Browsed by
Hónap: 2016 október

Ki felelős az életedért?

Ki felelős az életedért?

tabletták
Elviszem a testemet az orvoshoz, mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet.

Jelen világunkban van egy tendencia arra, hogy átadjuk a testünk (és a szellemünk) fölötti rendelkezést valaki másnak.  Szokás lett az, hogy elviszem a testemet az orvoshoz,  mint egy autót a szerelőhöz, hogy szerelje meg, szüntesse meg a zavaró tüneteimet. (Lehetőleg minél gyorsabban.)  Elviszem a lelki bajaimat a pszichiáterhez, hogy adjon egy pirulát, és oldja meg a rossz kedvemet.  Elviszem a fejemet a fodrászhoz, hogy szépítse meg a hajamat. Fizetek az egészséggurunak, hogy csináljon valamit velem, amitől fitt leszek. Még az iskolában is azt szeretnénk, hogy a tanár beletöltse a katedráról  a fejünkbe a tudást.  Ha egészséggel kapcsolatos fórumokat olvasok, ott is számtalanszor jönnek szembe velem olyan kommentek, hogy „valaki írja már meg nekem legyen szíves, hogy abban a könyvben mi áll? Nincs időm elolvasni.”  És azt reméli, hogy majd valaki pontokba szedi neki a lényeget, hogy: „ igyál meg egy ilyen-olyan gyógyteát, és  egyél naponta egy karalábét, és két tonhalat.” És ettől meg fog gyógyulni az akármilyen bajod. Állandóan arra várunk, hogy valaki más oldja meg az éppen aktuális problémánkat. Nekünk lehetőleg ne kelljen tenni semmit, és ne kelljen még utánanézni sem.

Úgy vélem azonban, hogy ha észrevesszük magunkban ezt a tendenciát, akkor mégiscsak érdemes időt szakítani az adott problémával kapcsolatos információk megkeresésére, és lehet, hogy jobb megoldást is fogunk találni.  Mert nem mindig az a legjobb megoldás, hogy beveszek egy-két-három pirulát.  Érdemes észben tartani, hogy a gyógyszergyáraknak nem az az érdeke, hogy minden ember tökéletesen egészséges legyen.  Hanem az, hogy lehetőleg minél hosszabban –lehetőleg élethossziglan- szedj valamilyen gyógyszert. Ha meggyógyulnál egy-két tablettától, abban nekik mi lenne a biznisz? Semmi.  Rövid úton csődbe mennének. Természetesen nem arról van szó, hogy a vegyészek a gyógyszeriparban azon dolgoznának, hogy az emberek betegek legyenek. Szó sincs róla! Igen rendes, tisztességes kutatók dolgoznak ott. Minden erejükkel azon vannak, hogy neked ne fájjon, hogy valamilyen betegségedet kezeljék, hogy az életminőséged jobb legyen.  Sajnos a rendszer jellegéből következik, hogy nem az a cél, hogy te teljesen egészséges legyél.  Persze, legyél minél jobban, éljél minél tovább, – de lehetőleg a tabletták segítségével. És eszembe sincs azt mondani, hogy ne lenne szükség az orvosi segítségre. Az orvos kiváló szolgálatot tehet mindenféle akut esetben, például lábtörés,  tüdőgyulladás, meg a többi hasonló bajnál,  és a krónikus betegségeknél is nagyon jó, ha megkapjuk a diagnózist, ha tudjuk, hogy pl. a fejfájásunk hátterében a magas vérnyomás áll.

A krónikus betegségek, – pl. a 2.típusú cukorbetegség, magas vérnyomás stb. idősebb korban szoktak jelentkezni, úgyhogy lehet, hogy jó sok éved van még addig. Nyilván úgy gondolod, – mint ahogy mindannyian – , hogy jól csinálod a dolgaidat. Egészségesen táplálkozol, sportolsz, pihensz. Vagy, ha nem is annyira tökéletes minden, de nagyjából az.  Lehet, hogy nem pihensz annyit, amennyit kellene, vagy nem sportolsz annyit, amennyi jó lenne. Esetleg több stressz van az életedben, mint azt szeretnéd. Hiszen a nap csak 24 órából áll mindenkinek, nem lehet mindent belezsúfolni. Mégis, remélheted, hogy egészséges maradsz jó sokáig.

Viszont, ha már ott vagy, hogy van valami ilyen problémád, akkor a legjobb tanács az, hogy műveld ki magad benne. Olvass el a témában minden hozzáférhető irodalmat.  Nem a Brit tudósok rovatot, és nem is csak feltétlenül a hagyományos orvosi könyveket.  Tudtad például, hogy az orvosi egyetemen nincs olyan kurzus, ami az étrend hatásairól szólna részletesen? Az orvosok alig tanulnak a táplálkozás élettani következményeiről.  Ők a betegségekről tanulnak, és arról, hogy azt milyen gyógyszerekkel lehet kezelni, vagy karban tartani. Ezért aztán könnyen lehetséges, hogy ha úgy 40-50 évesen a rendelőben azt hallod, „és ezt a tablettát élete végéig szednie kell”, az nem feltétlenül igaz. Sok olyan betegség van, amelyek életmódváltással, étrendmódosítással helyrehozhatóak. Jellegzetesen ilyenek például a stresszbetegségek. Az úgynevezett civilizációs – krónikus – betegségekre adott gyógyszerek meg, az esetek döntő többségében, csak a tüneteket tüntetik el, és sajnos nemritkán mellékhatásokkal is járnak. Hiszen ha valóban meggyógyulnánk tőle, akkor nem kellene élethossziglan szedni.  Akkor elég lenne mondjuk egy kéthetes kúra belőle.

Tehát: olvass, olvass, olvass! Ha valamilyen komolyabb betegséged van, akkor ne add ki a kezedből az irányítást. Tanulj, olvass el a témában mindent. Egy – a betegségében – kiművelt páciens többet tud időnként, mint a kezelő orvosa.  Ha mások tanácsot adnak, azt fogadd távolságtartással, de ha hasznosnak ítéled, akkor is ellenőrizd le mielőtt belefognál.  Ne hagyatkozz egyedül a tanácsokra, mert az valószínűleg részmegoldás lesz. Sorvezetőként érdemes fejben tartani, hogy ha egyetlen egy dologra, – teljesen mindegy, hogy gyógytea, gyógygomba, vitamin, vagy étrend-kiegészítő, vagy bármi egyébre- mondják azt, hogy ez majd meggyógyít, azt fogadd szkepticizmussal.  Valószínűleg használ, valószínűleg fontos, sőt, az is lehet, hogy nagyon fontos a gyógyuláshoz. De az is biztos, hogy mellette még szükséged lesz több minden másra is. Az is lehet, hogy fenekestül fel kell forgatnod az étrendedet/életedet. Járj utána, és tudd meg, mit kell még tenned, – saját érdekedben.  A családom egyes tagjait látva, és másoktól is ugyanezt hallva, az a tapasztalatom, hogy ha nem maga jár utána az illető, ha nem ő maga olvassa el a szükséges szakirodalmat, akkor nem fog sikerrel járni.  A másoktól hallott tanácsokkal ugyanis az a baj, hogy vagy nem hisszük el, vagy nem vesszük komolyan, vagy egyszerűen nem kapunk elég háttér információt ahhoz, hogy valóban beépüljön a gondolkodásunkba az, hogy mit kell tennünk. Vagy egyszerűen az, aki mondja, nem számít eléggé hiteles forrásnak. Részigazságok, (és tévedések) birtokába jutunk csak, ami nem vezet a gyógyuláshoz.

A buddhista gondolkodásmód három féle tudást különböztet meg. Az egyik a hallomásból fakadó, a másik amit egy mestertől tanul az ember, és a harmadik a megélt tudás. Ez a három tudás az ismeretek különböző szintjeit jelölik. Ha például hallasz arról egy beszélgetésben, hogy futni jó, akkor az a hallomásból szerzett ismeret. Ha egy edző részletesen elmondja neked, hogy a futás milyen izmaidat erősíti, mit történik a testeddel, hogyan fejlődhetsz, az a második szint. De igazi hasznod csak abból lesz, ha saját magad is elkezdesz futni járni. Nem hagyhatod másra.

Egy perc meditáció – animáció

Egy perc meditáció – animáció

Sokan vallják, hogy a meditáció csökkenti a stresszt, és ezt kutatások is igazolták. Azonban rengeteg féreértés él az emberekben a meditációval kapcsolatban. Egyrészt úgy gondolják, hogy sok időt vesz igénybe, (pedig nem) mások attól tartanak, hogy ki kell üresíteni az elmét (de nem), vagy úgy hiszik, hogy fura pózokba kell csavarodni hozzé (de ezt sem), vagy egyszerűen csak nincs elképzelésük arról, hogy mit, vagy hogyan is kellene csinálni. Esetleg ha tudják is, hogy mit kellene tenni, úgy gondolják, hogy ez nekik nem menne. Nekik ajánlom ezt a kis helyes videót, ami egy egyperces meditációt mutat be, amit bárki, bárhol, bármikor meg tud tenni.

Szerintem angolul nem tudók is fogják érteni. Ha ki akarod próbálni,  nem kell mást tenned, minthogy beállítod a telefonodon az időzítőt egy percre, majd – ha lehet – behunyod a szemét, és mindössze egy percen keresztül, addig, amíg meg nem szólal a jelzés nem teszel mást, csak a légzésedre figyelsz. Ez alatt az egy perc alatt, persze gondolatok is elő-előbukkannak, eszedbe fog jutni ez-az, de ez a tudat természetes működése. És ez teljesen rendjén van. Amikor ez történik, akkor mindössze annyi a teendő, hogy nyugtázzuk, például úgy, hogy “aha, gondolatok” vagy ahogy a videóban mondják “hmmm”, és újra visszatérünk a légzés figyelésére.

Amikor vége van az egy percnek, akkor  az emberek többsége kissé frissebbnek, élettelibbnek érzi magát. Csökken a feszültség, enyhül a stressz, jobb lesz a közérzet. A videó szerint akinek ez az egy perc nagyon bejön, azok hajlamosak arra, hogy azt gondolják, hogy ez olyan klassz volt, hogy nna, akkor holnap legyen már 5 perc! A készítő tanácsa azonban, hogy maradj inkább az egy percnél, – de ha nagyon jónak tartod, akkor akár sokszor 1 perc is lehet naponta.  🙂

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

Van életcélod? Benne vagy a bűvös 3%-ban?

"Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül." (Keith Ferrazi)
“Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

1953-ban  a Yale egyetemen  a hallgatóknak feltettek 3 kérdést.

– Vannak céljaid az életre?
– Leírtad őket?
– Van terved a végrehajtásukra?

A hallgatók 13 %-ának volt terve a jövőre nézve, de nem írta le. 84% azt mondta, hogy nincs terve, csak az, hogy jól érezze magát az életben. Mindössze 3% mondta azt, hogy terve is van, le is írta, és azt is, hogy hogyan fogja elérni. 1973-ban, 20 évvel később felkeresték újra őket, és azt találták, hogy akiknek volt terve, bár nem volt leírva, átlagban kétszer annyit kerestek, mint az a 84% hallgató, akiknek nem volt életterve. Viszont az a 3%, akiknek volt terve, és le is írta az oda vezető utat, azok átlagban tízszer annyit kerestek, mint a 97%  együttesen.

Ebből több fontos tanulság is következik. először is érdemes végiggondolnunk, hogy vajon mi az elképzelésünk az elkövetkező néhány évre. Nem kell iskolásnak lennünk, felnőttként, középkorúként is lehetnek még megvalósításra váró céljaink, álmaink.  A másik, hogy egy cél akkor jó cél, ha egyben az álmunk is. Ha csak tessék-lássék célokat tűzünk ki, akkor a végén valami olyan helyen, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amit nem is igazán akartunk.

Nemrég olvastam egy nagyon tömör, és nagyon igaz összefoglalását annak, hogy a cél valójában micsoda. Így hangzott: „A cél egy álom, határidővel.” És hozzátenném a fentebbi egyetemisták esetéből tanulva, hogy nemcsak határidővel, de cselekvési tervvel is. Addig, amíg nem tudjuk, hogyan, milyen lépésekkel érjük el a célunkat, addig az csak egy álom.  Akkor kezd céllá válni, amikor konkrét tevékenységgé tudjuk alakítani a szükséges lépéseket a cél irányába. Ha nem halogatjuk a tervünket, hanem valóban elkezdünk dolgozni azon, hogy el is érjük azt a célt. Nem árt, ha kiűzünk magunknak valami határidőt, mert különben előfordulhat, hogy csak húzódni fog, mint a rétestészta. Mindig lesznek fontosabb, azonnal megoldandó sürgősebb dolgaink, és beleesünk a halogatás csapdájába. A határidő azonban természetesen nem kell, hogy egy konkrét dátum legyen, de azért nem árt, ha körülbelül meghatározzuk.

Anyukám rendszeres kiállításlátogató volt, de ezen kívül nem sok köze volt a művészetekhez. Mégis, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta nekünk, hogy festeni szeretne majd, nem akar unatkozó nyugdíjas lenni, cél kell az életébe. Úgyhogy azon a karácsonyon festőkészletet kapott ajándékba. Elkezdett festeni, először akvarellel, később olajjal. Utoljára azonban gimnáziumban volt a kezében ecset, úgyhogy az első művei még elég kezdetlegesek voltak. De nem vesztette el a kedvét, festett, festett, és egyre jobban. Méghozzá olyan jól, hogy a 15 év alatt, a haláláig végül is több, mint 20 kiállítása volt.  És számtalan jobbnál jobb képet készített, rettentő büszkék voltunk rá.

Az életcélt bármikor megtalálhatjuk, akár nyugdíjasként is. De persze fiatalon még jobb. 🙂 Mindenképpen olyan célokat érdemes keresnünk, amiben jól érezzük magunkat. Ha van mondjuk hobbink, vagy kedvelt foglalatosságunk, akkor ki lehet indulni abból. Ha van olyan tevékenységünk, amit gyerekként szívesen csináltunk, és annyira bele tudtunk merülni, hogy megszűnt körülöttünk a világ, akkor lehet, hogy ott kell keresgélni.  Akármi is a végcél, az biztos, hogy kis lépésenként fogjuk elérni. A  kisebb célok állítása, ha szokásunkká válik, nagyban segítheti az életcél elérését. Ezeket a kis lépéseket kell célként megfogalmaznunk, szem előtt tartva a „nagy” célunkat.

Bár nem volt reprezentatív a Yale egyetemen végzett felmérés, de látszik belőle, hogy az emberek nagy többsége minden konkrét terv nélkül éli le az életét.  Márpedig ha csak hagyjuk, hogy vigyen az ár bennünket, akkor nem tudhatjuk, hogy hová fogunk a végén megérkezni.

És a poszt végére legyen még egy idézet: „Senkiből sem lesz asztronauta véletlenül.” (Keith Ferrazi)

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Ha változást akarsz az életedben, akkor változtatnod kell az életeden

Pfűűű, ez most nagyon triviálisan hangik.  És hülyén. Pedig pont azért jutott eszembe, mert számtalanszor akartam már változtatni az életemen, de valahogy rengetegszer ugyanoda lyukadtam ki, hogy megvolt a vágy, megvolt az elképzelés, tudtam azt is, hogy mit szeretnék, csak épp mégsem tettem érte eleget. Végiggondoltam, hogy ha “ezt és ezt akarom elérni”, akkor “ezt és ezt kéne tennem”. Aztán nem tettem. Nem álltam fel a fotelból, nem léptem ki a komfortzónámból. Vagy, ha mégis megtettem, akkor nem elég komolyan, vagy nem elégszer ahhoz, hogy valóban történjen is valami mérhető változás. Épp csak kidugtam az orromat a csigaházból, de amint rákoppintott valaki, vagy valami, azonnal vissza is bújtam. És mindig rákoppint valami, mert ha más nem, akkor én magam, azzal, hogy folyton a tökéletességre törekszem. De mint közismert, olyan, hogy TÖKÉLETES, olyan nincs. Van jó, elég jó, sőt kiváló is, de tökéletes dolog nem létezik. (De rről, majd máskor…) Szóval szégyenszemre be kell ismernem, hogy bizony halogatok. (Hogy visszautaljak egy régebbi rövidke bejegyzésemre, bizony én sem rakosgatom mindig nagy elánnal a nagy köveket az építményemhez.)

Azt remélem azonban, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Pocsék érzés lenne, ha én lennék az egyetlen, aki halogat. Nyilván mások is vannak így. Azt gondolom, hogy az élet igenek és nemek sorozata. És az igenek és nemek között van a halogatás, amikor sem igent, sem nemet nem merünk, vagy nem akarunk mondani. Mert elképzeltük, hogy pl. milyen klassz lesz, amikor sportos, fitt valakik leszünk, még a tervünk is megvan hozzá, edőterem, futás, mittudomén mi, csak épp aztán mégsem emeljünk fel a hátsónkat, és mégsem megyünk el (elégszer). a halogatás kis zöld szörnyeA halogatás nekem egy kis zöld szörny, aki ott ül a vállunkon, és azt súgja a fülünkbe, hogy  “Ugyan már, ráér az később is!  Ne menj  le most futni, amikor olyan meleg/hideg/eső/szél  van odakint!  Nézd meg előbb a Facebookot! Csak öt percet ránézel, utána majd mész, ok? Nyugodtan megeheted azt a Fornettit, majd vacsorára eszel salátát! Ja, hogy nincs itthon saláta? Na, akkor majd holnap veszel.” És az öt percből egy óra lesz, és másnap persze szintén nem lesz saláta vacsorára.

És mi elfelejtünk igent mondani, de nemet sem merünk, mert az meg ellentétben áll a magunkról alkotott képpel. Azzal, hogy mi elkötelezett, határozott, és céltudatos emberek vagyunk. Mert azok vagyunk ez nem kétséges. Annyi mindennel sikerült már megbirkózni. Csak most éppen fáradtak vagyunk. Nincs időnk. Mást kell csinálni.  És a kifogások száma végtelen.

A halogatás szerintem az egyik legnagyobb nyűg, amit magunkra vehetünk.  Ráadásul ha elhatározok valamit, akkor tuti biztos, hogy mindenféle közbejön, ami megakadályoz abban, hogy megcsináljam azt, amit elterveztem. Közben pedig egyre rosszabul érzem magam, mert azért valahol szégyellem magam, hogy már megint elbuktam, hogy már megint lusta voltam, vagy féltem, vagy, vagy, vagy… A szégyen pedig nem jó érzés. Nyomaszt, és szeretném valahová mélyre elsüllyeszteni, hogy ne is jusson eszembe.

De nemrég olvastam egy kis trükköt, amit azóta igyekszem gyakorolni. A trükk két lépésből áll.

Két apró, de lényeges lépés a halogatás ellen:

  1. Vedd észre, ha halogatsz!
  2. Dönts. Akár igennel, akár nemmel, de az döntés legyen, nem pedig a feladat kikerülése, vagy időhúzás.

Először is vegyem észre azt, amikor épp halogatok. Őszintén szólva nem is mindig nyilvánvaló, hogy amit csinálok az valójában halogatás-e, vagy tényleg fontos tennivaló. Mert lehet pl. a mosogatás, vagy email megírása, vagy bármi más egy rettentően fontos feladat, de el kell ismernem, hogy igazából a futás után is meg tudnám tenni. Azaz amikor azért nem csinálok meg valamit, mert áltevékenységgel húzom az időt. Ha igyekszem ott lenni, abban, amit éppen csinálok, ha teljes figyelemmel fordulok afelé a dolog felé, amivel foglalkozom, akkor rájövök, hogy ez most valódi tevékenység, vagy csak időhúzás, és halogatás. Azaz, éber jelenléttel próbálok odafigyelni magamra.

A második lépés pedig, ha már rájöttem, hogy most valójában halogatok-e vagy tényleg azt teszem, amit tennem kell, akkor viszont el tudom dönteni, és állást is tudok foglalni, hogy valóban fontos-e számomra az a teendő. Azaz akár igennel, akár nemmel döntök, az már döntés lesz és nem halogatás, vagy időhúzás.

Ez a két lépés egyszerűnek hagzik, de mint az egyszerű dolgok többsége, egyáltalán nem könnyű. Először is az, hogy észrevegyük, hogy amit csinálunk, azt már megint épp magunk ellenében tesszük, – amit persze nem szeretünk beismerni magunknak, – eléggé rossz érzés. Másrészt a döntés ugyancsak nem könnyű, mert feltehetőleg valami olyat terveztünk magunkra venni, ami bizony kívül esik a kényelmünkön. Megtehetjük, hogy valóban fölállunk a fotelból, és megtesszük, amit kigondoltunk, és persze megtehetjük azt is, hogy beismerjük, ez bizony túl sok nekünk, és a halogatás helyett konkrét nemet mondunk.

DE! van még egy lehetőség. Ha NEM-et mondunk magunknak, az még nem jelenti feltétlenül a terv halálát. Mert mondhatjuk azt is, hogy ez a terv ugyan ebben a formában nehéz, vagy sok nekünk, viszont módosíthatunk rajta, és egy könnyített verzióval újra megpróbálkozhatunk. Lehet, hogy csak kisebb lépéseket fogunk tenni, de még mindig közelebb fogunk jutni a célunkhoz, mintha teljesen feladnánk, vagy megadnánk magunkat a folyamatos halogatásnak.