettek nekik sok „vagy-vagy” eldöntendő kérdést, (amiknek egyáltalán semmi köze nem volt ehhez a 100-150 dollár választási kérdéshez) akkor a döntéshozó, racionális képességük „kifáradt”, és saját jól felfogott érdekükkel ellentétesen, az azonnali 100 dollárt választották.

Ugyanezt a kérdést feltették  más kontextusban is. Férfiakat és nőket két-két csoportra osztottak. Az egyik csoport férfinak csinos nők fényképét mutatták meg a kérdés előtt, a másik csoport férfinak nem szép nők képeit. A nőket ugyanígy két csoportra osztották, és jóképű, illetve nem jóképű férfiakról láthattak fotót. Ebben a kísérletben egy érdekes eredmény született. Itt ugyanis csak az egyik csoport döntött az érdekeivel ellentétesen, az azonnali, de gazdaságtalan 100 dollár mellett. Azok a férfiak, akiknek csinos nőket mutattak. 🙂 Láthatjuk, hogy a döntéseinket nagyon sok minden befolyásolhatja, méghozzá olyan dolgok, amikre józan ésszel nem is számítanánk.

Ugyancsak gyengébben döntünk, amikor kialvatlanok, fáradtak, vagy éhesek vagyunk. Ilyenkor lassabbak, határozatlanabbak vagyunk, és azok a döntéseink, amelyek normál állapotunkban nem okoznak problémát, ilyenkor kevéssé megbízhatóak.

A döntés összefügg az akaraterővel, hiszen amikor valamit meg akarunk tenni, el kell döntenünk, hogy valóban megtesszük-e azt a dolgot, vagy sem. Eldöntjük, hogy felállunk-e a fotelból, hogy megcsináljuk a fekvőtámaszokat, vagy maradunk a tévé előtt?  Mindebből következik az, hogy ha csupán akaraterővel akarunk megoldani valamit, akkor például az a döntési képességünk, hogy mit egyek: sütit, vagy almát, elmenjek-e futni vagy sem, nagyon könnyen csorbát szenved ha pl. fáradtak vagyunk. Egyéb zavaró tényezőkről nem is beszélve. Hiába határoztuk el magunkat korábban a diétára, edzésre, egész egyszerűen ilyenkor nem vagyunk a döntési képességünk, és ezzel együtt akaraterőnknek sem a teljes birtokában.

Tehát ha azt látjuk, hogy  a szép elhatározásaink, terveink kezdenek dugába dőlni, nem kell ostorozni magunkat. Viszont nem árt ha tudjuk azt, hogy pusztán akaraterővel nem fogunk tudni minden akadályon átugrani, és jó, ha előre megpróbálunk felkészülni az ilyen esetekre is.

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

velemenyA múltkor arról írtam, hogy nem árt, ha észrevesszük saját vakfoltjainkat.  Ezt a gondolatot most egy kicsit tovább folytatnám. Az sem árt, ha különbséget tudunk tenni a tények és vélemények között.

Érdemes  elgondolkodni azon, hogy a véleményeink vajon mennyire helytállóak. Sokszor úgy tekintünk a világra, hogy a véleményt összekeverjük a tényekkel. Az például lehet egy tény, hogy valakin sok háj van. Mérhető, meghatározható.  (Bár hozzáteszem, a „sok-kevés” fogalom is csak egy viszonyrendszer, és nézőpont kérdése. Ugyanakkor létezik fiziológiai optimum, amihez viszonyulhatunk.) De a példa kedvéért tételezzük fel, hogy az illető tényleg kövér.  Az viszont, amikor azt halljuk, hogy „azét vagyok kövér, mert az anyám is, nagyanyám is kövér volt, és én kövér géneket örököltem”. Ez már csak egy vélemény.  Ráadásul könnyen lehet téves vélemény, mert ha feltételezzük is, hogy valóban kövér géneket örökölt az illető, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy valóban a gének miatt kövér. Egy éhínség idején azok, akik kövér géneket örököltek, ugyanúgy képesek soványak lenni, mint a nem kövér géneket öröklők. Azaz valószínűbb, hogy azért hájas az illető, mert teret engedett ennek a génnek, magyarán olyan étkezési kultúrát tanult otthon, és követi felnőttként is, ami kövérré tette. (És, ha tényleg igaz, hogy kövér géneket örökölt, akkor tudván ezt a tényt, valójában sajnos még inkább az ő felelőssége, hogy odafigyeljen arra, hogy mit eszik, vagy mit sportol. Ugyanúgy, ahogy például egy világos bőrt öröklő embernek jobban oda kell figyelnie arra, hogy ne égjen le.)

A világban egyébként elég kevés valódi tény van. Sokkal több a vélemény. Az a szokásunk, hogy a véleményünket szeretjük tényként beállítani, legyen bármiről is szó, biztonságérzetet ad. Sokkal jobb egy olyan világban élni, ahol azt gondoljuk, hogy tények vesznek körül, mint egy olyanban, ahol a vélemények bizonytalansága, folyton változó volta lenne a keret. Szeretjük úgy hinni, hogy a házunk falainak keménysége, szilárdsága tény.  Hiszen mérhető, kiszámolható. Valójában ez is csak vélemény, mert egy földrengés simán megmutathatja, hogy ez csak egy vélemény volt, ráadásul téves, ha az a ház összedőlt.

Ugyancsak szokásunk, hogy ezeket a kialakult véleményeinket nem szeretjük megváltoztatni. Nem szeretjük azt a gondolatot, hogy hibás feltételezéssel éltünk eddig. Sokszor foggal körömmel ragaszkodunk hozzá, még akkor is, amikor már réges-rég leeshetett volna a tantusz, hogy a véleményünk valahol hibádzik.  Ennek ellenére igazolásokat keresünk  arra, hogy a vélekedésünk jó volt és helyes. Akkor érezzük jól magunkat, ha a „na ugye, hogy nekem volt igazam” állapotában lehetünk. Az egónk azt akarja, hogy az ÉN véleményem kell, hogy helyes legyen. És ha valamiért a másik ember állítása lesz mégis az, ami az adott helyzetben jobban beválik, akkor rosszul érezzük magunkat.  Ez a ragaszkodás az egyes véleményeinkhez sokszor megakadályozza azt, hogy változhassunk. Ha tényként kezeljük azt a véleményt, hogy: „Én ilyen vagyok! Nem tudok/nem vagyok képes megváltozni”, akkor az valóban meg fogja nehezíteni a változást.  Esetenként annyira, hogy fel sem merül bennünk, hogy esetleg az a véleményünk, miszerint „én olyan vagyok, aki nem tudom abbahagyni, nem tudom elkezdeni, nem tudok változtatni az… akármin”, netán téves elgondolás lenne, és így persze bele sem fogok abba, hogy ezen módosítsak.

Ezért célszerű lenne, ha a magunkról – és időnként a világról is – alkotott véleményeinket ne kezeljük megdönthetetlen tényként.  Sokkal jobban járunk, ha a véleményeinket időnként átgondoljuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes ellenkező véleményt el kell fogadnunk. Az, aki állandóan változtatja a véleményét, pont annyira hibás megközelítésben él, mint az, aki mindenáron ragaszkodik a saját elképzeléséhez. Az igazság valahol középen van. Nem odaát.

Neked is vannak vakfoltjaid?

Neked is vannak vakfoltjaid?

Először is szeretném megköszönni a türelmedet kedves olvasó, ha még mindig kitartóan be-benézel hozzám. Az elmúlt hetekben azért nem írtam újabb posztot, mert egy e-bookot írok a meditációról, mint szokásról, és ez meglehetősen lefoglalja az életemet. Még messze nincs kész, és ráadásul angolul írom, ami külön kihívás, de azért igyekszem megint felvenni a fonalat, és ide is posztolni újra.

vakfoltokSzóval a kérdésem hozzád: hogyan döntöd el, hogy mit teszel? Mi az, amit helyesnek vélsz? 

Én általában azt gondolom magamról, hogy amit csinálok, az többnyire helyes, megfelelő, a helyzethez alkalmazkodó, az adott pillanatban épp szükséges dolog. Természetesen tudom, hogy messze nem vagyok tökéletes, csomó dolgot nem tudok, de amikor például teszek, vagy választok valamit, akkor azt általában a legjobb tudásom szerint teszem. Azonkívül azt is gondolom, hogy ahogy vélekedem dolgokról, a világról, az eseményekről, az is jó. Nekem. Pontosabban az a számomra legmegfelelőbb, legjobb vélemény.

Ugyanakkor ezek a vélemények nyilvánvalóan az én saját világlátásomból fakadnak, ezért érzem ezekben komfortosan magam.  Ha szelíd vagyok, akkor úgy érzem, az egész világnak szelídnek kellene lennie. Ha meg asszertív vagyok, akkor elvárom másoktól is, hogy legyenek önérvényesítők, és a szelíd emberek meg tanuljanak meg magukért hangosan kiállni, vagy ne csodálkozzanak, ha elsöpri őket a többség.

Szerintem te is azt  gondolod magadról, hogy a te világlátásod a legmegfelelőbb. De ha körülnézel, akkor láthatod, hogy  nemcsak te gondolod ezt, hanem a szomszéd is, meg a barátod, a párod, férjed, feleséged, osztálytársad, főnököd, tanárod. Meg mindenki. Csak épp ők valami mást gondolnak helyesnek, és megfelelőnek. Ez aztán sokszor összeütközéshez, konfliktushoz vezet. Lehet, hogy szerintük nem így, hanem amúgy kellene zajlania a dolgoknak. Másként kellene viselkedned, vagy mást kellene mondanod. Mást akar ő, és mást te. Nemcsak arról van szó, hogy mindenki mást gondol megfelelőnek, hanem arról is, hogy ennélfogva másra vágyik. Nem ugyanazok a céljaitok. Te meg ugyanezt gondolod őróla, mármint hogy neki kellene másként viselkednie, mást akarnia. Ez lehet, hogy most trivialitásként hangzik, de azért nem árt, ha néha emlékeztetjük magunkat erre. Én például sokszor megfeledkezem róla.

Egyébként Karinthy szavaival élve: “Férfi és nő … hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.”

A véleményünk azonban idővel változik. Amit egy ideig megfelelőnek tartottunk, az idővel helytelen lesz. Bár a többségünk nem változik abban, hogy férfit, vagy nőt akarunk. 🙂 Azonban olyasmikben például, amikor tinédzserként úgy vélekedünk az öregekről, hogy „hülye, lassú, ostoba vénemberek”, az a vélemény idősebb korunkra könnyen arra változhat, hogy: „kibírhatatlan, idegesítő fiatalok”.

Mindamellett nem árt, ha tisztában vagyunk a saját vakfoltjainkkal. Tipikus példája ennek az, amikor a gyerek mondjuk dühöng, és rácsap a tesójára. Erre az apuka odamegy, jól ráver a gyerek kezére azzal a szöveggel, hogy „Nem ütöd meg a másikat!” És fel sem merül benne,  hogy akkor ő most mit is csinált? Ha látná saját viselkedését kívülről, akkor észre kellene vennie saját magát is. És nagyon sok ehhez hasonló más vakfoltunk van. Amit nem látunk. Mily meglepő!

Valóban sokszor nem látjuk magunkat. Pedig érdemes néha rátekintenünk az életünkre, véleményeinkre idegen szemmel. Megkérdőjelezni azt, amit csinálunk.  Elgondolkodni azon, hogy a velünk szemben megfogalmazott kritikának néha lehet, hogy van létjogosultsága, még ha nem is esik jól. (Én a magam részéről eléggé utálom a kritikát, akkor is, ha jogos. Úgyhogy több alázatot, kedves szerző! 😛 )

Úgy vélem, meglehetősen nehéz rugalmasan tartani a gondolkodásunkat, viszont nagyon érdemes. Szerintem egy jó gyakorlat erre, ha megtanuljuk azt a szokást, hogy a lehető legtöbbször megpróbálunk belehelyezkedni a másik gondolatvilágába, és az ő szemszögéből rátekinteni a dolgokra, vitás kérdésekre. Mindezzel együtt azt is érdemes észben tartani, hogy az a másik ember NEM fog a mi szemszögünkből nézni. Ezt nekünk kell megtenni. De természetesen az, ha végiggondoljuk, hogy a másik vajon miért teszi ezt, vagy azt, az még nem jelenti azt, hogy el is kell fogadnunk az ő véleményét. Viszont könnyebben megértjük, hogy mit miért csinál. És ez azt is jelenti, hogy megbocsátóbbak, és elnézőbbek tudunk lenni a velünk élőkkel.  Ez nekünk is kellemesebb állapot, meg a környezetünknek is.

Hozzáteszem, hogy ez addig működik, amíg egy nem túlságosan idegen világnézet az, amivel szembekerülünk, amíg – a mi esetünkben – egy európai civilizáción felnőtt emberről van szó. Minél távolabb esik tőlünk a másik gondolkodása annál nehezebb megérteni, belehelyezkedni.

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

Perfekcionizmus, avagy elégedett vagy magaddal?

elegedett2Elégedett vagy most, ebben a pillanatban azzal, aki vagy? A testeddel, a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a tudásoddal? Hogyan nézel magadra, ha belenézel a tükörbe? Ez így most tökéletes úgy, ahogy van? És ha nem, akkor mikor leszel elégedett? „Ha a …. megtörténik, akkor elégedett leszek.” A pontok helyére helyettesítsd be, amire vágysz. Ha lediplomázom, ha lefogyok, ha izmosabb leszek, ha lesz csajom/pasim, ha megtanulok spanyolul, ha…ha….ha….

Én nem ismerek senkit, aki tökéletesen elégedett lenne magával. Mindenki talál magán olyan dolgokat, amikkel nincs kibékülve. Túl sovány, vagy kövér, vagy ha épp pont jó a súlyod, akkor nem elég izmos, vagy ha elég izmos, akkor lehetne szebben formált egy-egy izomcsoport, vagy ha az is minden jó, akkor nem tetszik az orrod, vékonyszálú a hajad, nem tudsz eleget valami témában, gyakorlatilag bármi lehet a vágy tárgya.  Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mikor lesz az a pont, amikor elégedettek leszünk magunkkal, akkor ez egy örökké görgethető ideál. Ha elérjük a …bármit…, akkor valami más kerül az elégedetlenségünk középpontjába.

Írtam már ezt-azt a szokásokról, (jelen pillanatban 8 poszt van jobb oldalt a Kategóriák alatt, amik valamilyen módon a szokásokhoz kötődnek) és arról is, hogy hogyan tudunk  egy-két dologban változást elérni.  Most viszont felteszem a kérdést, vajon mindenáron a tökéletességet kell hajszolnunk? Egy olyan tökéletességet, ami nem érhető el soha, mert mindig lesz valami, ami új és újabb elégedetlenségre ad okot magunkkal kapcsolatban. Azt hiszem az egyik legfontosabb szokás lenne az, hogy megtanuljuk azt, hogy elégedettek legyünk azzal, aki vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk meg lefogyni, ha kövérek vagyunk, ne tanuljunk tovább, vagy ne próbáljunk meg egészségesebben étkezni, sportolni. Csak azt jelenti, hogy ha valamilyen célunkat esetleg nem-, vagy csak részben érjük el, akkor attól még lehetünk elégedettek önmagunkkal.

A normál gondolkodásunk valahogy úgy néz ki, hogy: kitűzök egy célt, dolgozom érte, és ha elérem, akkor boldog leszek.  Elérem pl. az ideális súlyt, és boldogan fogok a tükörbe nézni. Ha sikerül megtartanom, akkor egy idő után az a testforma normává válik, és már nem lesz a kiapadhatatlan öröm forrása. Elértem, és kész. Elkezdek mással elégedetlen lenni. Akkor mondjuk az lesz a legfőbb bajom, hogy miért nem tudok felszabadultan viselkedni nagyobb társaságban? Miért szorongok, stresszelek, vagy épp miért hozok rosszabb jegyeket haza a suliból?

És persze azt remélem, hogy egyszer, majd valamikor, valamitől ezek egy csapásra elmúlnak, és én OK leszek. De a helyzet az, hogy nem, nem egyszer, majd történni fog valami, hanem most, ebben a pillanatban történik.

Most kellene, hogy jó legyen, és elégedett legyek. Nem majd, valamikor a jövőben. Ha arra törekszünk, hogy maga a gyakorlás legyen az elégedettségünk forrása, akkor az egész életünk lesz elégedett. Mert az életünk maga a folyamat. Ha csak a cél elérése tölt el elégedettséggel, akkor lesz ugyan az életünkben néhány pillanat, amikor valamivel elégedettek voltunk, de ez jóval kevesebb pillanat lesz, mint amennyi lehetne. Ha viszont magát az utat, a folyamatot élvezzük, akkor egyre többször lehetünk elégedettek magunkkal.  Ha minden egyes leckének tudunk örülni, amit megtanultuk, ha minden egyes nap megveregetjük a vállunkat és büszkék vagyunk magunkra, hogy sportoltunk valamit, (legyen az akár csak 5 fekvőtámasz) vagy minden olyan napot sikerként fogunk el, amikor kihagytuk a Fornettis pogácsát délután. Amikor nem kényszerként könyveljük el azt amit csinálunk, hanem büszkék vagyunk magunkra, mert úgy tekintünk a tevékenységeinkre, hogy egy “újabb lépést sikerült megtennem az utamon”.

Jó, tudom, a halálunk még nagyon messze van, de ha eljön, akkor hogyan fogunk visszatekinteni az életünkre? Küszködtem, elégedetlen voltam egész életemben, és soha nem értem el azt, amit szerettem volna? Vagy úgy, hogy többnyire elégedett voltam, azzal, aki vagyok, és az életem tele volt boldog pillanatokkal?

Az elégedettséget adó hozzáállást nem könnyű megtanulni, de nem is lehetetlen. A lényeg az, ha szokásunkká tesszük, és tudatosan úgy próbálunk rápillantani az életünk folyására, hogy hálásak legyünk a lehető legtöbb mindenért, az közelebb visz minket egy elégedett élethez. Ha az életünk pillanatnyi boldogságai felett nem siklunk el, hanem ráfigyelünk, és benne vagyunk a pillanatban. Ez lehet akár csak a napsütés, a jó idő, vagy az, hogy teáztunk, esetleg egy jót futottunk, vagy élvezzük, hogy megtanultunk, és most már tudunk egy szép verset. Öröm, hogy leülhetünk a barátainkkal beszélgetni. Lehet bármi. Sokszor úgy siklunk el a jó dolgok felett, mintha az nem is lenne említésre méltó.

Nyilván nem “öröm és bódottág ” az ember egész élete, még akkor sem, ha igyekszik hálás lenni a jó pillanatokért. Hiszen mindig jönnek nyomorúságos pillanatok, stressz és csalódás is. Eszembe sincs felhozni azt az elcsépelt smoncát, hogy “találjuk meg mindenben a jót”. Van, amiben nagyon nehéz jót találni, és van, amiben lehetetlen. De azt igenis mondom, hogy figyeljünk oda azokra a hétköznapi dolgokra, amiben meg tudjuk találni a pozitívumot, amiből profitálhatunk.

Egyszer anyukám azt mondta nekem, hogy ha meg akarok jegyezni egy boldog pillanatot, akkor mondjam ki, fogalmazzam meg magamban, hogy most, itt ebben a pillanatban mi az, aminek örülök. Ne hagyatkozzak csak az érzésre, hanem foglaljam mondatba. Nem kell hangosan kimondani, elég, ha csak gondolatban elmondom magamnak, hogy most mi az, ami épp boldoggá tesz. Azt kell mondjam, nagyon igaza volt. Több, mint húsz éve, hogy ezt hallottam tőle, de még mindig emlékszem arra, amikor ezt először kipróbáltam. Fel tudom idézni a helyet, az érzést, és a látványt is.
Minél több ilyet gyűjtünk, annál több boldogságot fogunk magunkénak tudni.

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

A Diderot hatás, avagy miért akarunk olyan dolgokat, amire nincs is szükségünk?

diderotDenis Diderot a nagy francia Enciklopédia főszerkesztője nem volt gazdag. Egészen 1765-ig, amikor a dolgok megváltoztak. Akkoriban már 52 éves volt, és annyira szegény volt, hogy amikor a lánya férjhez ment volna,  nem tudott számára hozományt adni. Ekkor úgy döntött, hogy eladja a könyvtárát, és abból telik talán majd a hozományra. Amikor Nagy Katalin orosz cárnő, – aki Diderot pártfogója volt –  ezt meghallotta, elküldött egy ügynököt Párizsba, hogy a szentpétervári udvar nevében vegye meg a könyvtárat. Azonban a könyveket nem vitette el, hanem továbbra is Diderot-nál hagyta, kinevezvén őt könyvtárosnak, és még ezen felül lakhatást és fizetést is biztosított számára.

Ekkor vett Diderot magának egy vörös öltözéket. Ezután azonban minden elromlott. Az öltözet gyönyörű volt. Annyira szép, hogy a hirtelen minden egyéb tulajdona kopottnak, és ócskának tűnt mellette.  Ő úgy írta ezt le, hogy nem volt „egység” a dolgai között. Úgyhogy vett egy damaszkuszi szőnyeget a régi helyett.  Aztán úgy érezte, ez sem elég, és vett szobrokat a lakásába, új tükröt, és a fonott széket is száműzte, helyére egy bőrfotel került.

Mint a dominó. Azaz a Diderot hatás azt jelenti, amikor egy új dolog birtoklása egy olyan vásárlási spirálba dönt, ami mindegyre újabb és újabb dolgok megszerzését vonja maga után. Olyan dolgokét, amik korábban soha nem hiányoztak a boldogságunkhoz, most azonban sürgető kényszert érzünk a megvásárlásukra.

Gondolom sokunknak ismerős ez a helyzet. Amikor veszek például egy új nadrágot, akkor jövök rá, hogy ehhez az új nadrághoz bizony jó lenne egy szép új cipő is, mert a régi nemcsak kopott, de még nem is illik hozzá. És ha már van új nadrág és cipő, akkor bizony kell egy új felső, vagy kardigán, póló.

Vagy ha beiratkozunk egy fitness klubba, ezzel az is jár, hogy úgy érezzük a széttaposott tornacipő nagyon gáz, és jönnek egyrészt a fitness ruhadarabok,  és/vagy térd- és csuklóvédők, másrészt meg elkezdik bevenni magukat az otthonunkba a különböző fitness kiegészítők. Először csak egy-két kézi súlyzó, súlyosabb esetben a futógép, vagy az öcsém által nemes egyszerűséggel csak „szobainas”-nak nevezett multifunkciós edzőgép, ami kitölti a szoba egynegyedét. (Rossz esetben néhány hét után már nem lesz más funkciója, csak annyi, hogy ráaggassuk az este levetett ruhánkat.)

Férfiemberek számára ilyen az, amikor végre lehetősége nyílik valami barkácsolásra. Ahhoz természetesen kell mindenféle szerszám. Eleinte elég lehet egy fúró, de aztán hamar kiderül, hogy kell az a csiszológép is, mert a kézicsiszolóval túl macerás megcsinálni, és kiderül, hogy pillanatszorító nélkül sem nagyon lehet élni. Ha van pillanatszorító, akkor kell sarokszorító is, és a satu is nagyon gyorsan létkérdéssé válik. No meg persze flex nélkül a férfi nem férfi.

Vajon hogyan lehet ezt visszaszorítani? Egyáltalán kell? Nos, amíg van pénzünk,  és van helyünk  is ahová tegyük a tárgyakat, addig megtehetjük, hogy engedünk a Diderot hatásnak. De egy idő után a sok cucc kinövi a lakást, és a pénzünk sem biztos, hogy lépést tart a vágyainkkal. De sokunkban fel sem merül, hogy nem azért vesszük meg a sokadik bármit, mert arra múlhatatlan szükségünk lenne, hanem azért, mert az éppen megvett új dolog mellett a régi cuccaink ósdinak, idejétmúltnak hatnak. Mert a legújabb IPhone-t nem tehetem a korábbi tokjába, tehát új tokot kell vennem, mert tok nélkül nem maradhat!  És új fülhallgatót. És ha új az IPhone-om, akkor meg milyen gáz már, hogy a laptopom közel három éves.  Nem futnak rajta a legújabb játékok. Pfűűű…

Nos ki-ki eldöntheti, hogy mennyire igazak rá a fentiek.  Mindenesetre álljon itt egy-két ötlet is, hogy hogyan tartsuk kordában a vásárlásainkat.

  • Ha veszünk egy valamit, akkor szabaduljunk meg egy másik tárgytól. Elajándékozhatjuk, vagy el is adhatjuk, és ha eladjuk, akkor talán még rá is jövünk arra, hogy a két éve még százezerért megvett akármit, ma csak tíz-húszezerért tudjuk eladni. Szóval ez talán nem a legjobb biznisz.
  • Kipróbálhatjuk például, hogy milyen egy hónapig vásárlás nélkül. (Természetesen az élelmiszerek, tisztító-tisztálkodó szerek kivételével.)  Milyen az, ha egy hónapig nem veszünk semmi új használati tárgyat?
  • Próbáljuk meg a sóvárgást elengedni.  (Ami nagggyon nehéz. 🙂 ) De azért feltehetjük magunknak a kérdést, vajon muszáj újat venni valamiből akkor is, ha a használatban levő még működik? Vagy ha probléma van vele, akkor esetleg még javítható?
  • Próbáljuk meg amennyire csak lehet kikerülni a reklámokat. Legalább otthon, ha már az utcán nem tudjuk. Mondjuk a tévéből vegyük fel a filmeket, amik érdekelnek, és nézzük meg őket úgy, hogy áttekerjük  benne a reklámokat. Dobjuk ki a reklámújságokat. Ömlenek ránk a reklámok és manipulálnak minket, beeszik magukat a tudattalanunkba. (Ha megveszed azt az új bármit…akkor nagyon menő leszel!)  Végiglapozunk egy Ikea, vagy más katalógust, és egyből úgy érezzük, hogy az, ahogy élünk, nem elég jó. Nem elég szép, nem elég otthonos, nem elég divatos.

Nyilván nem minden vásárlásunkat követi a Diderot hatást, sőt, idős korra áteshet az ember a másik végletbe is. Nagymamám nagyjából 70 éves kora körül mondta azt nekem egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem vesz egy új télikabátot a régi helyett, hogy „minek arra a kis időre”. És az a „kis idő” még 21 év lett, mert végül 91 éves volt amikor meghalt.

forrás: http://jamesclear.com/diderot-effect

Ne vegyük magunkat túlságosan komolyan!

Ne vegyük magunkat túlságosan komolyan!

Stress-comic-by-Randy-GlasbergenA legfrissebb kutatások szerint az emberi test átlagosan 20% vizet, és 80 % stresszt tartalmaz.


geek_meditationAz elmétek böngészőjében ürítsétek ki a gyorsítótárat..
most töröljétek az előzményeket…
most nyissatok egy üres weboldalt.


'Stress relief techniques include meditation, slow breathing, and visualization of chocolate bars.'
A stresszcsökkentő technikákba beletartozik a meditáció, a lassú lélegzetvétel, és a csokiszeletek vizualizálása.


117067_600


13133124_1159800897397696_4367125919054960696_n


stresszementesito elsosegyel keszletAz ott a túlélőkeszletem. Van benne egy meditációs magnókazetta, aszpirin és rózsaszín lencsés szemüveg.


aruhazi terkepÁruházi térkép.
Ön itt áll. De az ön elméje valahol máshol tartózkodik.


media ehseg


a jelenben akarok elni

A jelen pillanatban akarok élni. Csak nem ebben  a jelen pillanatban. Egy másikban. Mondjuk egy jelenben a tengerparton.


kényelmetlen igazság

Megnyugtató hazugságok.
Kényelmetlen igazságok.