Browsed by
Hónap: 2018 június

Nem szeretünk megválni dolgoktól – Rend a lelke mindennek

Nem szeretünk megválni dolgoktól – Rend a lelke mindennek

rend a lelkeSzeretek vásárolni, és úgy sejtem, nem vagyok egyedül ezzel. Habár a férjem például kifejezetten utál mégcsak bemenni is egy plázába. Amúgy neki is vannak olyan boltjai, ahová, – ha tehetné – naponta járna.  A nők az öltözködés, és lakáscsinosítás szokásának hódolnak, ők az Ikea katalógus lapozgatói, a férfiak a készülékekre buknak, az enyém például a különböző kézi és kerti szerszámok rendületlen, és lelkes vásárlója.

És szép lassan telerakjuk a lakást hasznos, és kevésbé hasznos dolgokkal, mivel elengedni viszont  nem szeretjük a tárgyainkat. Legyen az bármi.  Megválni a tárgyaktól sokkal nehezebb, mint felhalmozni.  Ráadásul ha egy pici gyűjtögető hajlamunk is van, akkor pláne nehézzé válik a történet. Én például krónikus könyvvásárló vagyok, és rettenetesen szenvedek, ha meg kell válnom tőlük. Pedig rengeteg olyan könyvem van, amit valószínűleg nem fogok még egyszer elolvasni.  Mégis ott van a polcon, hátha egyszer kedvem lesz hozzá megint. Időnként azért erőt veszek magamon, végigbogarászom őket, és néhány zsáknyi könyvtől megpróbálok megszabadulni, elajándékozni, eladni. A maradék meg a pincében várja sorsa jobbra fordulását.

A holmik felszaporodása ráadásul azzal jár, hogy helyet kell nekik biztosítani, és rendben kell őket tartani, különben egy idő után már semmit sem fogunk megtalálni. Minden tárgyat tisztogatnunk kell, és ha elkerül a helyéről, akkor helyre kell rakni őket.  Amint bekerül egy tárgy a lakásba, rettentő boldogok vagyunk. Ki ne örülne egy új …öööö… bárminek? 🙂  Kipróbáljuk, felpróbáljuk, nézegetjük,megmutogatjuk a családnak. Aztán letesszük valahová. Véletlenszerűen. Ahol éppen van hely. Esetleg a fél éve vásárolt polc doboza még mindig a kamrában foglalja a helyet, vagy a gardróbból már gyakorlatilag kiömlik a sok ruha, és mindenhol tárgyak tömkelege, olyan tárgyaké, amiknek szemmel  láthatóan nem volt soha helyük.

Nemrég vettem megint egy könyvet, – mi mást? 🙂 Marie Kondo a szerző, “Rend a lelke mindennek”.  Az író olyan mélységekig vitte a rendrakást, hogy szerintem alig maradt tárgy a lakásában, mivel nemcsak rendbe teszi a dolgokat, hanem közben szelektál is. Méghozzá kegyetlenül. A mottója valami olyasmi, hogy:

Ha valamelyik tárgyadat nem szereted igazán, akkor azt ne is tartsd meg! 

Én egészen zseniálisnak tartom ezt a gondolatot. Vannak például olyan bögréim, tányérjaim, amiket valamikor, valakitől kaptam, kidobni nem akarom, de valójában utálom őket, szinte soha nem eszem belőlük. Vannak olyan ruhadarabjaim, amiket ugyan én vettem, de ma már nem tetszik, és hiába nem híztam/fogytam ki belőlük, mégse voltak rajtam már egy éve.  Csak a helyet foglalják, rossz érzés kézbe venni őket, kukába velük!  A könyv nyomán, ha nem is az egész lakást, de legalábbis a saját ruháimat átválogattam, és megszabadultam egy csomótól. És igaza volt a szerzőnek, sokkal jobb érzés azóta a szekrényembe nyúlni.

Egy másik rettentő hasznos ötlet az, hogy érdemes felvenni azt a szokást, hogy a lakásba beérkező tárgyaknak azonnal találjunk helyet. És az a hely lehetőleg ne egy olyan felület legyen, mint egy asztal, vagy konyhapult, vagy valaminek a teteje, mert az másra szolgál. A konyhapult előbb-utóbb tele lesz nemhasznált robotgépekkel, az asztal pedig alkalmatlan lesz arra, hogy bármit is csináljunk rajta. Amíg minden egyes beérkező új tárgynak tudunk helyet biztosítani egy szekrényben, addig jó. De előbb-utóbb eljön az  a pillanat amikor már nem fér bele… Ilyenkor nem árt a revízió, vagyis felteszem magamnak a kérdést: az újonnan bejövő tárgyukhoz hasonló többire (pl. különböző konyhai robotgépek) valóban szükségem van? Biztos, hogy az elektromos citromfacsaró kell nekem? Netán a tésztakészítő gép, amit XY nénitől kaptunk úgy húsz évvel ezelőtt?

Visszatérve a könyvre, mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, hogy elborítják a cuccok. Még ha nem is fogadjuk meg a szerző minden javaslatát, csak néhányat közülük, már akkor is sokkal felszabadítóbb érzés, akár abba az egyetlen szekrénybe benézni, amit rendbe raktunk, és legfőképpen kiszelektáltunk.

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

A halogatás, avagy a nagy kövek és apró kavicsok meséje

stonehenge-sunriseTételezzük fel, hogy van egy halom nagyobb és kisebb kövünk, kavicsunk. Ha ezt el kell hordanunk, mert építeni akarunk valamit belőle, és meg akarunk tölteni egy talicskát a kövekkel, akkor azt úgy tesszük, hogy előbb a nagyobb darabokat dobáljuk bele, aztán a kis kövekkel, kavicsokkal kitöltjük a köztük levő réseket.  Ez az értelmes megoldás, nem?

Ha az életünkben eljön egy olyan időszak, amikor fontos elhatározásra jutunk valamivel kapcsolatban, például bele akarunk kezdeni valamibe, (edzés, fogyókúra, felvételi, bármi…) akkor miért tesszük mégis azt, hogy a nagy építőkövek egymásra rakása helyett hagyjuk, hogy elmenjenek a napjaink, heteink, éveink apró-cseprő napi kavicsok, homok tologatásával? Amikor folyamatosan halasztgatjuk a „nagy álom” megvalósítását?  Amikor hagyjuk elmenni a napjainkat anélkül, hogy tettünk volna egy-egy (akár apró) lépést az álmunkért?  Vagy ha mégis, de aztán nagyon hamar feladjuk. Mert szó, ami szó, az a talicska nehéz lesz, ha benne vannak a nagy kövek is.

Az életünk végén vajon lesz egy olyan építmény, amire büszkék lehetünk, amiben benne lesznek a nagy darabok? Vagy ottmaradnak az út mellett, és csak egy halom szétszóródott kavics és homok lesz a birtokunkban, mert csak azokkal töltöttük a napjainkat?