Browsed by
Hónap: 2017 június

Ha kaphatnál ajándékba 100, vagy 150 dollárt, melyiket választanád? Biztos?

Ha kaphatnál ajándékba 100, vagy 150 dollárt, melyiket választanád? Biztos?

dollarGyakran gondoljuk azt, hogy  egy szokás kialakításához akaraterő kell csak és kész. És aki elbukik valamilyen szokásának a kialakításában, annak gyenge az akaratereje. „Nem tudom tartani a fogyókúrám”,  vagy „nem járok edzeni két hónapja” ettől aztán megrendül a magunkba vetett hitünk, önbizalmunk, azt kezdjük hinni magunkról, hogy gyenge az akaraterőnk. Ez azért nem egészen így van.

Kutatók csináltak egy kísérletet, ahol először megkérdeztek embereket, hogy mit választanának, ha most kaphatnának 100 dollárt, vagy egy hónap múlva 150-et. Az emberek többsége racionálisan gondolkodik,  tud számolni, és belátja, hogy a 100 dollárnál a 150 jelentősen több. És  hacsak nincs valamiért most azonnal szüksége egy kis pénzre, a többség, kb. 80%-uk a 150 dollárt választotta. Viszont ha előtte feltettek nekik sok „vagy-vagy” eldöntendő kérdést, (amiknek egyáltalán semmi köze nem volt ehhez a 100-150 dollár választási kérdéshez) akkor a döntéshozó, racionális képességük „kifáradt”, és saját jól felfogott érdekükkel ellentétesen, az azonnali 100 dollárt választották.

Ugyanezt a kérdést feltették  más kontextusban is. Férfiakat és nőket két-két csoportra osztottak. Az egyik csoport férfinak csinos nők fényképét mutatták meg a kérdés előtt, a másik csoport férfinak nem szép nők képeit. A nőket ugyanígy két csoportra osztották, és jóképű, illetve nem jóképű férfiakról láthattak fotót. Ebben a kísérletben egy érdekes eredmény született. Itt ugyanis csak az egyik csoport döntött az érdekeivel ellentétesen, az azonnali, de gazdaságtalan 100 dollár mellett. Azok a férfiak, akiknek csinos nőket mutattak. 🙂 Láthatjuk, hogy a döntéseinket nagyon sok minden befolyásolhatja, méghozzá olyan dolgok, amikre józan ésszel nem is számítanánk.

Ugyancsak gyengébben döntünk, amikor kialvatlanok, fáradtak, vagy éhesek vagyunk. Ilyenkor lassabbak, határozatlanabbak vagyunk, és azok a döntéseink, amelyek normál állapotunkban nem okoznak problémát, ilyenkor kevéssé megbízhatóak.

A döntés összefügg az akaraterővel, hiszen amikor valamit meg akarunk tenni, el kell döntenünk, hogy valóban megtesszük-e azt a dolgot, vagy sem. Eldöntjük, hogy felállunk-e a fotelból, hogy megcsináljuk a fekvőtámaszokat, vagy maradunk a tévé előtt?  Mindebből következik az, hogy ha csupán akaraterővel akarunk megoldani valamit, akkor például az a döntési képességünk, hogy mit egyek: sütit, vagy almát, elmenjek-e futni vagy sem, nagyon könnyen csorbát szenved ha pl. fáradtak vagyunk. Egyéb zavaró tényezőkről nem is beszélve. Hiába határoztuk el magunkat korábban a diétára, edzésre, egész egyszerűen ilyenkor nem vagyunk a döntési képességünk, és ezzel együtt akaraterőnknek sem a teljes birtokában.

Tehát ha azt látjuk, hogy  a szép elhatározásaink, terveink kezdenek dugába dőlni, nem kell ostorozni magunkat. Viszont nem árt ha tudjuk azt, hogy pusztán akaraterővel nem fogunk tudni minden akadályon átugrani, és jó, ha előre megpróbálunk felkészülni az ilyen esetekre is.

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

Mi a különbség a tények és a vélemények között?

velemenyA múltkor arról írtam, hogy nem árt, ha észrevesszük saját vakfoltjainkat.  Ezt a gondolatot most egy kicsit tovább folytatnám. Az sem árt, ha különbséget tudunk tenni a tények és vélemények között.

Érdemes  elgondolkodni azon, hogy a véleményeink vajon mennyire helytállóak. Sokszor úgy tekintünk a világra, hogy a véleményt összekeverjük a tényekkel. Az például lehet egy tény, hogy valakin sok háj van. Mérhető, meghatározható.  (Bár hozzáteszem, a „sok-kevés” fogalom is csak egy viszonyrendszer, és nézőpont kérdése. Ugyanakkor létezik fiziológiai optimum, amihez viszonyulhatunk.) De a példa kedvéért tételezzük fel, hogy az illető tényleg kövér.  Az viszont, amikor azt halljuk, hogy „azét vagyok kövér, mert az anyám is, nagyanyám is kövér volt, és én kövér géneket örököltem”. Ez már csak egy vélemény.  Ráadásul könnyen lehet téves vélemény, mert ha feltételezzük is, hogy valóban kövér géneket örökölt az illető, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy valóban a gének miatt kövér. Egy éhínség idején azok, akik kövér géneket örököltek, ugyanúgy képesek soványak lenni, mint a nem kövér géneket öröklők. Azaz valószínűbb, hogy azért hájas az illető, mert teret engedett ennek a génnek, magyarán olyan étkezési kultúrát tanult otthon, és követi felnőttként is, ami kövérré tette. (És, ha tényleg igaz, hogy kövér géneket örökölt, akkor tudván ezt a tényt, valójában sajnos még inkább az ő felelőssége, hogy odafigyeljen arra, hogy mit eszik, vagy mit sportol. Ugyanúgy, ahogy például egy világos bőrt öröklő embernek jobban oda kell figyelnie arra, hogy ne égjen le.)

A világban egyébként elég kevés valódi tény van. Sokkal több a vélemény. Az a szokásunk, hogy a véleményünket szeretjük tényként beállítani, legyen bármiről is szó, biztonságérzetet ad. Sokkal jobb egy olyan világban élni, ahol azt gondoljuk, hogy tények vesznek körül, mint egy olyanban, ahol a vélemények bizonytalansága, folyton változó volta lenne a keret. Szeretjük úgy hinni, hogy a házunk falainak keménysége, szilárdsága tény.  Hiszen mérhető, kiszámolható. Valójában ez is csak vélemény, mert egy földrengés simán megmutathatja, hogy ez csak egy vélemény volt, ráadásul téves, ha az a ház összedőlt.

Ugyancsak szokásunk, hogy ezeket a kialakult véleményeinket nem szeretjük megváltoztatni. Nem szeretjük azt a gondolatot, hogy hibás feltételezéssel éltünk eddig. Sokszor foggal körömmel ragaszkodunk hozzá, még akkor is, amikor már réges-rég leeshetett volna a tantusz, hogy a véleményünk valahol hibádzik.  Ennek ellenére igazolásokat keresünk  arra, hogy a vélekedésünk jó volt és helyes. Akkor érezzük jól magunkat, ha a „na ugye, hogy nekem volt igazam” állapotában lehetünk. Az egónk azt akarja, hogy az ÉN véleményem kell, hogy helyes legyen. És ha valamiért a másik ember állítása lesz mégis az, ami az adott helyzetben jobban beválik, akkor rosszul érezzük magunkat.  Ez a ragaszkodás az egyes véleményeinkhez sokszor megakadályozza azt, hogy változhassunk. Ha tényként kezeljük azt a véleményt, hogy: „Én ilyen vagyok! Nem tudok/nem vagyok képes megváltozni”, akkor az valóban meg fogja nehezíteni a változást.  Esetenként annyira, hogy fel sem merül bennünk, hogy esetleg az a véleményünk, miszerint „én olyan vagyok, aki nem tudom abbahagyni, nem tudom elkezdeni, nem tudok változtatni az… akármin”, netán téves elgondolás lenne, és így persze bele sem fogok abba, hogy ezen módosítsak.

Ezért célszerű lenne, ha a magunkról – és időnként a világról is – alkotott véleményeinket ne kezeljük megdönthetetlen tényként.  Sokkal jobban járunk, ha a véleményeinket időnként átgondoljuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes ellenkező véleményt el kell fogadnunk. Az, aki állandóan változtatja a véleményét, pont annyira hibás megközelítésben él, mint az, aki mindenáron ragaszkodik a saját elképzeléséhez. Az igazság valahol középen van. Nem odaát.